A LÉLEK NYOMÁBAN (első rész)

(Részlet Varga Domokos György: Isten logikája – Az Élet logikája című könyvéből)

Elfogadtuk, hogy a Teremtő ezzel a szándékkal és tervvel látott neki a teremtésnek: a folyamat végére olyan értelmes lény szülessék, amely képes egyfelől fogalmat, másfelől értékítéletet alkotni a nagy műről, a világegyetemről. Az előbbihez („mi ez?”) szellemre, az utóbbihoz („jó vagy rossz?”) lélekre van szükség.

Vegyük észre, hogy a tudomány már nyomára bukkant az anyag legkisebb (elemi) részecskéinek is, de a léleknek sem a keletkezését, sem a jelenlétét nem sikerült még közvetlenül észlelnie (kimutatnia); utóbbira csupán a „lélekgazda” viselkedéséből, ennek megváltozásából következtet.

Lássuk be, hogy a tudomány arra sem tud határozott választ adni, mi a lélek, s mely létezőknek van lelkük, melyeknek nincs. Például a növényeknek van vagy nincs? A kísérleti muslicáknak, fehér egereknek van vagy nincs? Emberi lelkünk csupán agyunk anyagi (idegrendszeri) megnyilvánulása, vagy önálló létező?

Lélekszintek

Meggyőző ellenvetések híján fogadjuk el a kínálkozó, logikus megfontolást: eleve ne feltételezzünk lelket élettelen anyagnak. Ha valamely élőlény egy élettelen anyagról (pl. egy kavicsról) úgy véli (úgy érzi), hogy lelke van, ezt tudjuk be annak, hogy ez valójában az élőlény lelkének a megmutatkozása, és nem az élettelené.

Fogadjuk el a következő, tapasztalatainkon nyugvó, logikus megfontolást is: az élővilágban nem egy-, hanem többféle lelki minőség, lélekszint létezik.

Ezek:

az éltető erő szintje
az ösztönös ÉN szintje
a tudatos ÉN szintje
a NEM ÉN szintje

Első lélekszint: éltető erő

Tekintsük a legalacsonyabb minőségű „lelki” képességnek (lélekszintnek) az élet anyagi folyamatainak beindításához és fenntartásához szükséges éltető erő különféle megmutatkozásait (ld. pl.: fogantatás, csírázás, lélegzés, biológiai—kémiai utasításoknak való feltétlen engedelmesség). Fogadjuk el, hogy egy közönséges növény (pl. egy fűszál, vagy akár egy mamutfenyő), valamint egy egyéniség nélküli, teljesen ösztönvezérelt állat (pl. egy hangya) „lelke” között nincs minőségi különbség.

Kitérő:

A hangyák „lelkivilága”

Egyes hangyafajok hatalmas társadalmakat szerveznek, szerteágazó lakóbirodalmakat építenek, képesek saját testükből élő hidat készíteni, levéltetveket legeltetni és fejni, mézet (mézharmatot) gyűjteni és élő mézesbödönben elraktározni, képesek gombát termeszteni, rabszolgákat zsákmányolni és munkára fogni, de még az űrben, a súlytalanság állapotában is képesek összehangolt csapatmunkát végezni.

Vajon csakugyan létrejöhet-e egy ennyire magas szervezettségi szint hangyák százai, ezrei, olykor milliói között valamiféle lelki összehangolódás (no meg szellemi együttműködés) nélkül? Ha csak lélek dolgában is, de hogyan említhető egy napon a vegetáló fűszál a Föld csaknem egészét sikeresen benépesítő, bámulatos teljesítményekre képes állatfajjal?

Nos úgy, hogy a hangyák voltaképpen élő robotok.

Egyelőre ne firtassuk, hogy a több mint tizenkétezerre becsült faj képviselői hogyan jutnak a rájuk jellemző viselkedési programokhoz, de tény, hogy egész életüket meghatározzák a genetikailag öröklött parancsok, amelyek arra kényszerítik őket, hogy katonás fegyelemmel ellássák a rájuk szabott feladatokat, hangyatársadalmi szerepköröket. Például megszabott mozgásokkal felfedező útra induljanak, illatnyomokat hagyjanak, illatnyomokat kövessenek, a meglelt ennivalókat – vagy épp a gombatermesztéshez szükséges leveleket, fűszálakat – fegyelmezetten begyűjtsék, a fészekbe szállítsák, feldolgozzák, ha kell, gombaspórával beoltsák, trágyázzák, kezeljék, a keletkező veszélyes gázokat magasra épített kürtőkön elvezessék. Ugyanilyen katonás rendben végzik a mézharmatot termelő levéltetvek terelését, megfejését, a méz fészekbe szállítását, a maradék méz elraktározását. Nos, ez utóbbi sajátos megoldása jó alkalmat teremt nekünk arra, hogy mérlegeljük: elképzelhető-e a lélek egy magasabb szintjének jelenléte a hangyák társadalmában?

(...)

A teljes írás itt, ill. a Búvópatak 2020. márciusi számában olvasható.