A LÉLEK NYOMÁBAN (második rész)

(Részlet Varga Domokos György: Isten logikája – Az Élet logikája című könyvéből)

A hangyák között is akadnak, „akik” kevesebbet teljesítenek, mert a természet gyengébb fizikummal látta el őket; de ez a körülmény az erősebb társai számára is természetes, nem csinálnak ügyet belőle. Nem kezdik például a maguk hangya módján „lustának bélyegezni” s „kiközösítéssel fenyegetni” társaikat, így kísérelvén meg lelki nyomás alá helyezni s nagyobb teljesítményre sarkallni őket. De elemi düh sem támad bennük, hogy aztán harapással vagy másképp megleckéztessék (megfenyítsék) a gyengébben teljesítő egyedeket. A hangyák életét nem jellemzik az efféle egyéniségbeli (személyiségbeli) különbségek. Egyéni érzelmeik és kedélyállapotaik, ha léteznek egyáltalán, nem mutatnak olyasféle szóródást, mint számtalan más állatfaj s kiváltképp az emberek esetén. A hangyák világában is előfordul kedélyállapot-változás, de nem egy-egy egyednél, hanem az egész bolynál. Voltaképpen a hangyacsalád egészének van ÉN-je, s nem az egyes egyedeknek.

Bajosan is alakulhatnak ki egyéniségek ott, ahol az élet egészét jószerivel a szorgalmas munkavégzés, a gondos utódgondozás, no meg a felségterületek megszerzéséért vagy megőrzéséért vívott ádáz küzdelem tölti ki. A hangyák nem játszanak egymással, nem versengenek, családon belül nem is harcolnak, de még csak nem is viháncolnak, ellenben nyughatatlanul, megállíthatatlanul nyüzsögnek. S ez a tömeges, lendületes nyüzsgés elég ahhoz, hogy náluk akár százszor, ezerszer nagyobb állatfajok egyedeivel (pl. egy százlábúval vagy egy tekintélyes méretű rákkal) mindenféle központi irányítás (vezénylés) nélkül végezzenek.

Hogy a hangyavilág végül is inkább Isten műve, vagy inkább a természeté (evolúcióé), esetleg mindkettőé, egyelőre ne igyekezzünk eldönteni. Annyit azonban már itt jegyezzünk meg, hogy a hangyatársadalomban a család túlélése szempontjából legrátermettebbnek tekinthető egyedek kiválasztódása eleve rendkívül korlátozottan érvényesülhet csak. A hímek úgy pusztulnak el, hogy a megtermékenyítésre való képességükön kívül semmi olyan kiváló képességük meglétét nem bizonyíthatták, amely a nőstény egyedek számára kiválasztási szempont lehetett volna a csupán a megtermékenyítési aktusra szóló párválasztásnál.

Azok a nőstények pedig, amelyek a hangyaboly életben tartásáért felelősek, s ezért egész életüket végigdolgozzák, egytől egyig ivartalanok. Ha tehát valamelyikük is kiváló alkalmazkodóképességről, ehhez szükséges páratlan lelki és szellemi adottságról tett volna tanúbizonyságot – például elsőként eszmélt volna rá, hogy saját eleven testük láncolatából is lehet hidat építeni –, nos, ezeket a különleges képességeit sosem tudta volna továbbörökíteni a fajtája (családja, nemzetsége) számára.

Mint ahogy a mostanság tanulmányozott egyik hangyafaj öngyilkos merényletre képes egyedei sem tudhatják továbbadni ezt az áldozatos (azaz: önfeláldozós) tulajdonságukat. Ugyanis ez a képesség csak az ivarképtelen nőstény dolgozók egy részének adatott meg. A betolakodók megjelenésekor, az utódok védelmében úgy fröccsentik szét a potrohukban felhalmozott mérget, hogy hirtelen szétrepesztik, mintegy „felrobbantják” magukat. Nos, ha éppen az erre „szakosodott” egyedek nem tudják továbbörökíteni ezt a képességüket, akkor hogyan jöhetett létre ez a különleges adottságuk a természetes kiválasztódás segítségével? Mintha ez a képességük inkább egyszerre, egy csapásra teremtődött volna meg, s nem valamiféle lassú alkalmazkodással a beláthatatlanul hosszú idők során.

Fogadjuk el: a hangyák csodálatos alkalmazkodó és alkotó képességének nyitja leginkább három, szerencsésen összehangolódó tényezőre (körülményre) vezethető vissza.

(...)

A teljes írás itt, ill. a Búvópatak 2020. áprilisi számában olvasható.