A LÉLEK NYOMÁBAN (harmadik rész)

(Részlet Varga Domokos György: Isten logikája – Az Élet logikája című könyvéből)

Tekintsük az élővilág második szintű lelki minőségének azt az adottságot, amelynek segítségével az egyéni vonásokra és törekvésekre szert tevő állati és emberi egyedek képesek egymásra hangolódni, együttműködni, egymás iránt rokonszenvet vagy ellenszenvet érezni és kifejezni. (Vegyük észre: ehhez a lelki szinthez még nem társul olyan szellemi képesség, amely elvont fogalomalkotáshoz, elméletek gyártásához, eszmék megfogalmazásához, saját igazság- és valóságkép rögzítéséhez vezethetne.)

Ennél a szintnél megszűnik a kémiai, biológiai parancsok egyeduralma. Az ennek következtében szóródást mutató egyéni viselkedéseket, ahol ez szükséges (a kisebb családoktól a hierarchikus állattársadalmakig), közös lelki nyelv hangolja össze.

Tekintettel arra, hogy az egymás iránti rokonszenv nemcsak fajon belül mutatkozhat meg, hanem egymástól távol álló, sőt egymással ellenséges fajok egyes egyedei között is, ezért lássuk be: a szóban forgó közös lelki nyelv csakis közös forrásból eredhet...

Kitérő:

A pecásba „szerelmes” hal

Filmfelvétel örökítette meg egy szabadvízi kis hal és egy öreg horgász szokatlan viselkedését: az elengedett hal minduntalan visszaúszott az ember vízbe mártott markába. A pecás a hüvelykujjával simogatta, s közben duruzsoló hangon, gyengéden becézgette: „jó fiú, jó fiú!”. A hal ki-kisiklott a kedveskedő szorításból (marokölelésből), tett egy kurta kört, aztán visszatért egy újabb ölelésre, cirógatásra.

Halacskánknak ez az erőteljes vonzódása egy számára veszélyes faj egyede iránt nem magyarázható azzal, hogy ez a túláradó szeretetigénye túlélési előnyt jelentene, akár neki, akár fajtársai számára. Sem horogra nem akadnak kevésbé tőle, sem több életképes utódjuk nem lesz tőle. Így aztán a fajon belül nem is fognak jobban elszaporodni, túlsúlyra jutni azok a ritka egyedek, amelyek (eddig nem boncolgatott oknál fogva) magukban hordozzák egy idegen lényhez (történetesen egy emberhez) való vonzódás képességét, illetőleg tulajdonságát. (De ne zárjuk ki annak a lehetőségét se, hogy sokkal több egyed, vagy akár mindegyik is magában hordozza a szóban forgó képességet, ill. tulajdonságot, és csak az fordul elő nagyon ritkán, hogy szerephez jusson, aktivizálódjon.)

A biológia tudománya jól ismeri a bevésődés jelenségét: akit a kikelő madárfiókák először meglátnak, azt tekintik anyjuknak. (Ha a kikelő kacsacsibék először történetesen Konrad Lorenz állattudóst látták meg, akkor egytől egyig mind őutána totyogott.) De ez fordítva is igaz: az énekesmadarak is sajátjuknak hiszik a fészkükbe csempészett idegen tojást, hiába üt el méretre is, színre is az övéiktől. A kikelt kakukkfióka pedig méginkább elüt a saját fiókáktól, mostohaszülei mégis bőszen táplálják a termetes idegent, holott ez nem átall a vendéglátásért azzal fizetni, hogy az édesfiókákat módszeresen kitúrja, kiszórja maga mellől. (Természetesen nem az eszére vagy a szívére hallgatva, hanem az ösztöneire: a génjeibe kódolt ősinformációkra, biológiai parancsra.)

Nos, szabadvízi halunk és a pecás ember között nyilván nem jöhetett létre valamiféle születés körüli bevésődés, halunk erős vonzódása emberünk iránt tehát nem magyarázható meg ezzel a természetes és logikus ösztönnel. (Az emberi egyed erős vonzalmának – e vonzalom okának, gyökerének – boncolgatása pedig más lapra tartozik.)

Kutakodjunk tovább!

(...)

A teljes írás itt, ill. a Búvópatak 2020. májusi számában olvasható.