febr. 12.

Egy másik Németország: Interjú Erich Vaddal – „Ukrajna sorsa Washingtonban és Moszkvában dől el”

Dr. Erich Vad vezetési tanácsadó, biztonsági és katonai szakértő, publicista és szerző. A nyugalmazott dandártábornok 2006 és 2013 között a Szövetségi Kancellári Hivatal csoportvezetője, a Szövetségi Biztonsági Tanács titkára és Angela Merkel akkori kancellár katonapolitikai tanácsadója volt. Folyamatosan kritizálta Németország Ukrajna-politikáját.

Erich Vad volt dandártábornokot heves bírálatok érték a német médiában, amiért béketárgyalásokat szorgalmazott Ukrajnával és Oroszországgal. Egy évig nem adott interjút a német médiának. Most a Berliner Zeitungnak adott interjújában a német kormány rövidlátó stratégiájáról, az ukrán katonai offenzívák „délibábjáról” és Oroszország háborús céljairól beszélt.

Vad szerint az ukrajnai háborút más országokban másképp, differenciáltabban, kiegyensúlyozottabban és reálisabban vitatják meg és kommentálják, mint Németországban.

A tábornok szerint sajnálatos, hogy az ukrajnai háborúról hazájában nem folytattak olyan nyílt vitát, mint például az Egyesült Államokban.

Óriási hibának tartja, hogy a német médiatérben még mindig csak a fekete-fehér és a barát-ellenség gondolkodásig terjedő, egészen elképesztő egyhangúság van jelen.

–Vad úr, a szövetségi védelmi minisztérium eljátssza a terveket, hogyan lehetne kivédeni egy Oroszország által a NATO ellen intézett támadást. Ön szerint mennyire reális egy ilyen forgatókönyv?

– A katonai elrettentés fontos része a védelmi stratégiánknak. Ez azonban magában foglalja a párbeszédre való hajlandóságot, az enyhülés politikáját és a bizalomépítő intézkedéseket is. Ezt az úgynevezett Harmel-doktrínát a nyugati védelmi szövetség az 1960-as évek óta gyakorolja. Ez utóbbit hiányolom az Ukrajnával és Oroszországgal való kapcsolatainkban. A jelenlegi körülmények között és a jelenlegi helyzetben úgy vélem, hogy Oroszország támadása a NATO ellen meglehetősen valószínűtlen. A bevetett orosz erők túl gyengék ahhoz, hogy egész Ukrajnát elfoglalják, nemhogy megkockáztassanak egy háborút a NATO ellen.

– Ha Oroszországnak nem érdeke a harci zóna nyugatra való kiterjesztése, akkor milyen stratégiai célokat követ Putyin elnök kormánya?

– Moszkva célja az ukrajnai háborúban az, hogy megakadályozza Ukrajna NATO-csatlakozását és a nyugati csapatok ukrajnai állomásoztatását. Stratégiai és geopolitikai szempontból Oroszország célja, hogy a NATO biztonsági zóna legyen. Oroszország a történelmi tapasztalatokból, Napóleon 1812-es hadjárata és a 20. század két nagy háborúja óta tudja, hogy az észak-európai alföldről támadják meg leginkább, és ennek megfelelően ott sebezhető. Más államok is biztonsági övezeteket követelnek maguknak, például Törökország Észak-Irakban és Szíriában a kurdok ellen, Izrael pedig a Hamász ellen a Gázai övezetben. Ez nem mindig áll összhangban a nemzetközi joggal, azonban a hadseregnek ezt a mindkét fél számára felmerülő stratégiai helyzetből kell értelmeznie és megértenie, függetlenül a mindenkori jogi helyzettől. Csak ezután lehet megfelelő lépéseket tenni.

– Hogyan értékeli Oroszország rövid távú háborús céljait Ukrajnában?

– Az oroszok meg akarják tartani az ellenőrzést a Fekete-tengerhez vezető megközelítések felett. Ez magában foglalja a Krímet is, ahol a Fekete-tengeri Flotta állomásozott. Ezt egyébként szerződéssel is szabályozták, amikor Ukrajna még állami ellenőrzés alatt tartotta a Krímet. Orosz szempontból ez nem tárgyalható. A Kalinyingrádi terület, a Murmanszki terület és a Fekete-tengeri régió a Krím félszigetével együtt Oroszország nyugati védelmének stratégiai sarokköveit képezi. Ezeknek a régióknak az ellenőrzése Oroszország számára egzisztenciális jelentőségű, amíg világhatalom akar lenni. Oroszországnak az is fontos, hogy ellenőrizze stratégiai perifériáját. Zbigniew Brzezinski, a Fehér Ház korábbi biztonsági tanácsadója Carter elnök alatt, gyorsan rámutatott erre. Aki ma azt követeli, hogy Oroszországot győzzék le és gyengítsék le annyira, hogy cselekvésképtelenné váljon, az azt is figyelmen kívül hagyja, hogy az Orosz Föderáció összeomlása hatalmas stratégiai vákuumot hagyna maga után: Kelet-Eurázsia nagymértékben destabilizálódna. Ez nem állna a Nyugat érdekében. Henry Kissinger nem sokkal halála előtt mutatott rá erre.

– A Nyugat állítólag érdekelt egy erős Oroszországban? Ez egy merész tézis.

– Ha azt mondjuk, hogy le kell győzni Oroszországot, akkor fel kell ismernünk, hogy milyen következményekkel járna ez. A nagyhatalmak közötti közvetlen katonai összecsapást mindenáron meg kell akadályozni. Oroszország a világ legerősebb atomhatalma, és ezt minden stratégiai megfontolásnál figyelembe kell venni. A nagyhatalmak nem hagyják, hogy hatalmi politikailag rábeszéljék őket a saját befolyási övezetük felszámolására. Az 1962-es kubai rakétaválság ezt mutatta meg az USA vonatkozásában: Kennedy nem engedhette, hogy a szovjetek katonai lábra kapjanak Kubában. Még az atomháborúig is hajlandó volt elmenni.

– Ha a NATO elleni orosz támadás valószínűtlen, miért játszik ki a védelmi minisztérium ilyen terveket?

– Először is, ez minden védelmi miniszter feladata, és egyszerűen katonai ügy. A szövetségi védelmi minisztérium a Bundeswehr alkotmányos megbízatásának teljesítésével és végre a védelmi képesség helyreállításával foglalkozik. Ehhez pénzre van szükség – a személyi és anyagi hiányokon túl. Ennek érdekében Oroszországot állandó fenyegetésnek nyilvánítják. Szerintem ez a megközelítés rossz. Már a hidegháború fénykorában sem volt ellenségképünk, és nem is volt rá szükségünk. Az ellenségkép hiánya önmagában is erős eszköz a védelmi stratégiában. Eloszlathatja a potenciális ellenfelek irracionális félelmeit, sőt, enyhítheti azokat.

– Németország mára Ukrajna legfontosabb támogatójává vált az EU-ban. Olaf Scholz kancellár felszólítja a többi tagállamot, hogy mutassanak nagyobb cselekvési hajlandóságot. Németországnak továbbra is fegyvert és pénzt kellene szállítania Ukrajnának?

– A fegyverszállítások célja, hogy Ukrajna megvédje magát az orosz agresszióval szemben. Ez elvileg helyes és összhangban van a nemzetközi joggal. Azonban mindig fel kell tenni a kérdést, hogy mit is akarnak elérni ezek a fegyverszállítások. Körülbelül egy évvel ezelőtt a német kormány kijelentette: "Tankokat szállítunk, hogy fordulatot hozzunk a háborúban". Ez már akkor is rövidlátó volt: fegyvereket szállítani anélkül, hogy reális politikai célokat határoztak volna meg. Egészen a közelmúltig az egyik szlogen még az volt, hogy Ukrajnának vissza kell foglalnia a Krímet és a Donbászt. A helyzet ezt egyáltalán nem tette és teszi lehetővé. Értelmetlen háborúzni anélkül, hogy előbb reális politikai célokat határoznánk meg. Ezt egyébként már Clausewitz is tudta.

– A Nyugat szerint ha Ukrajna nem kap több fegyvert, akkor Oroszországnak lesz kiszolgáltatva. Sorsára akarják hagyni Ukrajnát?

– Néhány hete Valerij Zaluzsnij ukrán vezérkari főnök azt mondta, hogy Ukrajna és Oroszország hadműveleti patthelyzetben van. Véleményem szerint ez túlságosan optimista értékelés, mert Oroszország oldalán van a katonai kezdeményezés és az eszkaláció dominanciája. Ez így néz ki: Oroszország tartja a katonai gyeplőt. Moszkva jelenleg megszilárdítja és megszilárdítja a megszállt területeket, és nem zárható ki, hogy az offenzíva folytatódik Harkiv és Odessza térségében.

– Úgy tűnik, Oroszország uralja az ukrajnai háborút. Ennek ellenére a Nyugat egyre kevésbé hajlandó Kijevet pénzzel és fegyverekkel ellátni. A NATO belefáradt a háborúba?

– A NATO nem akar részese lenni a háborúnak. Az USA pénzügyi és anyagi hozzájárulása egyre inkább elapad. Ezzel kapcsolatban már régóta kérdezem magamtól: hová vezetnek a fegyverszállítások, ha nem hoznak fordulatot a háborúban Ukrajna javára? Miért nem egészítik ki diplomáciai intézkedésekkel? Az elmúlt hónapokban számos béke- és tárgyalási kezdeményezés született, de Németország vagy az EU részéről semmi sem érkezett. Továbbra is hiányzik egy reális stratégiai koncepció az ellenségeskedések katonai befejezésére, és mindenekelőtt egy politikai koncepció arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet kijutni ebből a konfliktusból, amelyben nincs katonai megoldás.

– Ön azt állítja, hogy nincs tudomása az európai országok kormányainak békekezdeményezéseiről. Az ukrajnai háborút végül Washingtonban fogják eldönteni?

– Úgy tűnik, az oroszok arra számítanak, hogy a következő amerikai kormánynak más prioritásai lesznek. Mind Donald Trump visszatérése esetén a Fehér Házba, mind pedig Joe Biden második ciklusra történő megválasztása esetén az USA fő fókusza valószínűleg inkább a Közel-Kelet és az Indo-csendes-óceáni térség felé tolódik majd el, hogy korlátozza Kína hatalmát és befolyási politikáját a Dél-kínai-tengeren és Tajvanon. Az USA ekkor – a nem alaptalan orosz remény szerint – hajlandóbb lesz az Oroszországgal való egyensúlyozásra. Ukrajna sorsáról végső soron Washingtonban és Moszkvában döntenek majd. Nekünk, európaiaknak vigyáznunk kell, hogy egy év múlva ne találjuk magunkat olyan meglepve és kiszolgáltatva, mint amikor 2021-ben sietve kivonultunk Afganisztánból, hiszen nem valószínűtlen, hogy az ukrajnai konfliktus az év folyamán befagy. Ilyen "befagyott konfliktusok" számos régióban léteznek, például Koreában vagy a Golán-fennsíkon. Attól tartok, hogy hasonló helyzetbe botlunk, mert mi európaiak csak várjuk, hogy mit tesznek az amerikaiak, ahelyett, hogy mi magunk kezdeményeznénk.

– Sahra Wagenknecht is béketárgyalásokat sürget Ukrajnában. Vele együtt egy nagy béketüntetésre hívott fel Berlinben 2023 februárjában. Ön is csatlakozik Sahra Wagenknecht szövetségéhez?

– Fontos, hogy az olyan politikai személyiségek, mint Sahra Wagenknecht és mások aktívan kampányoljanak a béketárgyalásokért, hogy kijussunk ebből az értelmetlen háborúból. Független biztonsági és katonai szakértő és tanácsadó vagyok.

– Ön hosszú éveken át Angela Merkel katonai tanácsadója volt a kancellárián. Visszatekintve azt mondaná, hogy Németország Oroszországhoz fűződő kapcsolatai téves megítélésen alapultak?

– A politika egy nyitott folyamat. A nemzetközi kapcsolatokban sok minden másképp alakul, mint ahogyan azt vártuk. Végül is nem tudjuk pontosan, hogy hol leszünk jövő ilyenkor, és hogy helyes volt-e és helyes-e a külpolitikai lépésünk. A Krím 2014-es annektálása után a kancellár asszony mindent megtett azért, hogy a konfliktusokat politikai folyamatban, a Minszk 1 és 2 tárgyalások keretében rendezzék. Mai szemmel nézve sokan azt mondják, hogy ez elkerülhető lett volna. Én ezt másképp látom. Németország annak idején megpróbált politikai úton kivezetni ebből a veszélyes konfliktusból, és nem kizárólag a fegyverletételekre támaszkodni. A kancellárián dolgoztam 2006 és 2013 között. Abban az időben a biztonsági helyzet Afganisztánra összpontosított. A nemzet- és szövetségvédelem és Oroszország akkoriban alárendelt szerepet játszott. Természetesen a történészeknek kell majd értékelniük a fejlődés általános dinamikáját.

– A kancellárián töltött időből bizonyára számos kapcsolata van. Próbált-e közvetíteni a békét a moszkvai és washingtoni csatornáin keresztül?

– Természetesen még a Szövetségi Kancellárián töltött időmből maradt egy kiváló kapcsolatrendszerem, amelyet az értékelésekhez használok, és amely a biztonsági kérdésekre szakosodott vezetési tanácsadóként végzett munkám révén is bővült. Ennek köszönhetően azt is tudom, hogy az ukrajnai háborút más országokban másképp, differenciáltabban, kiegyensúlyozottabban és reálisabban vitatják meg és kommentálják, mint Németországban. Sajnálatos, hogy az ukrajnai háborúról nem folytattunk olyan nyílt vitát, mint például az Egyesült Államokban. A német médiatérben sajnos még a fekete-fehér és a barát-ellenség gondolkodásig terjedő, egészen elképesztő egyhangúságot is érzékelek.

– Említette a minszki tárgyalásokat. Kapott Putyin elegendő garanciát arra, hogy a NATO keleti terjeszkedése megáll Ukrajnánál?

– A német kancellár nagyon korán felismerte azokat a veszélyeket, amelyeket Ukrajna NATO-tagsága jelentene. A 2008-as bukaresti NATO-csúcson, amikor Ukrajna és Grúzia felvételéről tárgyaltak, ő és Nicolas Sarkozy francia elnök voltak azok, akik megakadályozták ezen országok azonnali felvételét. Angela Merkel tudta, hogy – az ukrajnai belpolitikai ellenérzések mellett – ez az oroszok számára egy olyan vörös vonalat jelentene, amelynek átlépése, akárcsak Grúzia esetében, háborúhoz vezetne. A NATO ezt követően más utat választott. Továbbra is Ukrajna bevonását szorgalmazta. Ez része az Ukrajna 2022 februárjában, a nemzetközi jogot megsértve végrehajtott orosz invázió politikai előtörténetének, amelyről nem sokszor esik szó.

– Olaf Scholz szövetségi kancellár felszólalt a Taurus rakéták Ukrajnának történő szállítása ellen. Vajon helyesen döntött?

– A Taurus rendszerek szállítása kiterjesztette volna a háborút anélkül, hogy a háborúban a kívánt katonai fordulóponthoz vezetett volna. A rakéták hatótávolsága több mint 500 kilométer. Ez azt jelenti, hogy több mint kétszer olyan messzire képesek repülni, mint a hasonló brit és francia rendszerek, amelyekkel az ukránok már rendelkeznek. Ezért tartom helyesnek, hogy a kancellária elutasítja a Taurus szállítását.

– A további fegyverszállítások hívei azzal érvelnek, hogy a Taurus rakéták megváltoztatnák a helyzetet, és jobb tárgyalási pozíciót biztosíthatnának Kijevnek. Mit szól ehhez?

– Az Ukrajnának nyújtott katonai támogatásunkban a gyakran emlegetett "game changer" (játszmaváltás) soha nem valósult meg. Tavaly a Leopard 2 harckocsikról azt mondták, hogy megváltoztatják a játékszabályokat. A kancelláriára nehezedő hatalmas médianyomás követelte, hogy a Bundeswehr készleteiből szállítsák őket Ukrajnának. De sem a harckocsik, sem a Taurus rakéták, sem a kért F-16-os vadászgépek nem lehetnek csodafegyverek, és nem változtathatják meg az általános katonai helyzetet Ukrajna javára. Mindenekelőtt Ukrajnának most sürgősen szüksége van tüzérségi lőszerre a védelméhez. Az EU egyhangúlag kötelezettséget vállalt ennek biztosítására. Ez a kötelezettségvállalás azonban aligha valósítható meg, mert a tagállamok nem rendelkeznek ehhez megfelelő kapacitással. Az egész németországi vita néha képmutató. Egyes politikusok egymást múlják felül a háborús retorikában, holott keveset tudnak a háborúról és a katonaságról. Továbbra is szállítunk fegyvereket Ukrajnának anélkül, hogy komolyan hinnénk, hogy ez hatékony lehet, ugyanakkor több százezer katonaképes ukrán hagyja el az országot. Csak közülük majdnem 200 000-en jöttek Németországba, ahol gyakorolják a katonai szolgálat lelkiismereti okokból történő megtagadását, és állampolgári jövedelmet kapnak. Vajon ez koherens politika?

– Másrészt Ön azt mondta, hogy Oroszország katonailag fölényben van Ukrajnával szemben. A fiatal ukránoknak bele kellene vetniük magukat egy reménytelen háborúba?

– Nem, igaza van. Fiatal oroszok tízezrei is elmentek a háború elől. Persze emberi szempontból minden együttérzésem megvan ehhez. Engem személy szerint az zavar, hogy a katonai szolgálatot teljesítő fiatal ukrán és orosz katonák ezreit pazarolják el egy olyan háborúban, amelyre nincs katonai megoldás. Furcsának találom, hogy a háborúban részt nem vevő németek tűnnek a legnagyobb ukrán hazafiaknak. Azok a politikusok, akik nem teljesítettek katonai szolgálatot, és évtizedek óta pacifista módon érvelnek, hirtelen mindent az ukránokért akarnak adni, és lehetőleg "mindent beleadni". Ez elősegíti a politika hitelességét?

– Ön gyorsan kritizálta, hogy az Ukrajnába irányuló fegyverszállítások nem kapcsolódtak politikai és diplomáciai kezdeményezésekhez. Úgy érzi, hogy a háború lefolyása igazolta álláspontját?

– Még 2022 novemberében Mike Milley amerikai vezérkari főnök kijelentette, hogy a katonai megoldás nagyon valószínűtlen. Az erőviszonyokat nem lehet csak fegyverszállításokkal megfordítani. A befolyásos amerikai agytröszt, a Rand Corporation megerősítette ezt a nézetet. Ezt az álláspontot védtem az Ukrajna-vitában, miközben Németországban számos vezető médium valóságos vágykoncertet rendezett: Először is, a médiában tavaly tavaszi offenzívát idéztek meg. Miután ez a délibáb elszállt, egy kora nyári offenzívát feltételeztek, és így tovább. Semmilyen sikeres ukrán katonai offenzívát nem láttam. Voltak elszigetelt előrenyomulások, amelyek egyetlen ponton sem tudtak áthatolni az orosz védelmen, és nem volt tartós hatása a háborúra. Ez volt az a legkésőbbi pont, amikor el kellett kezdenünk reális következtetéseket levonni, amikor – ahogy Kurt Biedenkopf mondta egyszer – a valóság egyre láthatóbban kezdte átrágni magát.

– Az ukrajnai háború lövészárok-háborúvá szilárdul. Boris Pistorius védelmi miniszter a lakosság "háborús fáradtságára" figyelmeztet. Van-e az a benyomása, hogy ebben a helyzetben lehetséges egy szélesebb körű vita a békés megoldásról?

– Van, bár Németországban a gondolkodás és a diskurzus folyosói beszűkültek. Ezt sajnálatosnak tartom, elvégre egy liberális demokratikus országban élünk, és fel kell készülnünk arra, hogy a nemzetközi kapcsolatok problémáit szélesebb körben közelítsük meg; amit Hannah Arendt egyszer "korlátok nélküli gondolkodásnak" nevezett. Meg kell tanulnunk megérteni a körülöttünk lévő világ rendezetlenségét, hogy felkészülhessünk a holnap konfliktusaira. Hiszen a problémás területek és a hadszínterek egyre nagyobb számban vannak jelen. A világ egyszerű felosztása demokráciákra és autokráciákra, kibékíthetetlen barátokra és ellenségekre nem felel meg a világ növekvő multipolaritásának, és nem lehet Németország érdeke sem.