Tanuljuk együtt, milyenek vagyunk! (8.) Cser Ferenc és Darai Lajos: A magyar népmesék egyedülálló ér
A néperedeztetési vizsgálatoknál nem tekinthetünk el a műveltségek, a kultúrák összehasonlításától sem. Különösen azért nem, mert a nyelvre épülő rokonítási elméleteket azonnal a műveltségre is kiterjesztették, és korábban sokan a magyar nép műveltségi elemiben is a tundra halász-vadász műveltségi elemeit, azok sámánisztikus felfogását igyekeztek keresni. És amikor a magyar népi ábrázoló művészetet a növényi elemek jellemzik és állatokat ritkán ábrázolnak, legfeljebb madarakat, vagy legelésző állatokat, pl. szarvast, azaz ragadozó állatokat a magyar népművészet szinte sehol sem ábrázol, akkor azzal szembe kell állítani a korábbi eredeztetési elmélet forrásait, ahol azt kell látnunk, hogy mind az obi-ugor népek, mind a sztyeppei lovas nagyállattenyésztők nagyon nagy mértékben ábrázolják a ragadozó állatokat. Köztük is a ragadozó madarakat. És az Árpád-házi legendát is úgy állították be, mintha a turulmadár (sasszerű nagymadár) a törzs totemállata lett volna. Mintha a ’honfoglalás’ korában is még a turulmadár ejtette volna teherbe Emesét, Álmos vezér anyját álmában. Hiszen az ázsiai nomád népek mind így származtatták legkiválóbb uralkodóikat, közvetlenül a törzs totemállatától, a törzs alapító ősének lelkétől.
De ha a hivatkozott anonymusi latin krónikai helyet megnézzük és írója szándékai szerint és pontosan lefordítjuk, mást látunk: „Álmosnak isteni végzésből lett nevezve, mivel várandós anyjának álmában isteni jelenés tűnt fel kerecsen alakban, hogy akinek érkezte mintegy méltóvá tegye őt. És tudassa vele, hogy méhéből olyan folyam(at) jövend elő, (hogy) ágyékából dicsőséges királyok szaporandjanak, de nem az ő földjén sokasodnak majd el. Minthogy tehát az álomlátást magyarul álomnak nevezik, és leszármazása álommal volt jelezve, ő maga is Álmosnak hívatott. Avagy azért hívták Álmosnak, vagyis szentnek, mivel ivadékaiból szent királyok és hercegek voltak születendők.” (Az Álmos az első fejedelem című fejezetben.) Tehát Álmos anyjának, a már áldott állapotban lévő Emesének álmában isteni látomás adta tudtára, kerecsen (mennyből az angyal) képében hozzá érkezve, hogy olyan küldetés adatik neki, olyan szent terhet is kap mintegy a várandó gyermekével együtt, ami által nemzetsége – ugyan nem a jelen lakóhelyen – megszaporodván, királyi dicsőséggel ruháztatik fel. Hogy ez a helyes fordítás, hogy ez tehát egyfajta „Angyali üdvözlet”, azt megerősíti Álmos szentnek mondott neve, és a kerecsen—karácsony áthallás, az isteni jövendölés általi szentség elnyerése Álmos felé.
Ezzel teljesen összhangban van a Képes Krónika, amikor megörökíti Árpád fejedelemmé beiktatásának nyitójelenetét: Árpád vezér hálaadó áldozatot mutat be Istennek, ivókürt serleget felmutatva, midőn Attila városát oly könnyen birtokba vehette, de nem csupán ezért, hanem annak a nagy eseménynek az alkalmából, hogy az országot addig sikeresen egyesítette, és fejedelmi címe megerősítéséért, megszenteléséért. A körötte állók mind énekelnek, egyfajta Te Deum lehet ez. Hiszen I. István királyunkat avató szertartás során az érsek a jövendő királynak felteszi a kérdést: „Akarod-e az országot a te atyáidnak Istentől rendelt igazsága szerint kormányozni és megvédeni?” Ez arra mutat, hogy Szent István felmenői keresztények voltak: ha kell Árpádig, ha kell Atiláig. Ami visszautal a szent királyaink előtti fejedelmek szentségére, így Anonymus krónikájában Emese álmát eszerint kell tisztelni.
Ugyancsak nem jellemzők a magyarokra az obi-ugorok úgynevezett tamgái, amelyek az ‘ugor’ családok származását jelképezték. Mindez ismét azt mutatja, hogy a magyar kultúra nem igazán rokona az eddig rokonának tartottaknak. Ennek megfelelően már az ún. honfoglalás-kori temetőkben sem találunk ragadozó állatot ábrázoló sírmellékleteket, a ritkán előfordulókat is zömmel a sztyeppei területeken.
Ha a magyar népmesei és regevilághoz fordulunk, meglepetéssel kell tapasztalnunk, hogy a magyarságnak nincs teremtéslegendája. Ámde néven nevezett istenei sincsenek. Az ugoroknak ellenben jól kifejlett származási legendáik és istentől eredeztetett királyaik voltak. Származási legendáikat a japán eredetmondákkal találták hasonlónak.
A magyar népi hiedelemvilág kutatói ezt a kínos kérdést úgy próbálták meg feloldani, hogy bizonyára ilyenek a magyar hiedelemvilágban is voltak, csak a magyarság ezt már elfelejtette. Ha viszont azt nézzük meg, hogy mit tartalmaz ez a mi saját hiedelemvilágunk, és milyen erkölcsi alapfelfogás jellemzi, akkor azonnal el kell ezt a vélekedést vetnünk.
Ugyanis a magyar népmesék alapfelfogása az, hogy a hős akkor ér célt, ha önmaga jó. A belső jóság nem külső, isteni parancsra történik, nem a megtorlástól való félelem váltja ki, hanem a jóra való törekvést fejezi ki, mint célt. Ezért adódik egy érdekes, és további tudományos vizsgálatok egyik tárgyát jelenthető összefüggés is, hogy a magyar népmesék mondanivalója mélyebb eszmei rétegből jön, mint a mítosz, mert a mítosztörténetek már hatalmi jellegű beállítottsággal és céllal bírnak az erkölcsi és eszmei mondanivalón túl, míg népmeséink az eredeti egyenrangú emberi mellérendelő együttműködés szép példázatai, és mint ilyenek az emberi erkölcs, együttélés csodálatos tárházát képezik.
Lélekjelképek dunántúli tükrösön. A kör alak és annak arany alapszíne a Napot idézi, a sellő a vizet, a sellő kezéből kisarjadó növény a földet és annak tetején álló madár a levegőt, s
csőréből további növényt ‘lehel’ ki, azaz életet teremt.[1]
Tehát a népmesékből magas szinten fejlett lélekhit bontakozik ki. Sajátos, elkülönült és ősi a magyar lélekfelfogás. A halott lelke a túlvilágon újjászületik s – újra meg újra – visszatér az élők itteni világába. A két világ ugyanazon a létsíkon, egyenrangú viszonyban áll egymással. Az anyagot a lélek ereje mozgatja, és teszi élővé. A lélek és az ember viszonya mellérendelt. Ez a lélekhez kötődő, a házastársakat is jellemző mellérendelő szemlélet nem igényli az alárendelő teremtéslegendát, a teremtmények függőségét. A lélekszimbólumok a magyar felfogásban nem válnak személlyé, és nem kapnak nevet, s nem is ábrázolják őket emberi formában. A lélek az ember életében az emberen belül van, és csak a halál beálltával távozik onnan. A lélek elpusztíthatatlan, nem születik és nem tűnik el. Az ember fogamzásakor kerül a testbe, és annak halálakor távozik. Az eltávozott lélek nem találva a helyét (pl. gyilkosság vagy más rendkívüli esemény miatti halálkor) bajt okozhat, ezért ez ellen védekezik a népi hitvilág. Egyébként maga a lélek önmagában se nem jó, se nem rossz.
A népmese hőse a különböző formává alakult általános lélektől kap tanácsot, vagy segítséget. A kettő viszonyára inkább a jó jutalmazása, semmint a rossz büntetése a jellemző. Az ilyen erkölcsi alapfelfogás szerint belülről kell jónak lenni, és nem a büntetéstől való félelem hatására. „A mindent látó királylány” meséje – alárendelővé torzított változata a Csudaszép Atalanta a görög mitológiából – ragyogóan megjeleníti a lélek fontosságát a magyar hiedelemvilágban. Ezért elfogadhatatlanok azok a nézetek, miszerint a magyar nép elfelejtette volna mind a származáslegendáit, mind az isteneit. Nem felejtette el. Egyszerűen nem élt ezekkel a fogalmakkal. Mellérendelő szemléleti módja ezeket nem igényelte. Az alárendelő szemléleti mód azonban ehhez azonnal lealacsonyító szellemi színvonalat rendel, ami viszont nem elfogadható.
A magyar népmesékben a jót a jó példák és a jó emberek segítik. A magyar hitvilágban a szépet, a nemeset és a jót hasznosnak is tartották. Tudták, hogy jó vagy rossz sorsuk okos vagy téves döntéseiktől függ. Helyes tetteik hasznos, vagy a helytelenek káros következményei természetszerűen bekövetkeznek, mert a természet örök törvényéből jövő isteni rendelkezések tökéletesek, igazságosak és megmásíthatatlanok. Emez igen ésszerű gondolkodásmód ugyanakkor gazdag és mély szellemiséggel járt együtt. Népművészeti, népköltészeti kifejezéseinek egyetemes jelentését vallásos jelleg hatja át. Mindezt a legkorábbi európai kultúrák régészeti leletei támasztják alá. E kultikus tárgyak elsősorban a termékenység vallásos tiszteletét mutatják. A termékenység nőket formázó jelképei az őskőkor felső időszakától megjelennek. E kő vagy égetett agyag szobrocskák a Kárpát-medencében is megjelentek a modern emberrel együtt.
A nordikus, indoeurópai népeknél viszont a túlvilág alárendelt szerepű, ahol nincs újjászületés, ahonnét nincs visszatérés, a lélekszimbólumokat megszemélyesítették és megnevezték. Az eddig rokonnak tartott népeknél is alárendelt a túlvilág, s a jó és rossz lelkeknek külön helye van az égben, illetve a föld alatt. Az indoeurópai és az ugor teremtéslegendákban az alárendelő szemlélet az uralkodó. A teremtmények a teremtő személyétől függenek, aki a jót és a rosszat meghatározván, aszerint ítél, fenyeget és büntet.
[1] http://www.kincseslada.hu/magyarsag/e107_files/public/cser_ferenc__a. _mellrendel_szemlleti_md__a_magyar_mveltsg_keleti_kapcsolatai.pdf.
(folytatása következik)
Előző részek:
