EMLÉKÉV II.
A fiók mélyén őrzött történelem
Forradalom és diktatúra 1918–1919, Polgárdi
Második rész
Sokszor kalandos utat választ magának az igazság, türelmesen kivár, hogy egyszer csak megmutatkozzék. 94 év múlt el azóta, hogy ez az alig 50 oldalas kis kiadvány megszületett 1924-ben, egy sokat vitatott történelmi korszak tükörképeként, vitathatatlanul hitelesen, úgy, ahogy egy faluközösség azt megélte. Bátran szólt a túlélőkhöz, igaz emléket állítva az elesetteknek, és szólva az utókorhoz is, hogy tanulhasson belőle.
A sokáig rejtegetve őrizgetett kiadvány címe: A falu háborúja és forradalma, Polgárdi története 1914-1919. Polgárdi község közönsége megbízásából, írta: B. Szabó István, készült Székesfehérvárott, Csitáry G. Jenő könyvnyomdájában 1924 szeptemberében.
Jelen írásom célja, hogy felidézze – a fennmaradt visszaemlékezések alapján –, hogyan szűrődtek át a történelmi események egy zárt faluközösség mindennapjain, hogyan élték meg azokat, és – a történtek mentén – csak érintőlegesen szándékozom az országos eseményekkel foglalkozni.
Az előszó szerint, melyet Kreiner Sándor, Polgárdi akkori főjegyzője írt le, kettős szándéka volt: egyrészt megörökíteni azok érdemeit, akik a világégés szörnyű öt esztendejében megállták a helyüket, kötelességüket teljesítve, másrészről pedig elrettentő például akarták állítani a későbbi nemzedéknek: „a forradalom és kommunizmus gyászos korszakát, hogy mivé lesz a falu, következőleg mivé válik az ország akkor, amikor elhagyja Istenét, megtagadja hazáját, leveti nemzeti öntudatát.”
1918 őszén az I. világháború frontjain elhallgattak a fegyverek. Az Osztrák–Magyar Monarchia koronatanácsa elhatározta, hogy békejegyzékkel fordul az antanthatalmakhoz, majd 1918. október 8-án a Monarchia közös külügyminisztere azonnali fegyverszünetre és béketárgyalások megkezdésére tett javaslatot. E válságos és kivéreztetett helyzetben robbanásszerűen hatott gróf Tisza István képviselőházi bejelentése, melyben elismerte, hogy a központi hatalmak (Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia) elvesztették a háborút.
Gróf Tisza István képmása. Benczúr Gyula festménye
1918 októberétől általánossá vált a harctéri szolgálatot teljesítő katonák tömeges hazatérése. De térjünk vissza Polgárdiba. Ide is zsúfolt vonatok érkeztek a különböző frontokról hazatérő, meggyötört katonákkal.
A háború felmérhetetlen veszteségeket okozott országszerte. 1918 ősze nem a háború utáni békét, békességet, megnyugvást jelentette, hanem a forradalmak nyitányát. Október végén Budapesten kirobbant a polgári demokratikus forradalom, a Nemzeti Tanácsra felesküdött katonai egységek elfoglalták Budapest középületeit, és fanatikusok csoportja meggyilkolta gróf Tisza István volt miniszterelnököt.
A forradalom Fejér megyében is futótűzként terjedt. Kezdetben lelkesedést, majd hetek múltával az egyre radikálisabb baloldali törekvések hatására aggodalmat váltott ki. Ebben a feszült belpolitikai helyzetben, november 1-én, József főherceg homo regius (az uralkodó nevében) kinevezte az új kormányt, Károlyi Mihály gróf lett a miniszterelnök, a „vörös gróf”.
Polgárdiban is megalakult a Nemzeti Tanács 12 főből álló helyi bizottsága. Gyors létrejötte, és a kb. 200 fős megbízható egyénekből álló, fegyveres polgárőrség toborzása sikerrel járt. A rend és közbiztonság fenntartására alakult testület nemcsak a belterületen teljesített szolgálatot, hanem a majorokban és az idegenek ellenőrzésére a vasútállomáson is. Azonban november 28-án budapesti szociáldemokrata küldöttek érkeztek Polgárdiba, nagygyűlést szervezve egy vendéglő nagytermében, mellyel „ oly féktelen vallás- és osztályellenes izgatást követtek el, ami a közrend megbontására is alkalmas volt”. A szociáldemokraták elsősorban az agrárnincstelenek, uradalmi alkalmazottak, törpebirtokosok, a szájhősök, a nem gondolkozó kétesebb elemek, és a mindenre kaphatóak körében értek el eredményt. A gazdatársadalom teljesen távol tartotta magát a mozgalomtól.
Megindultak az előkészületek a hatalom megkaparintására. A szociáldemokrata párt élénk agitációba kezdett a falu népe között. Jól tudta, hogy ha az ő nemzetközi elveivel áll elő, vesztett ügye van, mert a magyar földmíves néptől semmi sem annyira idegen, mint az internacionalizmus. Az ő nemzeti öntudata, családi hagyományai nem engedik, hogy máról holnapra levesse nemzeti jellegét. Ezért százezer számra dobták közéjük, a „Program” című nyomtatványt, csábító szavakkal, a „Népszava” kiadásában.
De idézzük fel egy fennmaradt, korabeli röpirat szövegét:
„Ugyebár, jó Magyarom, jönnek most hozzád mindenfajta urak szaporán és bőven. Tele van a szájuk ígéretekkel. – Akik eddig semmit sem törődtek a néppel, egyszerre azt hazudják, hogy szívük minden dobbanása a tiéd. Sőt, nemcsak a megye székhelyéről, hanem még Budapestről is lerándulnak hozzád a jól fizetett vigécek. A községbeli urak is egyszerre mind a nép barátai lettek. Vajon miért ez a nagy változás? Magyarázza ezt az a forradalmi átalakulás, mely Magyarországot egyszerre megváltotta a régi zsarnokság bilincseiből. Szavazati joga lesz a kisbirtokosnak, napszámosnak, zsellérnek, földmunkásnak. Ezekre a voksokra pályáznak most a nagy urak ügynökei. Ezért a sok röpirat. Nem is tudja most már a legtöbb férfi vagy asszony, hogy hová is álljon, hol van az igazság. Megtaláljátok pedig az igazságot az országos 48-as Szociáldemokrata Pártban, melynek vezére Mezőfi Vilmos.”
(Megjegyzés: Mezőfi Vilmos (1870–1947), újságíró, politikus, országgyűlési képviselő, 1890-es év közepén lépett be a SZDP-be, 1899-ben szembefordult a párt vezetőségével, ezért kizárják a pártból. 1900-ban megalapítja a Magyarországi Újjászervezett Szociáldemokrata Pártot. Mozgalma agrárszocialista jellegű volt, de pártja az első világháború előtt teljes mértékben elveszítette tömegbefolyását. (Wikipedia) 1918 végén valószínűleg újabb kísérlete volt – a cikkben említett – 48-as Szociáldemokrata Párt szervezése. Sírja a Kozma utcai izraelita temetőben található.)
Ilyen csomagolásban történt a befolyásolás, de világos volt a célkitűzés: összeveszíteni a társadalmi osztályokat, meggyűlöltetni a falu népével eddigi vezetőit. Mivel tudták, hogy falun nem voltak kelendőek a szociáldemokrata elvek, ezért becsomagolták azokat nemzetiszínű papírba, hogy tetszetősebb legyen. Polgárdi lakossága túlnyomó részben kisgazda volt, akiknek megfelelő földvagyonuk volt, és történelmi neveltségüknél fogva konzervatívabbak voltak az arisztokratáknál is.
1919. január végére az erőteljes agitáció hatására, mérsékelt sikerrel, mégis megalakítják a 48-as Szociáldemokrata Párt helyi szervezetét. 20 bizalmi embert és 291 tagot toboroztak. (Polgárdi lakossága akkoriban kb. 5000 fő volt.)
A radikális nézeteket valló szociáldemokraták és a Nemzeti Tanács, illetve a képviselő-testület között állandósultak az ellentétek.
Azonban a polgári demokratikus forradalom kiteljesedésében 1919 tavasza törést okozott. Nem a földosztás, nem a többpártrendszer megvalósulása következett be, hanem 1919. március 21-től a demokratikus jogrendet a szovjet, bolsevik mintájú proletárdiktatúra váltotta fel.
1919. március 21. Károlyi Mihály gróf önként átadta hatalmát a börtönviselt Kun Bélának, aki szociális ígéretekkel állította maga mellé a nincstelen tömegeket. Létrejött a Kommunisták Magyarországi Pártja. Kikiáltják a Tanácsköztársaságot. Ez lett Magyarország kommunista államformája. E perctől kezdve megszűnt minden jog, érvényét veszítette minden törvény, feje tetejére állt minden rend. Véres terror lett úrrá az egész országban, és a társadalom valósággal megdermedt az események láttán.
Bemocskoltak minden tradíciót, gúny tárgyává tették az Istent, lerombolták a nemzeti öntudatot, és rövid idő alatt olyan erkölcsi destrukciót vittek véghez, amit szinte elhinni sem lehetett.
A magyar szovjetköztársaság forradalmi kormányzótanácsa (Tolnai Világlapja)
A nagyközség közigazgatását 1919. március 27-től egy 20 főből álló munkástanács vette át. Élén, a Tanácsköztársaság (a „Patkányköztársaság” népelnevezés!) időszakában, a tanács tagjai által választott, 3 főből álló direktórium állt. A direktórium munkáját – a korabeli kiadvány szerint – a közigazgatás csődjének nevezték. A handabandázás, a burzsujoknak való kellemetlenkedés, tanulatlan emberek okoskodása, a különféle népbiztosok rendeleteinek szolgai értelmezése és végrehajtása jellemezte őket. A község főjegyzője, aki jól ismerte a falut, ügyes diplomáciával kerekedett föléjük, ezzel ellensúlyozva a direktórium intézkedéseit. Így, ha nem is izgalmak nélkül zajlottak az események, de nagyobb bajok nem történtek.
A politikai életben a balra való elcsúszás egyre inkább érzékelhető volt. Erős, erőszakos agitáció indult meg, hogy a szociáldemokrata párt minden községben megalakuljon, szigorú utasítások és titkos fenyegetések kíséretében, de jelentősebb eredmény nélkül. Az értelmesebb kisgazdák nem léptek be, maradt a proletárok zártkörű társasága. Amikor megérettnek vélték az időt a megyei szocialista párt megalakítására, erre a nagy jelentőségű eseményre, ingyen fuvar, napidíj és ellátás mellett is csak 90 embert tudtak a nagyközségből összeszedni, akiket 14 kocsira rakva szállítottak Székesfehérvárra, meghallgatni a szocialista „apostolnak”, Garbai Sándornak a szónoklatát.
A Tanácskormány rendelkezései leérkeztek a faluba is, és a „proletárok” örömrivalgással fogadták. „Minden a miénk!” – üvöltötte a tömeg, melynek együttvéve semmije sem volt, ami veszteni való lett volna.
Megszűnt a tekintély, a társadalmi tagozódás, és az „elvtárs” fogalmába szorult bele minden egyéniség. A Forradalmi Kormányzótanács XXVI. számú rendelete alapján, 1919. április 9-én alakult meg Polgárdin a Munkás-Katona-Földmíves és Szegények Tanácsa, melynek 553 fő (férfiak és nők vegyesen) váltak tagjaivá, kizárólag proletárok.
Elmaradt az ígért földreform, aminek végrehajtása az 1918-as őszirózsás forradalomtól állt az érdeklődés előterében. A proletárdiktatúra határozott nemet mondott a földosztásra, nem az uradalmak egy részének parcellázása következett be, hanem a nagybirtok szocializálása. Kezdetben passzív ellenállást tanúsított a birtokos parasztság, attól tartva, hogy a magántulajdon felszámolása kiterjed a paraszti gazdaságokra is. A diktatórikus módszerek ellen nyílt ellenállásra került sor. Állandósultak a tiltakozások az erőszakos foglalások ellen. A birtokos parasztság tiltakozása azt követően mélyült el, hogy Vöröskatonák érkeztek Polgárdiba, fellépésük tovább szította az elégedetlenséget.
Termelőszövetkezetek alakultak a Batthyány uradalomban és a bérgazdaságokban. Állami tulajdonba vették az ipartelepeket, s az államosítás kiterjedt a református és a római katolikus népiskolára is. Elkészültek az intézmények vagyonleltárai, mind több zaklatást volt kénytelen elviselni az egyház is. Erre két, a község elöljáróságához egy napon érkezett, 1919. április 18-i távirat utal. Az első távirat szövege a következő:
Községi elöljáróság, Polgárdi.
„Az egyházak ingó és ingatlan va- gyonai azonnal leltározandók. Készpénz és értékpapir lefoglalandók, valamint a földek termései is, kivéve a proletárok által használt feles földeket. A leltározás végrehajtásáért a községi jegyzőt forra- dalmi törvényszék elé való állítás terhe mellett teszem felelőssé”.
„Belügyi népbiztos”
A második távirat:
Községi jegyző, Polgárdi.
„Jelentse azonnal táviratilag, el van- nak-e látva az ottani zsidó felekezet tagjai a húsvéti pászkához szükséges nullás liszttel? Amennyiben nem történt volna meg, gondoskodjék azonnal. Mulasz- tás esetén a községi elöljárósággal egye- temben forradalmi törvényszék elé állítom.”
„Belügyi népbiztos”
Az ilyen és az ehhez hasonló, nyelvtanilag imperativusokat használó, „egyenlő elbánás elvén” működő intézkedések érlelték meg azt az elkeseredést, mely a kommunista éra megszűntével kegyetlen és véres megtorlásban robbantak ki.
A kommunisták első dolga volt összeszedni az összes fegyvert, beleértve a községházán nyilvántartásba vett vadászfegyvereket is, hogy ezzel is elejét vegyék minden ellenforradalmi törekvésnek. Azonban sok olyan fegyver volt a községben, amit a népőrség tagjai elrejtettek, várva a jobb időkre. (Ne feledkezzünk meg arról, hogy az első világháború rendezetlen végeztével a népőrség feladata volt a frontról hazatérő, vagy Polgárdin átutazó katonák helyi lefegyverzése.)
Mivel az oláh hadsereg előrenyomulása Budapest irányába megkezdődött, elrendelték a mozgósítást, igen silány eredménnyel. A korabeli kiadvány szerint: „A vörösök inkább lelkesültek az itthoni hatalomért, mint a harctéri dicsőségért, a fehér érzelműek pedig úgy gondolkodtak, hogy jöjjön bár az ördög, az is jobb lesz, mint a vörös uralom.” Miközben a „dicsőséges oláh hadsereg” szinte feltartóztatás nélkül nyomult Budapest irányába.
1919. június 16-án érkezett a rendelet, hogy a Tanácsköztársaság kormánya megszünteti az osztrák–magyar bankkal fennállott szerződést, ezért érvényét vesztettnek hirdették ki, és július 1-től megtiltották a bankjegyek forgalomban tartását. A pénz kereskedelmi értéke elvész. Helyette, Kun Béla kormánya előbb az osztrák–magyar bank egyoldalas fehér pénzét kezdte el hamisítani, majd az osztrák–magyar bank régi kék bankjegyéhez hasonló postapénzt dobott a piacra. A bankóhamisítás végleg leállította a kereskedelmet. A falu népe tisztában volt azzal, hogy a hamisítványok értéktelen nyomtatványok, ezért bármit akartak tőle megvenni, csak a régi kék bankót akarta elfogadni. Hiába erőszakoskodtak a fehér pénzért való vásárlással, egyszerűen megszűnt minden eladnivaló. Enni azonban mégis kellett. Míg a falu viszonylag el volt látva élelemmel, addig a városok lakossága éhezett, mert a tanácskormány élelmet a gerslin és tökön kívül előteremteni nem tudott. Rendeletekkel próbálta a falu népét ijesztgetni, de az nem ijedt meg, egyszerűen nem volt eladnivalója Kun Béla fehér bankójáért. Ekkor jött divatba a „batyuzás”, aminek szokása éveken keresztül, még a konszolidáció után is fennmaradt. A városi lakosság az éhezés elől útnak indult élelmet keresni falukba, pusztákra. Hátizsákot vettek a hátukra, zsebükbe tették azt a néhány eredeti kék bankót, amit szerezni tudtak, és magukkal vittek cserélnivalót: fehérneműt, piperecikkeket, edényt, ruhát, ékszert, tehát olyan értékeket, amit a cserekereskedelemben a falusi nép is értéknek tekintett. Így süllyedt vissza Magyarország a pénz előtti állapotba. Sok keserves sóhaj, sok éhező gyereksírás emléke idézi fel ezt a gyászos korszakot.
„Polgárdi a Batthyány család birtoka” – írja 1735-ben Bél Mátyás (1684–1749), korának kiemelkedő tudósa, a magyar földrajztudomány megalapozója – a Fejér megye leírása című művében.
Hogyan érintették az 1918/19-es események az itt élő grófi családot?
Batthyány Lajos grófnak és családjának menekülnie kellett. Nem a község népe miatt, hanem mert a budapesti népbiztosság a szedendő túszok közé íratta fel a grófi családot. Ők erről idejekorán értesültek, és sikerült egy Balaton melletti szőlő hajlékában meghúzódniuk. Itt hűséges embereik és a falu kisgazdái küldöncök útján látták el őket élelemmel.
Az öreg grófné azonban, özv. gróf Batthyány Gézáné, a vértanú Batthyány Lajos gróf lánya nem hagyta el a kastélyt. Amikor figyelmeztették az őt fenyegető veszélyre, így szólt. „ Nem megyek. Szeretném azt a magyar embert látni, aki innét el akarna távolítani engem, kinek atyja a magyar jobbágyság felszabadításáért, Magyarország függetlenségéért halt vértanú halált.” És – dicséretére legyen mondva a megtévelyedett tömegnek, – a tiszteletre méltó matrónát nem zavarta senki. Amikor megtudták, hogy megbetegedett – bár a szép klasszicista kastély parkját nyilvános sétahellyé nyilvánították, és a proletárok használták is – a kastély környékét elkerülték, hogy a beteg nagyasszonyt ne zavarják. . Gróf Batthyány Lajos 1896-tól vett részt Fejér megye törvényhatóságának munkájában, különösen a közigazgatási bizottságban fejtett ki aktív tevékenységet. A századfordulótól a Polgárdiban levő birtokán ipari vállalkozásokat hozott létre. Gazdasági üzemeit kavics- és kőbányával, mészteleppel, krétagyárral, rézgálicüzemmel bővítette. Kísérleteket végzett gyümölcstermesztéssel is, hogy „a nemes gyümölcstermesztést átvigye a nép gazdálkodási rendszerébe”. A község közéletének aktív szereplője volt. Később, a diktatúra után, a megoldatlan földkérdést nem megkerülve, korlátozott földosztás vette kezdetét, melyben gr. Batthyány Lajos példát mutatva, 1921 tavaszán 2100 magyar holdat osztott ki saját birtokából, Polgárdi, Jenő és Szárhegy lakói között. A zömében házhelyek juttatására kijelölt területeken új beltéri részek jöttek létre. Ezeket Polgárdiban a gróf unokájáról Bálint-telepnek nevezték, Jenő községben Ilona-telepnek, a gróf. feleségéről (Andrássy Ilona), a Szárhegy határában létrejött településrész pedig az ifjú gróf nevét vette fel (Gyula-telep).
Minél közelebb nyomult az oláh hadsereg Budapesthez, annál tűrhetetlenebb lett a diktatúra viselkedése a lakossággal szemben. Az elkeseredés napról napra nőtt, az ellenforradalmi törekvések erősödtek. A falu értelmisége, összefogva a kisgazdákkal, állandó összeköttetést tartott a Székesfehérvárott szerveződő ellenforradalommal. Megbízható küldöncök útján érintkezett a székesfehérvári huszártisztekkel, akiktől értesítést nyertek a vörösök frontjának valóságos helyzetéről, közvetlen veszély esetén pedig figyelmeztetéseket is kaptak. Ez nem volt veszélytelen dolog, hiszen a diktatúra jól megszervezett kémrendszert működtetett. Elég volt egy feljelentés, rögtön jött a véres megtorlás, a bebörtönzés, verések, rettenetes megkínzatások, melyeket a hírhedt Samuely Tibor és a Lenin-fiúk nevéhez kötődtek.
Ugyancsak az ellenforradalom meggátlását célozta a tanácskormány azon intézkedése is, hogy Polgárdiba helyezte a volt pápai honvéd-huszárezrednek egy osztályát, amely a Vörös Hadseregnek egyik bekényszerített csapata volt. Ennek a csapatnak a tisztjei úgyszólván kivétel nélkül fehér érzelműek voltak, a legénység pedig – a politikai megbízottakon kívül – tisztjeikre hallgató, hazafias huszárok.
Mivel kémkedéssel nem sikerült felderíteni lényeges ellenforradalmi szervezkedést, 1919. augusztus első napjaiban pokoli tervet készített elő a fehérvári diktatúra központ. A környékbeli falukban agent provokateurjeik útján (a francia nyelvű kifejezés jelentése: provokátor, besúgó, uszító beépített ügynök), fehér röplapokra nyomtatott álfelhívással fordult az ellenforradalom szervező bizottsága nevében, a hazafiasan érző polgárokhoz, hogy felfegyverkezve csoportosan forduljanak Székesfehérvár ellen. Szabadbattyán lakossága megindult a felhívásra, ám a sóstói domboknál már géppuskatűz fogadta őket, akkor látták, hogy kelepcébe kerültek. Polgárdi lakosságát még elindulás előtt figyelmeztették. Az egész környék megrémült az árulás hírére, mert tudták, hogy a vállalkozás nyilvánosságra jutása után meg fog jelenni Szamuely, az ő hóhércsapatával. Erre azonban már nem került sor.
1919. augusztus 1-én egyértelművé vált, hogy a Forradalmi Kormányzótanács diktatórikus eszközökkel hatalmát tovább nem tarthatta fenn. Mind a nemzetközi, mind a belső erőviszonyok siettették a politikai helyzet megváltozását. A proletárdiktatúra megbukott.
(Megjegyzés: 1919. augusztus 2-án Szamuely menekült, Savanyúkútnál egy embercsempész segítségével átlépte az osztrák határt. Lichterwörtben, miután az osztrák járőr elrendelte ruházatának átvizsgálását, váratlanul a nála lévő pisztollyal halálosan mellbe lőtte magát. A nála talált személyes holmikat és egy, Franz Krause névre szóló, Szamuely fényképével ellátott, hamis ukrán útlevelet a rendőrség lefoglalta. (Wikipedia) A bukás után Kun Béla Bécsbe emigrált, szociáldemokrata elvtársai egy elmegyógyintézetben bújtatták el, de a hatóságok felfedezték, és 1920 nyarán kiutasították Ausztriából. Szovjet-Oroszországban telepedett le, és haláláig (1938) ott is maradt. Soha többé nem tért haza.(Wikipedia)
1919. augusztus 4–5. között a románok ellenállás nélkül elérték Budapestet – a Békekonferencia tilalma ellenére, bár ehhez a Tanácsköztársaság összeomlása után semmilyen jogalapjuk nem volt –, majd túljutva Pesten, egyes egységeik továbbjutottak a Kalocsa-–Sárbogárd–-Székesfehérvár-–Veszprém-–Kisbér térségig. Csak november 14-én vonultak ki végleg Budáról. Nyomukban megérkeztek, november 16-án reggel, az első magyar tiszti különítmények, élükön Horthy Miklóssal, a nemzeti hadsereg parancsnokával.
Polgárdi községben a Tanácsköztársaság helyi vezetői adták hírül a bolsevizmus bukását. A hirdetmény arra kérte „Székesfehérvár és Fejér megye dolgozó népét, hogy nyugalmát őrizze meg. Tartózkodjon mindenféle pártoskodástól és felekezeti gyűlölködéstől.”
A háború és a diktatúra politikai és gazdasági következményeitől sújtott lakosság a hírt, főleg a belterületeken élők, lelkesedéssel fogadták. A nép izgatottan gyűlt össze a községháza előtt, a lincs-hangulatot nyugtató beszédekkel igyekeztek csillapítani a nagyközség vezetői és egyházi emberei.
Amikor a vármegye alispánjának sürgönye is megérkezett, 1919. augusztus 8-án, hivatalosan is hírül adta, hogy a szovjet kormányzás megszűntével minden a törvényes útra terelendő, jogos birtokába mindenki visszahelyezendő, és ennél a kérdésnél felekezeti kérdések nem jöhetnek szóba.
Az uradalmak visszakerültek a volt tulajdonosok birtokába, és az egyházak megszabadultak az államosítás és a politikai üldöztetés rémétől.
A falu forrongott. A lelkesedés és a bosszúérzés keveredett bennük, a diktatúra rengeteg igazságtalansága, sértése és megaláztatása következtében.
Ebben a helyzetben a helyi közigazgatás nem tétlenkedhetett, féken kellett tartani az indulatokat. Azonnal fegyverbe léptették a régi polgárőrséget, és az első estén összefogdostatták a kommunistákat, a direktórium tagjait és a tanácstagokat is. Másnap a polgárőrség Székesfehérvárra kísérte a 22 személyt, 10 férfit és 12 nőt, és átadta őket a kir. ügyészségnek. Ez akadályozta meg a népharag, a bosszúállás elszabadulását velük szemben.
A nép hangulata továbbra is izgatott maradt, de megkezdődött a romok eltakarítása és a tisztogatás. Összeszedték a kommunista nyomtatványokat, könyveket, melyekkel valósággal elárasztották a falut a kommün hívei. Elkobozták a megbízhatatlan kezekben lévő fegyvereket, lassan felszabadították a gazdálkodást, a kereskedelmet, megkezdődött az emberi élet. A kommunizmus vallásromboló időszaka után erős és bensőséges hitélet fakadt.
A bizonytalanság nyugtalanító érzése még ott lebegett az egész ország felett. A rájuk zúdult szenvedésekért mindenki a kommunizmust okolta. A megtorlásokat csillapítani lehetett, de megakadályozni nem. Főleg a zsidóságot érték az ütések az események után, mert a kommunizmus vezető személyei, főemberei, mozgatói is az ő soraikból kerültek ki.
Ezeket az időket, több mint negyven éven át, a Tanácsköztársaság dicsőséges 133 napjának tanították az iskolákban.
A kommunista korszak irodalmában állandó vita tárgya volt a zsidóság szerepe ezekben a napokban. A rombolás eme korszakában a zsidóság egy részének döntő szerep jutott, de vitathatatlan, hogy másik részük távol állt ettől a mozgalomtól.
Október 2-án tartotta első alkotmányos ülését a község képviselő testülete, alakulóban volt a magyar nemzeti hadsereg Horthy Miklós fővezérlete alatt. A község szokásos áldozatkészsége mutatkozott meg abban, hogy pénzbeli és természetbeni adományok gyűjtése indult be, elősegítve az áhított konszolidációt.
Archív fotó (1924)
Felhasznált irodalom:
B. Szabó István: A falu háborúja és forradalma – Polgárdi története 1914–1919. Kiadta: Polgárdi község közönsége, 1924.
Erdős Ferenc–Fülöp Gyula–Szakály Ferenc: Polgárdi története, 1997. Polgárdi várossá nyilvánításának évében. A Fejér megyei Levéltár és Polgárdi Város Önkormányzatának közös kiadása
