Túlóralázadás. Tisztelt Olvasó!
Töredelmesen bevallom, hogy Szilaj Csikónk főszerkesztőjeként különösen elgondolkodtatott, hogy a túlóratörvény vs. rabszolgatörvény ütközetben vajon kinek van s kinek nincs igaza. Ugyanis, ha már Szilaj Csikónak születtünk még a gyurcsányi időkben, akkor illetlenség lenne csak azért levedleni igazságra törő hajlamunkat, mert a balliberális bagázs időközben szerencsésen levitézlett, elűzetett a kormánykerék közeléből, s olyanok vették kezükbe az ország s a nemzet irányítását, akiknek nemzeterősítő törekvéseivel, függetlenségi küzdelmeivel, de még rendcsináló eltökéltségével is messzemenőkig egyetértünk.
E kétségkívül kegyes és áldásos történelmi fordulatból azonban még nem következik az, hogy Orbánék minden egyes törekvése a nép s a haza javát szolgálná. Például józan, higgadt ésszel ez a mostani túlóratörvény is kissé neccesnek tűnik. Igaza lehet a valaszonline.hu szerzőjének, Élő Anitának, hogy ebben a kérdésben végső soron német tőkés és német szakszervezeti érdekek feszültek egymásnak. Ha viszont ez igaz, akkor Orbán eltökéltsége is érthető, ugyanis békés uralkodásának egyik legfontosabb pillére az erőteljes gazdasági növekedés, ez pedig döntő mértékben múlik a már idetelepült és még idetelepedni szándékozó német autóipar jelenlétén, nagyságrendjén. Bölcs országvezető okosan teszi, ha a túlórakeret növelhetőségével igyekszik kedvezni a gazdasági hatalmasságoknak, főleg, ha a hirtelen támadt magyar munkaerőhiányt nem óhajtja migránsok beözönöltetésével ellentételezni.
Csakhogy ettől még az is igaznak látszik: a tőke meg tudja találni a módját, hogy a melósokat rábírja a túlórák „önkéntes” vállalására. Vagyis lehetnek és lesznek is olyan munkahelyek, ahol a melósok egy része biztosan a rövidebbet húzza, s kedve ellenére lesz kénytelen többet dolgozni, s többet lenni távol a családjától.
Márpedig innen már csak egy kis lépés, hogy kijelentsük: ebben a túlórás vitában a magyar ellenzéknek volt igaza, s ezt nekünk itt, a Szilaj Csikón, illendően el kellene ismernünk. Sőt, melléjük kellene állnunk, s az ő igazukat hangoztatnunk.
Tisztelt Olvasó!
A Szilaj Csikó mindig is hangoztatta, hogy fontosnak ítéli a népfenség elvének valódi érvényesülését, az igazi demokrácia valóságos működését. Ezt azonban mi úgy képzeljük el: ha egyszer a nép döntött, akkor az elkövetkező négy évet jellemzően a népnek is, az ellenzéknek is béketűrésben kell elviselnie. Mindent el kell viselnie, ami törvényes, ami jogszerű, és semmit, ami törvénytelen. Tüntethet, felvonulhat, az országgyűlésben interpellálhat, s ha a mindez nem segít abban, hogy akaratát érvényre juttathassa, akkor türelmesen megvárja az új választásokat.
Ha létjogosultságot nyerhetne az az ellenzéki viselkedés, amely kisebbségi helyzetből próbálja érvényre juttatni saját akaratát, akkor ez már nem demokrácia, hanem maga a bolsevizmus. Ellenben többségi helyzetből törvényesen érvényesíteni olyan akaratot, amely szembe megy a választók többségének érdekével, csupán azzal a következménnyel járhat, hogy a nép a legközelebbi választáskor „elzavarja” korábbi választottjait. Ez a demokrácia lényege.
Egy tisztességes ellenzéknek adva volt a soha vissza nem térő alkalom: végre vállára veszi a munkavállalók, a munkások gondját, s a választásokig terjedő bő három évben a társadalom nyilvánossága előtt keresi sorsuk jobbítási lehetőségének módját. Ebbe azonban sehogy sem fér bele, hogy elállom a házelnök útját, belefütyülök a miniszterelnök képébe, fészbukos bunkofonnal rohangálok az ország házában, mint egy elmeáponc, szánkókat török-zúzok, karácsonyfát gyújtogatok, padokat, autókat rongálok, békés rendőröket provokálok, s közben szelfizgetem magam, mint az új világ új központját.
Tisztelt Olvasó!
2006. október 23-án én is kiabáltam az ellenünk rohamozó rendőröknek, hogy „ávéhá, ávéhá”; akkor azonban az volt a különbség a mostani helyzethez képest, hogy nem mi provokáltuk a rendőröket, hanem a böszmés hatalom és ránk uszított rendőrei provokálták a szabadon ünnepelni kívánó népet. Most azok „ávéháztak” az Országház lépcsőjén, akiket az ott sorakozó készenlétiek angyali türelemmel hagytak nyomakodni, egészen addig, amíg a tüntetők nem kezdtek el vérszemet kapni. Már vezényszóra, egy tömegben, egy lendülettel igyekeztek áttörni a védők vaskos sorfalát, amikor a rendőrparancsnokok belátták: itt már abból lehet a nagyobb baj, ha ezt továbbra is hagyják, s abból a kisebb baj, ha bevetik a könnygázt.
Nem tudom, nem rasszizmus-e a részemről – ez nyilván vicc –, ha az élőközvetítések gondos figyelemmel való kísérése után határozottan kijelentem: az Országház előtt és az utcákon nem munkások tüntettek. Éppen annyira nem volt semmi közük a munkásokhoz, mint a parlamenti politikai celebeknek, gyerekes balhézóknak.
Lehetséges tehát, hogy túlóra dolgában a végső igazság ezúttal nem Orbán Viktoréknál volt, hanem inkább a munkásoknál, esetleg némely szakszervezeteknél. De hogy nem az ellenzéknél, nem a túlóralázadás kirobbantójánál, az halálosan biztos. Éppen ezért most sincs miért e közveszélyes, néphergelő és országrontó bagázs mellé állnunk – ha Szilaj Csikók vagyunk, ha nem, tisztelt Olvasó.
