Mikor Isten ad
- Budaházy Edda
- 2019. márc. 12.
- 3 perc olvasás
Fontos, hogy mikor Isten ad, azt észrevegyük.
S ne csak szajkózzuk tovább kívánalmainkat és panaszainkat, hanem álljunk meg: Hoppá! Hisz ezért imádkoztunk elejitől fogva!
Amikor elkezdtem Magyarország demográfiai helyzetével foglalkozni, láttam, mekkora katasztrófa közeleg, ha nem tudjuk elérni, hogy több gyermek szülessen. Nagyszerű emberek kongatták a vészharangot évtizedek óta, fáradságos munkával mentették a babákat, írták a tanulmányokat, javaslatokat, de ezek láthatatlanok maradtak és a kormányzat néma volt, mint a sír.
Pont az bántott a legjobban, amilyen csönd, amilyen közöny kíséri ezt a mindent elsöprő sorskérdést. Nem értettem, miért nem szólnak, zengenek, ordítanak a harsonák: Ébredj, magyar, mindent elveszíthetsz!
Amikor 2014-ben Nemzeti Radikális Népesedési Konferenciát rendeztünk és azon a tömeges migráció és a népességfogyás összefüggéseiről, az abortuszok tarthatatlanságáról, az európai kultúra védelméről és fehér ember végső pusztulásának megakadályozásáról értekeztünk, nem volt semmi hang, amely támogatta, elismerte volna ezt a munkát.
2015-ben az Orbán kormány még befogadótábort akart építeni Martonfán.
Amikor 2016-ban a harmadik konferencián meghívtam három nyugati politikust, az angol Nick Griffint, az olasz Roberto Fioret és az ír Jim Dowsont hogy mondja el, hova jutott a szintén gyermektelen nyugat végtelen kényelmében, (persze nem miattuk, Griffinnek 4, Dowsonnak 5, Fiorenak pedig 11 gyereke van) hogyan esnek el városaik az invázióban – elhallgatták, vagy a nemzeti radikálisok hőbörgésének titulálták rendezvényünket, és az idegenszívűek tüntetést szerveztek ellene. Vendégeimet pedig kitiltották az országból.
Ám változnak az idők, és Isten meghallgatta imáinkat: végre beindult a kormányzati gőzhenger. Szinte nem lehet úgy bekapcsolni a televíziót, hogy ne a gyermekvállalást ösztönző programokról, a támogatásokról, vagy a házasság fontosságáról beszéljenek valamelyik csatornán.
A minap Novák Katalint gondolatait hallgatva a „nyolcas” című műsorban meglepetésemre már nemcsak az állandóan ismételt keresztény kultúra védelmét említette, hanem a magyar nemzet mint etnikai közösség tisztaságának és megmaradásának fontosságáról beszélt. Persze az én ízlésemnek kicsit bátortalanul, de mégis.
Megint léptünk egyet. A youtube és a facebook letiltja felszólalásaimat, amelyeken az őslakos fehér ember és ezen belül a magyarok megmaradásának fontosságáról beszélek. Már várom, mikor jut el a kormányzati kommunikáció oda, hogy a fehér embert mint védendő emberi rasszt definiálja. Akkor tényleg kérek egy kávét.
Én még emlékszem azokra az időkre, amikor 2011-ben Magyarország látta el az Unió soros elnöki tisztségét, és a kormány legfontosabb témája az úgynevezett „roma stratégia” volt. Hogy szégyelltem, hogy nem az európai őshonos kisebbségek védelmét, horribile dictu az elszakított magyar nemzetrészek jogait emelte be az európai közbeszédbe, hanem a romák ügyeit.
Azonban úgy tűnik, valamilyen megmagyarázhatatlan okból végre sok olyan kérdés a középpontba helyeződik, amiért évtizedek óta küzdünk. Nemcsak a határvédelem, a kettős állampolgárság, az erős, határozott külpolitika, a haderő fejlesztés, a hazai cégek adócsökkentése, a népzene és néptánc támogatása, hanem kiemelt szívügyeim is: a sport, a Magyarságkutató Intézet felállítása és a hathatós népesedéspolitika.
Szomorúan tapasztalom, hogy sok elkötelezett nemzeti érzelmű ember is csak a legnagyobb gyűlölettel tud a jelenlegi kormányzatról beszélni. Persze tapasztalt hazafinak jobb mindig szárazon tartani a puskaport, de ezt a gyűlöletet annak fényében, hogy számtalan, a magunkfajtának fontos cél megvalósul, egyszerűen nem értem. Ennek az értelmetlen gyűlöletnek a Jobbik rakta le az alapjait, megfosztva híveit attól, hogy örüljenek az eredményeknek, és ez történelmi bűne és felelőssége, amiért drágán meg is fizet.
Mert ezek a mi sikereink! A nemzeti radikális közösség vágyait, jelszavait, zászlait veszi át a kormányzat. Ha mi nem ápoltuk volna ezeket a nemzeti fundamentumokat, – úgy mint Trianon gyásza, az Árpád-sávos zászló becsülete, katonai és egyéb hagyományaink – például a Pozsonyi csata – ápolása, a második világháborús hősök tisztelete, a devianciák elleni fellépés vagy a cigány-magyar együttélés problémája és még sorolhatnám, – akkor ma nem lenne ennyi fogékony ember a hazafias retorikára. Ha a nemzeti rockzenekarok nem lelkesítenek, ha a népzenészek nem őrzik a lángot a szívekben, ha a kézművesek, népművészek nem mentik át az ősi mintákat, ha a hagyományőrzők nem fektetik utolsó vagyonkájukat is abba, hogy önerőből íjászpályákat építsenek, lovakat tartsanak, tarsolyokat készítsenek, jurtákat építsenek, keressék, kutassák őseink nyomait és a rovásírást – szóval, akkor a Magyarságkutató Intézet által előtérbe kerülő témák nem hullanának ilyen termékeny talajra.
És igen. Ha nem állna készen számtalan szakember kidolgozott javaslataival, élet- és családvédők működő szervezeteikkel, tapasztalataikkal, programjaikkal, akkor a családvédelmi intézkedések és a gyermekvállalást ösztönző rendeletek megalkotásához nem lenne ennyi segítség és nem lenne ilyen könnyű átvinni a társadalom szöveteibe.
Összességében elmondhatjuk, hogy elkötelezett magyarok mindenféle támogatás és elismerés nélkül mutatták az utat a sötétben, ahol ma a kormány felkapcsolta a villanyt.
Itt az idő, hogy ezzel tisztában legyünk és büszkék legyünk rá. És kérjünk tiszteletet.
Számomra a nemzeti radikális az, aki a leghamarabb észreveszi a hazája ellen ható folyamatokat, és fel is lép ellene. Nemcsak akkor, amikor a nagyfőnök is megadja az engedélyt, hanem akkor is, ha hátránya származik belőle. De vigyázzunk! Nehogy úgy járjunk, hogy a sok évszázados elnyomatás miatti panaszkodás és kesergés annyira belénk ivódjon, hogy ne vegyük észre, és ne tudjunk örülni a nyilvánvaló sikereknek.
Mert a Jóisten egyet legyint, és így szól: Ezeknek a magyaroknak semmi sem elég jó. – És újra a másik oldalára fordul.
