Csíksomlyó is elesett? Tisztelt Olvasó!
Stoffán György író szerint el. Ebben az írásában kardoskodik álláspontja mellett: Csíksomlyó is elesett! „Menjünk együtt Máriához” – vagy jöjjön ide Mária!? Nem is akárkivel vívja kemény, szikrázó csatáját: Böjte Csaba ferences testvérrel.
Mindenkit, akit érdekel a szerzőnek a csíksomlyói pápalátogatást elutasító érvelése, vegye a fáradságot, és kattintson ide.
Az írás után maga a szerző csodálkozik azon, hogy cikkét „érthetetlen módon” támadásként élte meg „az erdélyi klérus” egy része. Hiszen – mint állítja – a hozzá forduló keresztény katolikus sokaság gondolatait vetette papírra, „olyanokét, akik alkotják a katolikus egyházat”. Úgy véli, hogy Csaba atya szerint ők „nem katolikusok és nem keresztények”, csak mert „nem tetszik nekik az, ami Somlyón történik és történni fog, szemben az elvakult és gondolkodásra képtelen sokasággal”. Akikért – írja Stoffán – „mi imádkozunk, nem pedig gyűlölködünk velük szemben, mint teszik sokan személyemmel és azokkal szemben, akik nem úgy gondolkodnak, mint Csaba testvér vagy más pápavárók”.
Tisztelt Olvasó!
Milyen könnyű dolgunk lenne, ha mondjuk nem Stoffán György verte volna számítógépbe ezeket az ítéleteket, méghozzá a Nemzeti Napló nevű blogjába, hanem a balliberális tábor valamely élharcosa. Rögtön melegebb éghajlatra küldenénk magunkban, vagy egy nemzetileg, keresztényileg elkötelezett világhálós oldalon nyilvánosan, azzal a felkiáltással, hogy szálljon le a kereszténység élő jelképéről, s hagyja abba a derék erdélyi ferencesek zaklatását. Így azonban kénytelenek vagyunk elgondolkodni, hogy nincs-e mégis igaza, s még találunk is olyan tényeket, amelyeket senki sem cáfolt meg, még Csaba testvér sem, s minden kétséget kizáróan vérlázítók. Például az, hogy a pápa miseruhájáról lekerült a magyar feliratos hímzés, a „Menjünk együtt”. Hát csak van annyira magyar Csíksomlyó, hogy ennyit elbírjon a szentséges öltözék!
A Mária szobrot illetően – helyes-e kivinni a nyeregbe, vagy sem, vagyis miért a szobor megy a pápához, és nem a pápa a szoborhoz –, szóval ebben a kérdésben már nehezebb azonnal erre vagy arra elköteleződni.
Mit tudhatunk tenni, tisztelt Olvasó? Nagy a tét, hiszen egyazon nemzeti, keresztény táborban ütötte fel a fejét a sátáni szembeszegülés. Csak jó lenne valamilyen útmutatásra lelni, amelynek segítségével meghozhatjuk a magunk döntését, ítéletét, s vagy Stoffán és hívei, vagy Csaba testvér és követői mögé felsorakozhatnánk.
Tisztelt Olvasó!
Talán korral vagy személyes szerencsével, adottsággal jár, de egy ideje már mintha megleltem volna azt a logikát, amellyel jól el tudok igazodni az élet efféle bonyolult kérdéseiben, útvesztőiben. Ennek lényege, hogy kevesebbet nyom a latban a harsányan hangoztatott álláspont, és sokkal többet a cselekedet, a rendíthetetlen eltökéltséggel épített, kézzel fogható életmű. Magam is sok kétséget táplálok Ferenc atya voltaképpen erőteljesen politikai ténykedésével kapcsolatban, de az ő végső megítélését sokkal szívesebben hagyom arra a pásztorára, aki magyarként és ferencesként képes volt felépíteni a maga árvaházláncát a meglehetősen katolikusellenes és folyamatosan, brutálisan magyarellenes Romániában.
Tudom, nem vagyunk egyformák, nem mind tudnánk olyan lelkülettel megvívni harcainkat elleneinkkel, mint ahogy neki, Böjte atyának sikerül. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy elképesztő sikerei, hatalmas népszerűsége, társadalmi elfogadottsága mégiscsak őt igazolják; azt igazolják, hogy a krisztusi szeretet útja, amelyen ő jár, igenis járható.
Alighanem járhatóbb, mint a nemzeti fanatizmusé.
Hadd nevezzem nemzeti fanatizmusnak azt a fajta gondolkodást, amely hangsúlyosan nemzeti, hazafias álláspontról a pápavárók tömegét „elvakult és gondolkodásra képtelen sokaság”-nak tekinti, miként ezt Stoffán György cselekedte. Roppantul sajnálom, de az én fülemnek (lelkemnek) ez egyáltalán nem esik olyan távol Bangóné patkányozásától. Mindkét esetben kétségbeesett önigazolásról van szó: ha nem ilyennek festené le a vele ellentétesen gondolkodókat, be kellene látnia, hogy vérbő lázadozása mégsem annyira megalapozott. S akkor még az is kiderülhetne, hogy mégiscsak ő az, aki valóban lendületesen fröcsög, s Böjte atya nyílt levele pedig egyetlen betű erejéig sem megy át gyűlölködésbe.
Tisztelt Olvasó!
Nem akarok én senki hasába lyukat beszélni, mindenki olvassa el mindkét fél érvelését, vélekedését, aztán döntse el, kinek hisz inkább. De azért csak bemutatnék egy kiváló gyakorlati példát arra, hogyan lehet – hogyan tudta Böjte atya – a szeretet, a megértés krisztusi szavával még a legerősebb falat is leomlasztani. Csaba testvér saját maga mesélte el az esetet a nyilvánosság előtt, ezért nekem innentől fogva nincs is más dolgom, mint szó szerint idézni őt. Íme:
„A dévai polgármester a ’90-es évek elején nekem semmiképpen nem akart működési engedélyt adni. »Nem lehet, kész!« Olyan csúf leveleket írtak, hogy nem teszem ki az ablakba. (...) Romániában ’99-ig igazából nem szabályozta senki a gyermekvédelmet. (...) Na és én azért csak csináltam, volt már vagy háromszáz gyerekünk, és ugye eléggé ex lex, eléggé kellemetlen volt. Mind gondolkoztam, mit lehetne tenni. Duzzogással nem lehet megoldani a problémát. Jézus, ugye, párbeszédre biztat... A polgármesternek névnapja volt. Nagyszerű! Köszöntsük fel. A gyerekekkel vettünk virágot, elmentünk, mondtam nekik: Gyerekek, ő a város legjobb embere. Jó polgármester. Ha nem lenne olyan jó, meg se választottuk volna. Én is rá szavaztam, nagyon jó ember. Gyertek, névnapja van, énekeljünk neki. A gyerekek énekeltek, aranyosak voltak, minden... No hát, utána adtunk neki virágot. A szomszéd irodákból bejöttek a lányok, hoztak süteményt, leültünk, piknikeztünk egyet egy nagy filodendron alatt ott az irodájában. S aztán megmondtam, gyerekek, kész, vége, menjünk haza, no, látjátok, milyen jó ember, ő a város atyja, árvák gyámola, szegények vigasztalója, és soroltam mindenféle szép címét neki, és elmondtam a végén azt is, hogy milyen szép nagy irodája van, majd ha nem lesz hol laknunk, eljövünk ide, mert ő a város atyja. Pont. S nézett rám, s úgy látta, hogy itt tiszta szeretet van, s a gyerekek fogták a kezét, olyan idillikus képet lehetett volna csinálni (...). S mit mondjak? Három napra rá kaptam egy csomó engedélyt. Elindult a dolog.”
Hát ennyi, tisztelt Olvasó!
Lehet választani...
