Stanczik Edina: FESZEGETEM A HATÁRAINKAT. Trianon százéves hullámai (könyvismertető)
Stanczik Edina „útinaplójában” ezúttal nem messzi tájakat, kultúrákat jár be, hanem a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit a történelem szemüvegén keresztül. Trianon ténye minden határon kívül szorult magyar ember sorsát megváltoztatta, tragédiája, emléke és következményei máig hatnak. És nemcsak az ő életüket, a következő generációkét is döntően befolyásolta. A szerző Budapesten élő leszármazottakkal készített interjút. Más államok – némelyik azóta már további országokra szakadt – helyzetek, sorsok, lehetőségek; eltérő túlélési technikák és megoldási módok. Történelmi kalandozás Trianon prizmáján keresztül közel s távol. (Lehotka Gábor olvasószerkesztő)
Fülszöveg
Poros történelem, esetleg „százszor tört varázs”, vagy talán máig vérző, folyton felszaggatott seb? Nem tisztem megítélni, döntse el az Olvasó. Az biztos: Trianon még mindig hullámokat vet.
Dédszüleinktől hallhattunk minderről történeteket, nagyszüleink továbbadták azokat, akkor már az elszakított területeken élve. Szüleink később merőben más, vörösbe öltözött világba születtek. Mi a helyzet a jelen generációval?! Mennyiben hat ránk dédszüleink „élménye”, meddig gyűrűzik még észrevétlenül közénk – mételyezve sorsokat, kijelölve láthatatlan nyomvonalakat?! Hova, milyen messze sodorhatnak még minket Trianon hullámai?!
Az életutakat csupán „felvillantom” egymás melletti párhuzamban, néhol pedig épp egymással szemben. Én dokumentálok; Ők magukért beszélnek. Itt élnek velünk a magyar fővárosban, Budapesten. Bármikor szembejöhetnek velünk az utcán. Mindnyájan a jelenlegi határainkon túl születtek, magyar ajkúak, ám sorsuk az Anyaországba vezérelte őket. Mindegyikük akaratlanul vált két világ közti hírnökké.
Mindeközben magunkat is kritikával szemlélhetjük; mit is „tettünk” az Anyaországgal, ahová ők vágytak? Hogyan látnak ők minket, hogy látták a „másik országot” és a történelmi eseményeket? Mert azok kérlelhetetlenül zajlanak, és ők hol részesei, hol elszenvedői, hol szemlélői voltak.
Az igének három alakja van. Létezést, történést és cselekvést kifejező. A határainkon túli magyarok puszta létezése is Trianon mementója. Mindaz, ami eddig történt velük, cselekvésre késztette őket… Ez az ő keresztjük szentháromsága.
A hátoldalról
Szándékoltan nem tudományos mű, ám egyrészt tudományos igényű alkotás, másrészt a mai napig a bőrünkön érzett rideg, élményszerű valóság.
A szerző célja egyszerűen a bemutatás, a láttatás riportalanyai szemén keresztül. A kör, amelyhez szól, elég széles ahhoz, hogy ne merüljön feledésbe: ma is köztünk élnek az akkoriak leszármazottai, és velük együtt mi is magunkban hordozzuk a történelmi események velejét a megsebződéstől a hegesedésig.
S hogy gyógyultnak minősülhetünk-e? Nem hinném. Bár a témáról sokszor, sokan szóltak különféle módon, a fejekben és szívekben feldolgozatlan, mert ez az örökség feldolgozhatatlan.
Ezért az újabb szó nem lehet sohasem sok, főként, ha ilyen tiszta, emberi hangon szólal meg.
A szerzőről
Budapesten születtem, 1981-ben. Kisgyermekkoromtól fogva sokat jelentett számomra az önkifejezés, valamint az alkotás, a teremtés misztériuma. Szavak nélkül mutatni meg mindazt, ami az emberben az isteni rész, a megfoghatatlan. Ennek módja először az életemben a magyar néptánc volt. Idővel más „nyelvek” felé is fordultam, amelyek közül az írás vált leginkább meghatározóvá. Ezért is végeztem – többek között – kommunikáció szakot. Kulturális portálokon publikáltam, miközben hajtott a felfedezés vágya is; amikor csak tehettem, önállóan jártam a világot, és igyekeztem más kultúrákat megismerni. Szeretem magamat elhelyezni nem csupán magyar vonatkozásban, hanem kultúrák és kontinensek viszonylatában, szeretem tudni, meghatározni a helyemet ezen a bolygón. Jelen kötetem is egy utazás, ezúttal hazai tájakon, nyitott szemmel és szívvel…
Interjúrészlet a könyvből
Neme: nő
Születési helye: Marosvásárhely, Románia
Kora: 54
Családi állapota: egyedülálló
Állampolgársága: magyar
Gyermekei száma: 0
Beszélt nyelvek: magyar, román, angol
(...)
Visszatérve ’89 decemberére, amikor már Marosvásárhely lakossága is az utcára vonult, és fortyogó indulatú csoportok mozogtak a városban, egyik nap én is a főtérre keveredtem, mert úgy éreztem, hogy ott a helyem. Egyszer csak valaki kiadta a vezényszót, és a tömeg elindult a Securitatehoz, hogy követelje a politikai foglyok elengedését.
Emlékszem a Securitate udvarára. Eredetileg katonák által őrzött, vastag kőkerítéssel körbevett, rácsos ablakú épület volt, de amint a tömeget meglátták, a katonák eltűntek. A tömeg beáramlott az udvarra – most is kiráz a hideg. Az épületben még bent dolgoztak a román tisztviselők, akik pillanatok alatt rádöbbentek, hogy az életük forog kockán. Nem tudom, aztán mi történt, mert nem akartam sem részt venni ilyesmiben, sem végignézni a készülődő horrort, de feltételezem, hogy nem bántak velük kesztyűs kézzel…
Pedig részese akartam lenni ezeknek az eseményeknek, tudatosan. Látni, érezni akartam a történelmet! Egy tisztviselő kijött az ablakba, és próbálta rábeszélni az embereket – többnyire férfiakat – a békés tárgyalásra. A férfiak viszont elkezdtek felmászni, létrákon, meg a fal kiszögellésein.
– Mit akartok? – kérdezte a tisztviselő.
Akkor én – ahogy mondtam már – eljöttem. Azért jöttem el, mert valahogy azt éreztem, hogy ha azokban a férfiakban, akik elindultak igazságot tenni, csak annyi a düh, amennyi bennem, az ablakból kiabáló szekus nem fogja túlélni, vagy, ha mégis, akkor nyomorék marad. Nem tudom, mi lett a vége. Nem akartam tudni, viszont a továbbiakban is kijártam a főtérre, amikor csak tehettem.
Egyik délelőtt a katonaság felsorakozott velünk szemben, és mi csak álltunk. Én sokkosan és tanácstalanul. Az egyik katona sírt. A tiszt odament hozzá és a fülébe súgott valamit. Azok a pillanatok olyanok voltak, mintha ketyegő bombát tettek volna az emberek elé, az emberek zsebébe. Aznap kora délután anya felhívott.
– Ma ne maradj ott estére, gyere haza!
– De a kollégák is itt vannak! Miért pont most maradjak ki? – kérdeztem. Anyám hangja csupa idegesség volt.
– Nem érdekel, rögtön gyere haza!
Hazamentem. Tudni lehetett, hogy baj lesz. Érezni lehetett a levegőben. Nem is értem, hogy a többiek, akik ott maradtak, miben reménykedtek. Én viszont berezeltem.
Beesteledett. Ingerült voltam. Nem tudtam, mihez kezdjek. Ilyenkor olvasni szoktam, de már napok óta nem vettem könyvet a kezembe. Egyszer csak meghallottam a fegyverropogást. Szörnyű volt. Tudtam, hogy emberek halnak meg. Láttam lelki szemeim előtt az eleső testeket. Szégyelltem a gyávaságom. Ők oda mertek állni, én pedig nem. Tudom, nem racionális. Miért kellett volna a golyók elé állnom?! Mégis iszonyatosan vergődtem. Alapból nem vagyok gyáva ember. Nem mások előtt szégyelltem a megfutamodást, hanem magam előtt. Heten haltak meg azon az estén. Emléktábla áll ott, ahol elestek.
Ezek után márciusban semmi és senki nem tudott volna elriasztani. 18-án a főtéren fotóztam. Akkor már megtelt a főtér egyik oldala magyarokkal, a másik románokkal, és rendőrökből álló kordon választotta el a két tömeget. Azok a románok, akik akkor alig várták, hogy magyar vért ontsanak, teljesen felbőszült hangulatban üvöltöztek. Tojással, paradicsommal dobáltak minket. A fényképezőgép a kezemben csak olaj volt a tűzre.
– Kinyírunk! – ordították.
Aztán egyszer csak hirtelen eltűntek a rendőrök. Iszonyatos verekedés kezdődött. Szerencsémre akkorra már fent voltam a kolléganőm lakásában, akinek a teraszáról közvetlenül az események színhelyére láttunk.
A verekedők feltépték a park padjait, és a szöges deszkalapokkal ütötték egymást. A ház udvarára több sebesültet bevonszoltak, és a lakók próbáltak segíteni nekik. A nagy verekedés közepette a románok egy busszal belehajtottak a tömegbe. Majd megérkezett egy másik teherautó cigányokkal. Még most is sírok a meghatottságtól, ha erre a jelenetre gondolok… A cigányok azt kiabálták: „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!”. Vegyesen voltak ott román és magyar cigányok, de egytől egyig mind a magyarok mellé álltak. Tulajdonképpen ők segítették a magyarokat az ész nélküli harcban. Nekik köszönhető, hogy valahogy abbamaradt aznap a küzdelem. A sebesülteket bevitték a kórházba vagy haza. A tér kiürült. Én is hazamentem.
(…)
Néhány hónap alatt – ’89 decemberétől kezdődően – nagyon sokan átjöttek Magyarországra. Azt gondoltam akkor róluk, hogy hazaárulók. Nagyon nagy dühöt éreztem mindegyikük iránt, a családtagjaim iránt is. Baráti körben ugyan mondtam véleményt erről, de a rokonokkal nem konfrontálódtam. A családnak mindkét ágáról települtek át. Utólag azt mondom, igazuk volt. Évtizedeken keresztül vergődtek, majd végre adódott lehetőség, hogyha ők már nem is, de legalább a gyerekeik normálisabb közegben nőjenek fel, legyenek lehetőségeik, magyar nyelven tanulhassanak. Most már nem ítélek el senkit ilyen szempontból.
1990 márciusa után letisztult a jövőkép: ennivalót már lehetett kapni a boltokban, de a magyaroknak kevesebb esélyük volt már, mint azelőtt. Nem élt bennem eltökéltség, nem kerestem a lehetőséget, hogy én is otthagyjam a szülőhazát, de a sors így hozta.
A könyv magánkiadásban jelent meg. A szerző elérhetősége: mail@viewriter.hu
