A szeretet követei
- Schmidt Mária, Látószög
- 2019. szept. 13.
- 2 perc olvasás
Milyen volt a kereszténység a szocializmusban és működött-e az egyház nemzetösszetartó szerepe?
A XXI. század elejére Európa nyugati fele egy olyan posztkeresztény, posztnemzeti, posztnemi, poszttörténelmi korszakba lépett, amely ugyanúgy az identitások újraértelmezésére tesz kísérletet, mint száz évvel korábban a kommunizmus. A kommunista ideológia is új identitást, új típusú szovjet embert ígért, magát az egyetlen, igaz hit letéteményeseként tüntette fel. Hivatkozási alapja a történelmi szükségszerűség volt, amely a marxista tanítást alapul véve azt hirdette, hogy a világ egy egyenes vonalú fejlődési pályát fut be, a fejletlentől a legfejlettebbig, azaz az ősközösségtől a kommunizmusig, ami nem más, mint a megvalósult földi menyország. És miután a szocializmus, amit az oroszok hetven, mi közel fél évszázadig építeni kényszerültünk, a kommunizmus előtti utolsó állomás volt, állításuk szerint karnyújtásnyira voltunk a tökéletes társadalomtól.
A kommunisták az istenhitet tagadták, a hívőket üldözték. Bár kommunizmus maga is egy vallás volt, aminek volt bibliája; ez volt Marx Tőkéje, voltak szent szövegei: Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Mao stb. írásai, volt egy katekizmusa a Kommunista kiáltvány és kapitalizmust jelölte meg eredendő bűnként. Egyébként ugyanúgy hitt a megváltásban és ide várta a világra a paradicsomot. A kommunisták saját papsággal is rendelkeztek, ezt élcsapatnak hívták, Rómájukat pedig Moszkvába helyezték át. Erre az üdvtörténetre alapozva megkövetelték, hogy mindenki az ő igazságukat vallja, és elégedjen meg ezzel az egy hittel, az egy vezér, az egy párt uralmával. Ezt az egyneműsítést, amire uralmukat alapozták, csak korlátlan terrorral tudták biztosítani. Ennek a teljes igazság illúziójának a fenntarthatóságához egészen 1989. december 1-jéig ragaszkodtak. Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) főtitkára csak ekkor jelentette be: „Feladtuk azt az igényt, hogy mi birtokoljuk az igazság monopóliumát.”
Igazságmonopóliumuk tehát tagadta a vallást, a nemzetet, a családot. Helyükbe az osztályt, a pártot, a nemzetközi proletariátust, a technikai fejlődést állították. Isten be lett tiltva, az egyházak üldözése, a papok, lelkészek, szerzetesek, apácák molesztálása, lejáratása mindennapossá vált. A kommunista utópia államrenddé tette az erőszakot. Napi rutinná a hazugságot. Kiüresítette az eget.
A szovjet rendszer a vallás felszámolását ugyanolyan központi utasításokkal és tervszámokkal irányítható folyamattá akarta tenni, mint a magángazdaság és a magántulajdon felszámolását. Az antiklerikalizmus 1917 végétől 1990-ig a kommunista rendszerek alapelve maradt, még akkor is, ha az egyházakat szorító gyeplőkön egyszer-egyszer, ha a szükség úgy hozta, átmenetileg kicsit lazítottak. A hívők másodrendű állampolgárokká lettek, vallásgyakorlásukat minden módon akadályozták, klerikális reakciósnak bélyegezték és kihalásra ítélték őket. A kommunizmusnak azonban végül ez a kísérlete is kudarccal végződött. Nem csak hogy nem sikerült felszámolnia az egyházakat, átnevelnie a hívőket, de a vallásos hitet sem tudták kitörölni az emberek szívéből. Aki ma Moszkvába megy, láthatja, hogy szinte minden ház udvarában van egy kis kápolna, amit megtöltenek a hívők.
Pedig igencsak nagy erőket mozgattak meg a vallás felszámolásának és az ateizmus elterjesztésének az érdekében. Ennek képtelenségére Márai Sándor, a nagy magyar író hívta már 1930-ban felhívta a figyelmet: „Egy jelentékeny agitációs szervezet elnöke 1930-ban feláll Moszkvában egy gyűlésen, s nyugodtan és kertelés nélkül bejelenti, hogy egy százhatvanmilliós, mély vallási tradícióktól áthatott népnek öt esztendő múlva nem lesz vallása – oly biztonsággal, mintha azt mondaná, hogy öt év múlva minden ember lángész lesz, vagy übermensch, munka és szervezés kérdése az egész –, s emberek milliói nyugodtan hallgatják, és tetszésüket nyilvánítják az eszelős ostobaság fölött. Mindez természetesen, a kijelentés és annak tudomásulvétele, a téboly egy neme.”
(...)
