VÉLETLEN TALÁLKOZÁS ÖNMAGUNKKAL (Deli Mihály Odú-sorozatából)

Mostanában többször eszembe jut az a napos, nyári délután, amikor egy tizenhét-tizennyolc éves gyerekekből álló csapat betódult a kastély könyvtárába…

Az öreg könyvtáros szigorú nyugalommal mesélt a nevezetes nyomtatványokról, térképekről, különleges lapokról, ritka kiadványokról, papírtekercsekről, regényekről, lexikonokról. Érdekességekkel igyekezett lekötni a virgonc fiatalokat, akik inkább egymással voltak elfoglalva.

A tanárnő hiába csitította őket, türelmetlenül zajongtak, rohanni akartak a napra, kergetőzni, fogdosni egymást, röhögni, táncolni, énekelni. Egy-egy komor kutató itt-ott a sarokban bosszankodva felpillantott, de az öreg könyvtárost nem zavarta semmi; rövidre fogta, a végén már szinte mosolygott.

Búcsúzóul fölemelte a kezét, csendet kért: – Mielőtt kirohannának a kastély gyümölcsös kertjébe, még egy mondatot engedjenek meg. Ezekben a könyvekben régi világok és emberek élnek. Látszólag semmi közük hozzájuk, pedig az önök ősei, szinte a nagyapáik. Itt, most, egy pillantást vethetnek rájuk, kezet nyújthatnak nekik, és aztán itt hagyhatják őket örökre. Nem fognak ezért haragudni, sem sírni, sem nevetni. Hallgatnak tovább, tudnak, amit tudnak. Engem bíztak meg, hogy tolmácsoljam: néhány évtized múlva önök is itt fognak pihenni, velük együtt. Talán éppen ebben a teremben, vagy máshol, akárhol. Hiszen mindannyian egy-egy könyv vagyunk, így, egymás mellett, mint a polcokon. Önök is ölelik egymást, összesimulnak, fogják egymás kezét, holnap esetleg egy másikét (kuncogás), elhagyják egymást, elvesznek, elpusztulnak, örökre bezáródnak, még emlékük sem marad. Egy unalmas, végtelenbe vesző polcra kerülnek, vagy egy jeltelen koporsóba, egy sárguló fényképre. Lehet, hogy nevetséges ez, hiszen ami elmúlt, annak vége, nincs mit kezdeni vele: halott. Árnyékba húzódik, mély csendbe bújik. Ami meg lesz, azzal majd akkor foglalkozzunk, amikor életre kel. De ne feledjék, hogy azt a fát, amiről majd lent a kertben leszakítják az almát, még a születésük előtt ültették, és ugyanígy önöknek is kell majd ültetni egy almafát, amiről majd azok szakítanak, akik túlélik önöket. Úgyhogy rohanjanak ki a kertbe, éljenek, amíg csak lehet. Pár száz év ide-oda, semmiség. Önöknek is van még úgy hatvan-hetven évük. Van, akinek ez sok, de általában kevés, mindenesetre hamar eltelik. Aztán majd újra találkozunk, itt a kastélyban, ezeken a polcokon, vagy lent a kertben, az almafák alatt, a fák ágain (kuncogás). Várom önöket... A könyvtár nevében is köszönjük, hogy meglátogattak minket és egy kis vidámságot hoztak a csöndes falak közé.

A gyerekek lármásan kitódultak a kertbe, teleették magukat almával, titokban vodkáztak, cigiztek, csókolóztak; hirtelen kongó csend lett a hűs teremben. Majd visszatértek a szokott hangok, zajok, neszek, finom roppanások, diszkrét nyikorgások, lapok susogása, lépések, csoszogások… – és minden halkan zúgott, lélegzett, mint régen.