LISSZABONI LEVÉL (Deli Mihály Odú-sorozatából)

LISSZABONI LEVÉL

(In memoriam F. P.)

Levelet kimondatlanul is önmagunkról

önmagunknak írunk, bárkinek címezzük azt

Azért írunk, mert érzelmeink túlcsordulnak

vagy gondolataink határát feszegetjük

Többnyire e két ok késztet levélírásra

Bár térben és időben távol vagyok Öntől

mégis, igyekszem feltárni indokaimat

amelyek – levelem Öntől, válasza nélkül

visszatérve – értelmezhetik soraimat

Személyességünk kérlelhetetlen szigorral

és az esztétika fondorlatosságával

szembesít a mindenség hétköznapjaival

illetve: hétköznapjaink mindenségével

Mennyi minden történt az elmúlt száz év alatt!

Kicsinke életünk és halálunk elillant

A lényegtelenségek felértékelődnek

A végzet eltöröl, puhán reánk hull, mint a

hóval keveredett cseresznyevirág szirmok

Emlékeink kitapétázzák a világot

Sírköveinket összetörik a viharok

Lelkünk néha hátranyúl, és tép egy jó nagyot

Apám, élete végén tájképeket festett

Fiatalon nagy tehetségnek ígérkezett

de útközben elgyávult, vagy csak elvesztette

a fantáziáját / aprópénzre váltotta

tökélyre fejlesztett technikai tudását

Utolsó éveiben lerázott magáról

minden kötöttséget; szárnyalni próbált újra

Tobzódott az anyagok között – olaj, pasztell

akvarell… / hátán az állvánnyal minden nap ment

és festett, festett, – szép, középszerű képeket

de egyikben sem talált vissza önmagához

Eltitkolt önfeladása kibillentette

egyensúlyából: azt mondogatta, egyszer még

nagy értékük lesz ezeknek a képeknek, majd

ne kótyavetyéljem el / és szignálta mindet

Tíz éve halott, mégis gyakran eszembe jut:

öregedvén ugyanígy írom verseimet

(sehol a technikai kiválóság, viszont

tisztában vagyok a lényegtelenségükkel)

Azon gondolkozom, mi a különbség köztünk?

Tanultságával és kitartásával szemben

én sokkal álmodozóbb, „sejtelmesebb” vagyok

Az ő középszerűsége alaposabb és

hitelesebb, én meg folyton lelepleződöm

Az igazság és a kegyelet miatt mégis

gyakran előveszem munkáit, s meghajolok:

nem csak korrekt és tisztességes művek ezek

hanem itt-ott csillog bennük a „lehetőség”

Mindebből nem következik, hogy nekem kéne

útjainkat összefonva, meghaladnom őt

Ó, nem! Szinte rajta taposok, és nem tudom

hova jutok / elveszett alólam a talaj

Egy ’autodidakta paraszt zseni’ vagyok

Ezért aztán akárhova jutok: ott vagyok

Nem a papámért teszem, amit teszek, hanem –

csak úgy / megverekszem sanda hiúságommal

és már nem érdekel, ha egy bomba széttépi

lapjaimat és beterít a fehér pernye:

hűvösen szállingózva belemos a földbe

Ott a helyünk / a mélyben, a seholban, holtan

Gondolataink elszöknek, lerázva minket

szótlanul visszatérnek szellemvilágukba

Álmaink kizuhannak üres szemgödrünkön

Itt táncolunk, lázas esküvők kohójában

Pokol és menny, kint és bent, egymást megkergeti

Még élni akarunk; fenébe a versekkel!

Ön nem gondolta kalandos életében, hogy

versei fellázadnak, s keresztre feszítik?

De nem ezért írok – / ülök Badacsonyban egy

fa alatt és nézem a Balatont / ahogy Ön

nézte negyvenhárom évesen az óceánt

Semmi sem ugyanaz, mégis, amikor este

tíz után a csillagok vibrálni kezdenek

és a víz felől baljós szelek kerekednek

hirtelen nem is tudom, hogy Lisszabon forró

ege alatt ülünk-e, vagy az én hazámban?

Nem szól, mégis minden szavát értem / mosolyog

vállaink összeérnek / ajándék könyve a

táskájában lapul / elfelejti átadni

A csend, a bor, a susogó fák ölelgetnek

Örülök, hogy eljött / minden fontosnak tartott

gondolatunkat már rég elmondtuk egymásnak

Jó hátradőlni, senki nem lát, nem néz minket

Ezek azok a pillanatok, amikor a

színek nem folynak egymásba, nem kavarognak

hanem mint a mozaikkockák: összezárnak

Majd éjfél körül, megkövült csontmagányunkból

kilépve: magunkra tekintünk a magasból

Némán lezárjuk, s felajánljuk életünket

Ön ott, én itt, vagy akár fordítva / ez lehet

az utolsó verseink közül valamelyik

Úgy teszek, mint egy borosgazda / többfélével

kínálom / figyelem a szemét, de nem is a

csillanását, hanem a tekintetét: mit lát

a messzeségben, feketéllő túlpartunkban?

Bevárom Önnel a hajnalt, meglesem, ahogy

eltűnik / mára mindenkimet elvesztettem

Nem is verset írok: egy levelet, – magamnak

Azért elviszi? / csúsztassa a táskájába

Papírba csavartam egy üveg bort is / holnap

akármerre jár, majd rám gondol, ha kóstolja

(p.s.)

Semmi hatalmam

Láthatatlan az erőm

Remény nem szédít

Jöjjön bármikor

Kicsit mindig meglepem

Pedig ismerhet

Szép meséinket

A valóság megölte

És utánuk halt

Egry József: Önarckép festőállvánnyal

(a kép forrása: itt)