KECSKETÜKÖR (Deli Mihály Odú-sorozatából)

Kecskénk zavarba ejtően, mégis elgondolkodtatóan ostoba és buta állat. Pontosabban egy szuverén, öntörvényű élőlény. A neve (Kókusz) is erre utal: nyakas, önfejű, akaratos. Sokszor érthetetlen. Amikor este bevinném a karámba, nem hagyja magát. Aztán legyint, és enged. Közben megáll, rágcsálni kezd, mintha egész nap nem azt csinálta volna. Ha húzom, csak azért is ellenáll. Megmakacsolja magát. Cibálom, vonszolom, hiába, ’csakazértse’! Majd váratlanul vállat von és szófogadóan jön. Ha láncát hosszúra engedve futni kezdek, ugrabugrálva rohan velem, és váratlanul megint fékez, befeszül. Napközben ki kell néznem rá, mert úgy összegubancolódik a lánccal, hogy moccanni sem bír. Amúgy kedves jószág, bár huncut a tekintete, de őszinte és megindító szeretettel (gyakran bamba gúnnyal) néz a szemembe. Hálás, ha kukoricát adok neki, de rám se hederít, ha simogatva meghagyom jól működő együgyűségében. Ha türelmes vagyok vele, nagyvonalúan felbátorodik és játékosan megbökdös. Amikor reggelente kikötöm a dús ligetben, azonnal nekilát a lomboknak, fűnek, tüskés ágaknak, és őröl, mint egy gép. Mindent letarol. Bölcs szakálla csak álca: Kókusz nem bölcs, hanem egy tudatlan zseni. Egy ösztönös géniusz. Egy oktalan ravaszdi. Biológiailag pontos helye van itt a földön, de ezen túl, csak az Isten tudja, mit akart vele kezdeni. – Mélységes csodálatom ellenére, és jóságos dühömben megnyugodva, kijelenthetem, nálánál nagyobb lehetőségekkel kecsegtet, hogy nem kecskének születtem. Mégis, amikor hajnalban kihozom a karámból, és maga körül mindent letiporva lelkesen felugrik a fejőállványra, befogom a fejét, hogy nyugton maradjon, száraz kenyérrel, kukoricával kényeztetem, alá teszem a tejes csuprot, és fejni kezdem… – nos, ekkor elárad bennem a lágy, testvéri szeretet. Önzetlen hálája mindkettőnket érzéki boldogsággal tölt el. Ahogy vékony sugárban préselem tőgyéből a tejet, vidáman dobbant hátsó lábaival; s ettől a magunk önelégült módján mindketten elérzékenyülünk. – Miközben telik a csupor, eszembe jut az az irodalomkritikus, aki azon értetlenkedett, miért írom szabad-verseimet háromsoros strófákba, mi értelme van prózai hangú soraimat a szótagszám miatt megtörni, miért kell ezt a parlando-hangot versnek álcázni, mik ezek az össze-vissza rímek? – Valószínűleg sosem legeltetett kecskét… Én pedig valami rakoncátlan állatfajta lehetetek a szemében. Ha Kókuszt reggel, fejés után elengedném, gyönyörű, szabad élete lenne; zsigeri logikájában csatangolhatna kedvére, megküzdhetne a vad világgal, sosem látnánk többet, elpusztulna, vagy akár a Bakony egyenrangú katonája lehetne. Egy új életet kezdhetne. Esetleg gyáva oktondiságában megokosodva visszatekeregne, de akkor már csak félig lenne a mi kecskénk: Kókusz Asszony lenne, a Világlátott Kecske, íratlan hierarchikus testvériségünk helyett: szerződött partnerünk, kisipari tejtermelőnk, kalandor barátunk. – A versekre térve: van kötött vers, és van szabad vers; a kettő között valami kompromisszum féle. Szökés, hátralépés, öntudat, vagy függetlenség. Úgy kint, hogy bent, és úgy bent, hogy kint. Lenézett szuverenitás, sajátos rend. Versmérték helyett prózai csapongás; lüktetés, de nem ritmus. Zakatoló szívverés, józan láz, a szabadság önfegyelmező körei. Mallarmé hexameterei vagy a Háború és béke lapjainak nyomdai tükre mentén, e külső/belső léniák között: versikéim, mint egy kikötött kecske, körbejárják-rágják-megemésztik-átértelme-zik a földbe döfött karó szubjektív panorámáját. Lelegelem az ’ingatlant’, ami adatott. Szellemi tejecském csöppjei kisüzemi nedvek; nem nagyon táplálnak, elpárolognak, vagy a földbe szivárognak. Versikéimmel együtt kicsit olyan vagyok, mint egy boldog, mohó kecske. No persze jó, hogy nem kecskének születtem, amiért (magamat doppingolva) mindig hálát is adok a Gazdának! Bár minden igyekezetem ellenére, öntelt sejtéseimben gyanakodva, nehéz megfejtenem, miért döntött úgy, hogy emberként állít erre a világra; s ha már itt vagyok, miért írok, beszélek ilyen rendezetlen-kacska(ringós) versekben, egyszerű és természetes dolgokról? – Nem tudom, mások hogy vannak ezzel, nekem Japántól a Kárpátokig az egész világ itt tenyészik és ugrabugrál a kertemben, bármerre járok, követnek hazáig; ráadásul mindannyiunk fölött ugyanaz az égbolt forog. Gazdag televényét, ragyogó kavargását, hozzám rendelt életeit rendben kell tartanom, megjárva a határt: pórázra kötve vezetnem; öröklétünkből kihasított tapasztalataimat szép szavakkal elmondanom.

haiku románc

Felettünk az ég

kering / vele szédülünk

Együtt táncolunk

Mulatságunkban

kalandozó lelkeink

vesznek/megtérnek

Hű szolgaságunk

isteni birodalma:

királyi trónunk