aug. 3.

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) 10.

kiegészítve: 2024.09.09.

8. tanulság

AZ IGAZSÁGHARC LEGFŐBB JUTALMA: ÖNMAGA

Nem tudjuk megkerülni annak a kérdésnek a boncolgatását, hogy mi veszi rá az igazságharcosokat az akár éveken, évtizedeken át vívott, önkéntes és áldozatos küzdelmeikre. Talán mondanom sem kell, hogy egy valóban körültekintő és elmélyült válasz önmagában kitöltené egy szokványos könyv kereteit. De ha már a civilpolitika alapjainak lerakására vállalkoztunk, annál azért mégis többet kell mondanunk, mint amit a kereszténység úgy foglal össze, hogy „szeretet által és szeretetre lettünk teremtve”, másutt meg úgy, hogy „az igazságra lettünk teremtve”. Ha kicsit is tudatos civilpolitizálásra adjuk fejünket, rögtön szembesítenünk kell magunkat a sokkal nyersebb valósággal: a szeretet által és szeretetre, igazságra teremtett emberek elsöprő többségét bár valóban jó érzés tölti el a mások önkéntes (szeretetteljes) megsegítésétől vagy az igazság érvényesülésétől, ám közöttük nagyon kevesen akadnak olyanok, akik személyes veszteséget (megvetést, kirekesztést, anyagi hátrányt stb.) is hajlandók megkockáztatni érte.

Ennek tudható be, hogy amikor egy-egy jó ügy támogatásának kockázata alacsony, az érte (mellette) nyilvánosan kiállók száma hatalmasra duzzadhat. Például egy olyan békemenet, amelyet a törvényes hatalom berkeivel jó kapcsolatot ápoló újságírók, civilek kezdeményeznek, és amelyet a törvényes hatalom megtámogatására indítványoznak, akár százezreket is mozgósíthat. Ellenben, ha az a veszély fenyeget, hogy a kiállásunkért egy kalap alá vesznek szélsőségesnek, sőt közveszélyes terroristának kikiáltott elemekkel, akkor már igen nyomós oka kell legyen, hogy nyilvánosan kifejezésre juttassuk az őirántuk érzett megbecsülésünket, szeretetünket. Mindenképp mélyebb, összetettebb indíttatás ez már annál, mint amit a „szeretetre, igazságra lettünk teremtve” önmagában megmagyaráz.

Közelebb visz a BBI-féle igazságharcosok mozgatórugóinak megértéséhez, ha felidézzük gróf Széchenyi István életének egyik vezérlő jelmondatát: „Akkor élsz, ha másokért élsz”. Mások mellett kiállni, másokért áldozatot hozni tehát azért érdemes, mert ezáltal válhat a saját életünk igazán tartalmassá, értelmessé. Ezáltal teljesedhet ki személyes életünk, válhatunk például Istennek tetszővé és hozzá méltóvá. Az egyik legnagyszerűbb, az egész világot behálózó civil szervezetet, a CitizenGo-t ennek a keresztényi szemléletnek a következetes alkalmazása tette páratlanul sikeressé és hatékonnyá. Számtalan önkéntese világszerte összehangoltan és keményen dolgozik azon, hogy szembeszálljon minden olyan romboló erővel, amely a hagyományos keresztény, történelmi, nemzeti, családi értékek (értékrendek) elpusztítására irányul. Jobb bőrben érezhetik tőle magukat, értelmesebbnek az életüket.

A BBI tagjaitól, kemény magjától nem áll távol ez a keresztényi lelkület, és arra is akadt példa, hogy a CitizenGo-val besegítettünk egymásnak. A szabadsagot.com oldal lelkes és elszánt Vármegyés szerkesztőinek kezdeményezésére 2023. február 2-án felkerült a CitizenGo világhálós oldalára a Novák Katalin köztársasági elnöknek szóló kegyelmi indítvány. „Tisztelt Elnök Asszony! Részesítse köztársasági elnöki kegyelemben Budaházy Györgyöt és társait!” Jó érzés így utólag is látni, hogy akkoriban már több mint harmincezer magyar állampolgár vállalta névvel, e-címmel a hozzánk való csatlakozást, a kérvény aláírását, s hogy ott virít a bal felső sarokban a „SIKER” felirat...

Az aláírásokat tehát valójában nem a CitizenGo gyűjtötte, hanem a Vármegyések, csak épp a CitizenGo felületét használták hozzá. Az akció a szabadsagot.com oldalon keresztül hirdették, s így sikerült összegyűjteniük több mint harmincezer aláírást néhány nap alatt...

Ezzel együtt is a CitizenGo létezése nagyon jól jött nekünk. Ha a tisztelt Olvasó beírja például a Szilaj Csikó keresőjébe a „CitizenGo” kifejezést, csaknem kilencven találatot tapasztalhat…

A lelkületi, indíttatásbeli különbség a CitizenGo és a BBI kemény magja között leginkább abban ragadható meg, hogy mi nem idegenkedünk a közvetlen, személyes és tevőleges politikai megnyilvánulásoktól. E tekintetben talán Csókay András, világhírű sebeszorvos lóg ki legkinkább közülünk, akinek inkább a krisztusi szeretet a legfőbb mozgatója. Számosan közülünk politikusi vagy újságírói pályát is befutottunk, nem is szólva Budaházy György ellenállói szerepéről és a Hunniában testet öltött ellenállási mozgalmáról. Jól jellemez bennünket az a tény, hogy például Morvai Krisztina és Gaudi-Nagy Tamás a Jobbik kegyvesztettje lett, Schiffer András a maga alapította LMP-t volt kénytelen otthagyni, jómagam pedig a Magyar Nemzetből szorultam ki amiatt, mert a pártos szolgálatnál fontosabb volt számomra a szabadság, vagyis a bármiféle szervezettől vagy hatalmi csoportosulástól független, szabad megnyilvánulás lehetősége. Ennek a csillapíthatatlanul erős vágyamnak szülöttje maga a Szilaj Csikó is. Ott és addig tudunk megmaradni, ahol és ameddig szabadon kimondhatjuk, amit igaznak gondolunk. Mert mi a saját bőrünkön, a saját lelkünkkel tapasztalhattuk meg, hogy minket az igazság valóban szabaddá tesz. Igazság- és szabadságharcunk pedig olyan méltóságot, önbecsülést ad, amelyről lemondani már csak a saját szemünkben való leértékelődésünk, azaz meghasonlásunk árán tudnánk.

Ki tartozik hálával kinek?

Mi tagadás, a BBI életében is bekövetkezett az a pillanat, amikor a vádlottak kiszabadításáért a legtöbbet tevő, a legnagyobb erőfeszítést kifejtő igazságharcosok némelyike zokon vette, hogy az elnöki kegyelmet nyert Hetek nem igyekeztek hálájukat kifejezni az esetenként többéves börtönbüntetéstől való megmenekülésükért. Bármennyire önkéntesen, belső indíttatásból vállalja is valaki a másokért vívott igazság- és szabadságharcát, szüksége van megerősítésre, elismerésre. A harca ugyanis nem kevés erőfeszítéssel és ütközéssel, kisebb-nagyobb kockázatvállalásokkal, személyes kényelmetlenségekkel és hátrányokkal jár. Ha pedig mindezekért nem nyer semmiféle elismerést vagy jutalmat, akkor előállhat az a helyzet, amikor már nem felemelőnek, értékesnek és értelmesnek, hanem feleslegesnek és értelmetlennek érzi önkéntes áldozathozatalát.

Sokat segít az ilyen lelkiállapot bekövetkezésének megelőzésében, ha belátjuk, hogy hiszen igazából nem a kimenekített vádlottak tartoznak nekünk hálával, hanem mindenki más őnekik. Ha azt nézzük, hogy Budaházyék ‒ mint az előszóban már esett szó róla – sikeresen meghiúsították, hogy Sukoróban, a Velencei tó partján bizonyos befektetői körök hatalmas kaszinóparadicsomot létesítsenek; vagy ha azt nézzük, hogy lényegében az ő szabadságharcuknak és az ellenük indított bírósági hercehurcának köszönhető, hogy a gyurcsányi rendőrterrort, az igazságszolgáltatási önkényeskedést, a demokratikus jogrend felfüggesztését nem sikerült rövid úton a feledés homályába juttatni; vagy ha azt nézzük, hogy Budaházy György még a sokéves fegyházbüntetés veszedelmével a feje felett is készen állt – testvérével, Eddával egyetemben – harcolni az LMBTQ-féle abnormalitás és közösségpusztítás ellen; nos, akkor be kell látnunk, hogy ők a mi javunkra, a mi közös hazánk, a mi közös nemzetünk védelmében vitték vásárra bőrüket. Olyan célokért harcoltak és harcolnak, amelyekkel a törvényes hatalom szavazóbázisa is egyetért, csak éppen a „mérsékeltek” óvakodnak magukra venni azokat a veszélyeket és veszteségeket, amelyekkel egy ilyen szabadságharc rendszerint együtt jár. Mondhatni, ők, a Hunniás hazafiak ütötték azt a rést a nemzetromboló, önkényeskedő hatalom falán, amelybe aztán a mérsékeltebbek benyomulhattak – s ezért tartozunk örök hálával nekik.

E felismerés birtokában azt is hamar megérthetjük és könnyen beláthatjuk, hogy a Hunnia-ügy vádlottjai milyen hatalmas csalódásként élték meg a nemzeti kormány alatti meghurcoltatásukat. Budaházy György említette egyszer, hogy ha nyílt lázongásaiért kapott volna pár évet, azt el tudta viselni, hiszen tisztában van azzal, hogy az önkényuralmak elleni szabadságharc mindig kockázatokkal jár. De a csaknem másfél évtizedig tartó, döntő részben nemzeti kormány alatt zajló, koholt elemekkel teletűzdelt bírósági eljárás a vádlottak többségét teljesen letaglózta. A mellettük kiállók iránt érzett hálájukat legtöbbször elnyomta vagy elfeledtette az a keserűség, amelyet a magyar társadalom többségének hálátlansága és közönye támasztott bennük. Hiszen, ha a közvélemény határozottan a Hunnia-ügy vádlottjainak védelmére kelt volna, a nemzeti kormány is nyilvánvalóan sokkal nagyobb erőket mozgósított volna a kiszabadításukra, felmentésükre. Faltörő szabadságharcosaink akkor legalább némi dicsfényben sütkérezhettek volna, így meg önmaguk védelmében – Budaházy György kivételével – inkább bujdosni igyekeztek a nyilvánosság elől. Morvai, Gaudi, Füssy és Skrabski győzködése kellett ahhoz, hogy pl. Szücsiék vagy Tiánék kiálljanak a nyilvánosság elé, megmutatni és bebizonyítani, hogy a megvádoltak és meghurcoltak véletlenül sem elvetemült, közveszélyes terroristák, hanem megbecsült, hasznos tagjai családjuknak és szűkebb-tágabb környezetüknek. Ám akadt olyan vádlott is, aki a társai bírósági perére inkább parókában jelent meg, semhogy „balosoktól hemzsegő munkahelyéről” bárki felfedezhesse őt a filmes tudósítások valamelyikén. Ahelyett, hogy büszke lehetett volna szabadságharcos közreműködésére, inkább rejtőzködött, nehogy magyarázkodnia vagy szégyenkeznie kelljen kíváncsiskodó ismerősei előtt.

Ilyen értelemben ő – és a vádlottak legtöbbje – leginkább csak a terhét cipelte Hunniás igazságharcuknak. Szemben velünk – a kemény maggal, későbbi BBI-tagokkal –, akiket egyfelől nem fenyegetett fegyházbüntetés, másfelől egyfolytában azt érezhettük, hogy emberi (emberiességi) és politikai szempontból is jó ügyet szolgálunk. Okkal lehettünk hálásak azért is, hogy kikért, és azért is, hogy kikkel küzdhetünk vállvetve.

Kikért küzdhettünk

A 17 vádlott többségéről jószerivel semmit nem tudok. Ebből is látszik, hogy a figyelmem azokra összpontosult és korlátozódott, akik számomra meggyőzően igazolták, hogy valódi hazafiakért és valóban tisztességes emberekért szállok harcba. Kezdetben bennem is csupán úgy jelentek meg, ahogy a tömegtájékoztatásban: Budaházy és társai. Miután többükkel szóba elegyedtem, némelyikükről filmes beszélgetést láthattam, vagy meghallgathattam vádlotti felszólalásukat, utolsó szó jogán elhangzott védőbeszédüket, már valamivel többet tudhattam róluk, de az alapképlet nem változott: a Hunnia-ügyről alkotott összképemet Budaházy György határozta meg. Ő testesítette meg számomra korunknak azt a szabadságharcosát, aki az ötvenhatos pesti srácok bátorságával és merészségével szállt szembe az új hatalmi önkénnyel. Változtak ugyan a politikai díszletek, de a lényeg maradt: a hatalom fondorlatos birtokosai 1956-ban népinek nevezték a demokráciát, most meg liberálisnak, ám egyik estben sem átallottak a magyar népre támadni, ellenállását megtorolni, szabadságjogaitól megfosztani.

Budaházy György azonban ennél – egy mai pesti srácnál – is többnek bizonyult. Tetteivel, megnyilvánulásaival nemcsak rendíthetetlen bátorságát, merészségét igazolta, hanem politikai érettségét is. Sosem ódzkodott politikailag veszélyes vizekre evezni, ha úgy ítélte meg, hogy a cselekvés bár rá nézve felettébb kockázatos, de nem cselekedni a hazára nézve még kockázatosabb.

A 2006 szeptembere és 2007 márciusa között a világhálón közzétett tucatnyi írása miatt az ügyészség állam elleni bűncselekménnyel vádolta meg. A vádhatóság álláspontja szerint ezekben a szövegekben a vádlott az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására buzdított például azzal, hogy a kormány elkergetésére, a parlament feloszlatására és a rendőrség „legyőzésére” hívta fel olvasóit. Miként a HVG-nek a későbbi felmentésről szóló tudósításából kiderült, a Fővárosi Bíróság (FB) első fokon úgy vélte, hogy a bár a szólásszabadság határait feszegetik az írások, a vádbeli bűncselekményt nem valósítják meg; ám ezt a döntést a Fővárosi Ítélőtábla hatályon kívül helyezte. Az új eljárásban az FB már kimondta Budaházy György bűnösségét, és egy év, három évre felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte, amelyet a tábla másodfokon helybenhagyott és jogerőre emelt. Ez ellen a döntés ellen fordult felülvizsgálati kérelemmel a Legfelsőbb Bírósághoz (LB) Budaházy és védője.

Nos, ekkoriban még Budaházy György kevésbé körültekintően – s ilyen értelemben kevésbé éretten – fogalmazta meg azt, ami a szívén volt. A vádhatóságnak és a bíráknak ilyesféle részleteket sikerült kiemelniük a szövegkörnyezetükből: „blokád alá kell vonni a vörös Budapestet”, „ki tudott itt bármit is elérni erő felmutatása nélkül, az egész világ az erőszak felé halad”, „többet ér egy diktatúra, ha az hazafias, mint egy demokrácia, amely elherdálja a jövőt”, „takarodjanak (az országból) ha élve meg akarják úszni”, a médiasöpredéket be kell gyűjteni”, cél egy új rendszerváltás, egy új alkotmány, amely az ezeréves történelmi alkotmányon alapul.

Szerencsére ekkor már – 2012. júniusában – Orbánék képviselték a törvényes hatalmat, s a Kúria is hajlott arra, hogy elfogadja a nagy tekintélyű ügyvéd, Szikinger István érvelését. Ő akkor egyebek között azt hangoztatta, hogy „Budaházy György semmiféle puccsot nem akart előkészíteni, de nem is tehette volna oly módon, hogy erre nagy nyilvánosság előtt, az interneten hív fel. Így nem lehet erőszakos hatalomátvételt előkészíteni”. Arra a bírósági érvelésre pedig, hogy „ellenállni legfeljebb egy zsarnoki hatalommal szemben lehet joguk az állampolgároknak, de Budaházy György célpontja, a Gyurcsány-kormány alkotmányosan került hatalomra”, Szikinger István találóan azt felelte, hogy „Adolf Hitler is alkotmányosan került hatalomra”, és ugyancsak találóan hozzátette:

„A Budaházy György által a vádbeli időszakban az akkori hatalomról és annak egyes cselekedeteiről megfogalmazott értékelések pedig mára hivatalossá váltak, törvénybe foglaltattak, például a 2006. őszi rendőri fellépéssel kapcsolatban csakúgy, mint a vádlott egyes közjogi elképzelései, például a történelmi alkotmányosság továbbélésével, érvényességével kapcsolatban, amire most már az új alaptörvényben van utalás.”

Budaházy a későbbiekben joggal érezhette úgy, hogy a bíróságok ekkoriban még valamivel jobban odafigyeltek a védelem bizonyítékaira és érveire. Pl. arra, amit ő az utolsó szó jogán hangsúlyozott – s a HVG sem volt rest közzétenni:

„Az ellene emelt vád koncepciós jellegű, hiszen a bíróságok sok esetben politikailag minősítették, megbélyegezték, például amikor »szélsőségesnek«, nevezték, vagy azt írták róla, hogy »hazafias diktatúrát vizionál«, és több hosszú írásából ragadtak ki, ollóztak össze olyan gondolatmeneteket, amelyek nem a sajátjai. A vádlott szerint ily módon összegezve bármelyik vezető politikus megnyilatkozásaiból kiolvasható az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatásának szándéka.”

Végül is a Kúria ̶ megváltoztatva korábbi jogerős elmarasztaló ítéletét ̶ felmentette Budaházy Györgyöt az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása előkészületének vádja alól, kimondva, hogy nem követett el bűncselekményt.

Több mint egy évtizeddel később ̶ folyamatos politikai érlelődésének is köszönhetően ̶ belátta, hogy az igazságügyi gépezet álláspontjának és büntető szándékának megváltoztatásához egyaránt kevés az emberi és a jogi igazság, kevés az alapos ügyvédi és vádlotti érvelés. Itt már a közvélemény és törvényes hatalom támogatását kell megszerezni. Ennek jegyében adott rendkívüli interjút a PestiSrácoknak, amely a youtube-os fiókjuk megszüntetése miatt már nem tekinthető meg, de Budaházy György politikai állásfoglalása még elolvasható. A 2006 ̶ A terror napjai film kapcsán megfogalmazott gondolatait ezzel fejezi be:

Ahhoz, hogy 2006 végre igazságos elhelyezést nyerjen a magyar történelemben az őt megillető méltó helyre, elengedhetetlen lenne annak a ténynek a legmagasabb szintű elismerése, hogy 2006-ban jogos felkelés volt már a legelejétől fogva, a választási csalás őszödi beismerése miatt lebukott, de lemondani nem hajlandó, hanem a hatalom megtartása érdekében az állami terror eszközét bevető és ezzel az erőszakos hatalomgyakorlás alkotmányellenes állapotát megvalósító balliberális rezsim ellen.

Valójában a TV ostrom is beleillik az 1848-as Landerer nyomda elfoglalás és az 1956-os Rádió ostrom történelmi eseményeinek sorába. Az ellenállókat, tiltakozókat pedig ellenállóknak, és nem „kukaborogatóknak”, „randalírozóknak”, „terroristáknak”, meg hasonlóknak kell nevezni. Mint ahogy az állami terror megrendelőinek és végrehajtóinak a felelősségre vonása is elkerülhetetlen. Megítélésem szerint a rendőröknek nincs mentségük arra, amit 2006-ban az utcákon és a rendőrségi épületek falai közt tettek. Mint ahogy azoknak az ügyészeknek, bíróknak, bv őröknek sem, akik tovább folytatták az embertelenkedést a börtönökben és a bíróságokon. A legpofátlanabb dolog az, hogy a mai napig senki nem állt ki az akkori hatósági vezetők és az akkori balliberális kormánypártok vezetői közül és nevében, és nem kért bocsánatot a magyar társadalomtól mindezekért a bűnökért.

Mint már láthattuk, Budaházy György – általában kritikus, szókimondó állásfoglalásai ellenére – fogvatartottként képes volt belátással, megértéssel lenni fogvatartója iránt. De képes volt annak belátására is, hogy ha senki nem áll ellent a gyurcsányi vagy az LMBTQ-s nyomulásnak, akkor arra rámehet az egész ország, élhetetlenné válhat a saját hazája, ezért kell neki – minden nyilvánvaló veszély ellenére – az önkényeskedők ellen harcba szállnia, ellenállási mozgalmat indítania.

Egy magyar történelmi család leszármazottja, új sarja részéről egyáltalán nem felelőtlen meggondolatlanság volt szabadságharcot kezdeményeznie, hanem inkább olyan tiszteletre méltó felelősségvállalás, amelytől nagyon sok hazafias, nemzeti érzelmű magyar ember nem elvi megfontolásból, hanem gyakorlatias gyávaságból tartotta távol magát. A korunkra jellemző tömegember-gyártás leginkább fotel- és fülkeforradalmárokat, világhálós szájkaratézókat és videójátékos harcosokat állít elő, semmint olyan hősöket, akik akár az életüket, sorsukat – sőt a családjuk sorsát – is hajlandók kockára tenni közös szabadságunkért, a hazánk, a jövőnk megmentéséért. Van logikája a titkos választásoknak, de az is kétségtelen, hogy a liberális demokráciák eme vívmánya rászoktatja a tömegembert, hogy nem kell nyíltan kiállnia és jótállnia még a voltaképpen sorsdöntő véleményéért, döntéséért sem. Az egész világra jellemző, egyre erőteljesebb folyamat és irányzat a demokráciák kijátszása és korrumpálódása, merthogy a tömegember különösebben nem tart igényt arra, hogy a választottjai az ő érdekei szerint járjanak el. Jóformán nincsen egyetlen egy európai állampolgár sem, akinek érdekében állna az orosz‒ukrán ‒ pontosabban szólva: az orosz‒amerikai; még pontosabban szólva: a Kelet‒Nyugat – háborúskodás, ennek ellenére a zömük legutóbb is rendre olyan pártokra és olyan politikusokra szavazott, akik a háború vitathatatlan támogatói és a békekötés leplezetlen kerékkötői. Bekövetkezett a józan ésszel szinte felfoghatatlan: újra az a politikus lett a Európai Bizottság elnöke, aki az elmúlt évek során nemcsak hajthatatlan háborúpártiságát igazolta, hanem féktelen és – szó szerint – közveszélyes korruptságát, megvesztegethetőségét, s mindezeken túl a gátlástalan önkényeskedésre való hajlamát.

Budaházy György egyebek közt azért lett hatalmas szálka a brüsszeli és a mélyállami elittel összejátszó hazai internacionalisták, globalisták és hatalmi gépezetek működtetőinek szemében, mert ama kevesek közé tartozott, aki nemcsak előre látta az ilyen Európához való csatlakozásunk veszélyét, hanem mozgósított is ellene. Utólag különösen találónak ítélhetjük azt a plakátot, amelynek kihelyezése miatt Budaházy György, Novák Előd, valamint három társuk ellen bírósági eljárás indult.

„Egyszer már összeálltunk a nácikkal, aztán a kommunistákkal… a hasonlóan veszedelmes EU-ra LEHET NEMET IS MONDANI” – üzente nyílt egyértelműséggel a 2003-as népszavazási kampány során, amelyből a gyurcsányi hatalmi gépezetek azt a teljesen hamis és álságos következtetést vonták le, hogy itt „önkényuralmi jelkép használatának vétsége” történt. 2003. április elsején a rendőrség több ezer plakátot lefoglalt a Magyarok Házában, Budaházyt és társait pedig bilincsbe verve állították elő. A rendőrségi és bírósági meghurcolásuk 2011 júniusáig tartott, amikor is végül, jogerősen teljes győzelemnek örvendhettek: a Fővárosi ítélőtábla a rendőrséget még kártérítés megfizetésére is kötelezte. Az elnyúló büntetőper megnyerésében oroszlánrésze volt a vádlottak közös védőjének, Gaudi-Nagy Tamásnak, a Nemzeti Jogvédő Szolgálat ügyvezetőjének, akkoriban még a Jobbik országgyűlési képviselőcsoportja tagjának. A perről szóló egykori beszámolójában (Jogerős: törvénytelen volt az EU-csatlakozás ellen nemmel kampányolók meghurcolása) keresetlen szavakkal, lényegre törően leszögezte:

„A büntetőeljárás egyértelműen megtorlás volt a népszavazási kampányban »nem«-mel kampányolók ellen, és alkalmas volt arra, hogy érdemben befolyásolja a népszavazás kimenetelét, tehát az ügy jelentősége jóval túlmutat néhány személy kártérítési ügyén. Akkoriban nemcsak Budaházyékkal szemben, hanem a Lelkiismeret 88 Csoporttal szemben is a népszavazási kampányban való részvétel miatt megtorló eljárásokat indítottak, amelyek szintén felmentéssel végződtek. Az ügy jól szemlélteti az elmúlt 8 év rendszerének arcát: a hatalom a jogalkalmazás és jogalkotás minden eszközét felhasználta annak érdekében, hogy a saját akaratát rákényszerítse a társadalomra. Ma már nyilvánvalóan látszódik, hogy az európai uniós csatlakozás nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket ígértek, sőt mi több, kifejezetten veszélyezteti a magyar termőföldet, fokozta a nemzet kiszolgáltatottságát a nemzetközi erőknek, és az önrendelkezés terjedelmét jelentősen szűkítette.

Elképesztő, hogy Budaházy Gyurit, Novák Elődöt és társaikat első fokon az a Nyilas Levente bíró ítélte el törvénytelenül, az akkori politikai elvárásoknak megfelelően, aki most a Budaházy György és 16 társa ellen állítólagos »terrorcselekmények« és más bűncselekmények miatt már több mint két éve zajló politikai koncepciós eljárás bírósági szakaszában az öttagú bírói tanács Kenéz Andrea bíró melletti másik bíró tagja, a három ülnök mellett. Nyilas Levente bíró Budaházyékat elítélő döntésének egyik eleme az volt, hogy az Európai Unióval szemben párhuzam vonása önkényuralmi rendszerekkel nem megengedhető. Nyilvánvaló volt pedig már akkor is, hogy mindazok, akik a Btk. 269/B. §-a szerinti tiltott önkényuralmi jelképeket olyan összefüggésben használják, teszik közszemlére, amely a tiltott önkényuralmi jelképek elítélését jelenti, és azok népszerűsítését nem szolgálja, nem követnek el bűncselekményt, mivel hiányzik a társadalomra veszélyesség.”

Budaházy, Gaudi – és általában a kemény mag – politikai érzékenysége arra volt „kihegyezve”, „kiélesítve”, amire a nemzeti politika és média főáramának kevésbé volt fogékonysága, holott utólag beláthatóan, közös jövőnk alakulása szempontjából döntő fontosságú meglátásaik, felismeréseik voltak. Budaházy kiváló politikai érzékkel vette észre, hogy az Európai Unió elitje és a gyurcsányi elit ugyanúgy a demokrácia kijátszásán, az állampolgárok átverésén, megrövidítésén, kifosztásán fáradozik. A végletekig korrumpálódott fősodratú politikát és médiát igyekezett oly módon megszorongatni, hogy Hunnia-mozgalmával megpróbálta talpára állítani a demokráciát: szűk lehetőségeihez mérten megüzente a magyaroknak, hogy mindenki, aki a saját környezetében nagyszabású, államilag támogatott korrupciót tapasztal, az értesítse őket. Akármennyire mesebeli fordulatnak tűnik is, e felhívásra jelentkezett az a velencei halász, akinek elmondása szerint Sukoróban igen gyanús és igen hatalmas beruházásra készülnek...

A Hunnia-ügy wikipédiás szócikkének vonatkozó része szerint:

„A Hunnia Mozgalom legnagyobb sikerének alapítói a 2008-ban végzett ún. Razzia programot tartják, amelyben a mozgalom tagjai olyan bűncselekményeket próbáltak feltárni, majd a megismerteket publikálni, amelyekben az elkövetők vagy társtettesek többnyire állami alkalmazottak, és amely ügyek addig nem (vagy sohasem) kerültek bíróság elé, vagy nem váltak közismertté. A Razzia program legnagyobb sikerének a Hunnia Mozgalom tagjai által felderített és kirobbantott ún. Sukoró-botrányt tartják, amely során egy, a Velencei-tó partján fekvő településen, Sukorón megépíteni kívánt óriáskaszinó-beruházás körüli visszaélésekre hívták fel a sajtó és a nyilvánosság figyelmét. Budaházy György szimpatizánsai szerint épp a Razzia program egyre erősödő sikere vezetett Budaházy és vádlott-társai letartóztatásához és a Hunnia Mozgalom kriminalizálásához.”

Nos, az ilyen tisztességes és eltökélt szabadságharcosokért igazságharcba bocsátkozni, ez eleve olyan jó érzést képes kelteni az erre amúgy nyitott és fogékony emberben, hogy ez már önmagában és önmagáért is megéri. Az efféle igazságharcnak a legfőbb jutalma csakugyan önmaga: önmagában öröm és megtiszteltetés.

Ezt már csak tetézi és fokozza, ha az igazságharcos azt tapasztalhatja, hogy a családtagok teljes szívvel és mellszélességgel kiállnak meghurcolt hozzátartozójukért. A 17 vádlott között természetesen akadt olyan, akinek családi kapcsolatait szétroncsolta a csaknem másfél évtizednyi rendőrségi és bírósági hercehurca, de sokkal több, olykor egészen megható eseteit tapasztalhattuk a szülői, testvéri, házastársi ragaszkodásnak és kiállásnak. Budaházy Eddáról – például az imájáról – már szóltam, de arról még nem, hogy az édesanyjuk is mindig ott volt a tiltakozók, a felvonulók, a bírósági termek közönségének soraiban; s ő volt az, akivel legelőször csatlakoztunk Gyuri éhségsztrájkjához a Hazatérés Templomának alagsorában. Egyik legemlékezetesebb tiltakozása az volt, amikor 2010 nyarán Almási Lajos kamerája előtt tüntetett egy jelképes börtönben, Budapesten, a Vértanúk terén. Itt szólt egyebek között a Razzia-programról, és jómagam is csak innen tudtam meg, hogy egy halászember – vagyis ízig-vérig a nép fia – volt az, aki Budaházy Gyuriékat értesítette…

https://www.youtube.com/watch?v=uB-Bm-KlfOo

S akkor még nem említettem Bernit, Gyuri feleségét, az ő szintén lankadatlan kiállását a Hunnia-ügy fővádlottja védelmében.

2010 februárjában készült ‒ szintén Almási Lajos, illetőleg az őt rendszeresen megbízó Gaudi-Nagy Tamás és Morvai Krisztina jóvoltából – az alábbi filmfelvétel, amely ma már annál is sokkal többről árulkodik, mint amennyi akkor a körülbelül két percbe belefért.

https://www.youtube.com/watch?v=e_0EYgD3koE

Trencsányi Bernadett egy kampánygyűlésen szólalt fel, rögtön a lényegre térve: Budaházy György „nem egy bűnöző”. Mindig, „kivétel nélkül” „a politikai, illetőleg a közéleti tevékenysége miatt vonták felelősségre”. „És mivel nem találtak rajta több fogást, ez a terrorizmus volt az adukártyájuk.” „Amivel – tette hozzá – remélem, hogy nagyon mellélőnek.”

Az idő, sajnos, azt igazolta, hogy a gyurcsányi hatalmi gépezet olyan nagyon mégsem lőtt mellé. Berni említést tett a Draskovics-féle hamis videóról. Draskovics Tibor igazságügyi miniszter egy olyan videófelvételt mutatott be a sajtónak, amelyen állítása szerint a Magyarok Nyilai terrorszervezet robbantott. Csakhogy előkerült egy olyan videófelvétel, amely „kísértetiesen” hasonlított az általa ismertetettre, amelyet azonban – miként az Index is beszámolt róla – már 2007-ben bemutatott a Tv2, méghozzá egy egészen más bűnügy keretében.

„Ezt a robbantást a csatorna szerint kémia iránt érdeklődő, felelőtlenül kísérletező fiatalok hajtották végre. A Hír Tv felidézi, hogy 2007 augusztusában egy krátert találtak Bonyhád közelében, amiről először azt hitték, hogy nem is emberi kéz műve, mígnem kiderült, hogy valakik házi készítésű bombát robbantottak fel. A rendőrség akkor öt gyanúsítottat vett őrizetbe, akiket tavaly robbanószerrel való visszaélés vádjával állítottak bíróság elé. A fiatalembereket terrorcselekmény előkészületével nem vádolták meg.”

Habár a Draskovics-féle felvétel arra csakugyan nem bizonyult alkalmasnak, hogy annak alapján ítéljék el Budaházyékat, arra viszont tökéletesen, hogy kijelölje a kívánatos irányt: a kormányzati szinten is éppen balliberális felügyelet alatt lévő hatalmi gépezet teljes gőzzel látott neki a „terrorista-vád” megalapozásának, a „terrorista-adukártya” kijátszásának. S miként e könyv korábbi fejezeteiben láthattuk, meglehetősen nagy és tartós sikerességgel. A magyar demokrácia tömegembere hihetetlen mértékben vonakodott attól, hogy kiálljon egyik legnagyobb hazafiáért, valóságos szabadságharcosáért. Nagyon nem szerette volna, ha bármi módon ráragasztanák a „terroristák támogatója” vagy a „terrorizmus támogatója” bélyeget.

A szóbanforgó kampánygyűlésnek az volt a legfőbb célja, hogy Budaházy Györgyöt kiszabadítsák az akkor már csaknem kilenc hónapja tartó fogságából. Mindössze 750 kopogtató cédula (ajánlószelvény) összegyűjtésére lett volna szükség ahhoz, hogy Budaházy független jelöltként indulhasson a parlamenti választásokon, s ezzel rögtön a mentelmi jog hatálya alá kerüljön, emiatt pedig kénytelenek legyenek kiengedni előzetes fogságából, börtönéből.

Nos, könnyen elképzelhetjük, mekkora csalódás érte Budaházyt és családját, amikor kiderült, hogy azokból a magyar emberekből, akiknek a szabadságáért ő egy ilyen önkényeskedő hatalommal merészelt szembe szállni, annyi hálára – együttérzésre és támogatásra – sem futotta, hogy csekély 750 ajánlás összegyűljön. Pontosabban szólva: az idejében leadott 831 szelvényből a területi választási bizottság csak 640-et fogadott el, s ezért Budaházy rács mögött maradt.

Sokat elmond az együttérzés és támogatás hiányának mértékéről, hogy Budaházy Györgyön kívül még öt olyan próbálkozó volt, aki a megfelelő számú ajánlószelvény összeggyűjtésével igyekezett megszabadulni börtönbüntetéséből. S ahogy az Index már cikke címében közölte: „Hatból ötnek sikerült” is – és hát, bizony, éppen Budaházy volt az, akinek nem.

De még jobban megérthetjük a kialakult helyzetnek nemcsak a visszásságát, hanem a lényegét is, ha azt nézzük, hogy bezzeg egy igazi baloldalit és terroristát az olasz elvtársainak nemhogy ajánlószelvényekhez sikerült juttatniuk, de annyi állampolgári szavazathoz, hogy magyarországi háziőrizetéből egyenest Brüsszelbe, az Európai Unió parlamentjébe repülhetett. A klubradio.hu szó szerint így foglalta össze a lényeget:

„EP-képviselő lett az olasz antifa Ilaria Salis

Aki tavaly februárban utcai rohamokban vett részt Budapesten.

Bekerül az Európai Parlamentbe a Magyarországon házi őrizetben tartott Ilaria Salis – írja az olasz Ansa nyomán a Telex.

Salist a Zöldek és a Baloldal Szövetsége (AVS) jelölte az EP-be. Salis több mint 160 ezer szavazatot kapott.”

Az antifás valódi terrorista akár 11 évet is kaphatott volna, ha bűnösnek találják. Ő nem az önkényeskedő hatalom ellen szervezkedett, hanem olyan ártatlan emberekre támadt rá bűnbandában, orvul, akiket tettestársaival önkényesen „szélsőjobboldalinak”, „nácinak”, „fasisztának” nyilvánított. S az a parlament fogadta be őt tárt karokkal, amely – szintén teljesen önkényesen, brüsszeli hivatalnokai közreműködésével – úton-útfélen Magyarország megrendszabályozására, választott vezetőjének ellehetetlenítésére törekszik…

Vessük össze a kevesebb mint 750-et a több mint 160 ezerrel: többszörös nagyságrendi különbség… A főáramú balliberális politika számára – a zöldektől a baloldali párszövetségig –, valamint a főáramú, túltengő balliberális médiának az antifások partiképesnek (szalonképesnek) számítanak, s érdekükben kellően nagy nyomást képesek kifejteni mind a közvéleményre, mind pedig a törvényes hatalomra és hatalmi gépezetekre.

Trencsányi Bernadett teljesen helytállóan állította iménti „kampánybeszéde” során, hogy „ha ő [Budaházy György] szót kapna és megvédhetné magát, az embereknek egészen más képük alakulna ki Gyuriról”. „Tehát azért lenne nagyon fontos, hogy ez a kopogtatócédula összegyűljön, mert ezzel (…) kapna egy nagy sajtónyilvánosságot (…), el tudná mondani, hogy micsoda butaság ez, amit ellene próbálnak véghezvinni.”

De mert nem tudta elmondani, férjére sikeresen és tartósan rásütötték – akárcsak társaira – a „terrorista”-bélyeget, s e rettentő tévképzet fogságából egészen 2023. április 27-ig, a köztársasági elnök kedvező kegyelemi határozatáig nem is tudott kiszabadulni.

Annak bizonyságául, hogy a mesterségesen és módszeresen uralkodóvá tett közszellemnek milyen politikaformáló hatalma van, egy rövid kitérő erejéig megemlítem a Népszava egyik különös írását. „Egy rejtélyes poszt már ősszel megjósolta Budaházy György szabadulását” – hangzik a 2023. május 17-én keletkezett cikk címe. A Népszava nyomába eredt az ügynek, pontosabban Veres Vendel Szabolcsnak, akinek világhálós oldalán megjelent az a „jóslat”, mely szerint „Köztársasági elnöki kegyelem, csillagszóró és minden el lesz intézve”.

„Megkerestük a férfit – számolt be a balliberálisok újsága –, aki elmondta, hogy Balassagyarmaton él, és korábban a Jobbik színeiben politizált, de amióta a párt veszített radikalizmusából, elváltak útjaik.” Arról, hogy miként kapott hírt „még tavaly” Budaházy szabadulásáról, így beszélt:

„Nagyon jól emlékszem a történtekre. A tavaly áprilisi parlamenti választás előtt a Fidesz egyik helyi vezetője mondta nekem ezt az információt, bizalmasan. Nevét és beosztását nem kívánom felfedni. A bejegyzésemet az utóbbi időben bármikor törölhettem volna, de nem tettem meg, maradjon meg tanulságként.”

Nos, valóban számos tanulsága van ennek a pici cikknek is, amelyek számunkra sem érdektelenek. Egyfelől szemléletesen igazolja, hogy a Fideszben (és persze a kormányfőben) már jóval korábban megszületett Budaházyék kiszabadításának szándéka, mint ahogy a döntéshozók ténylegesesen meg merték volna lépni. Miközben szoktatjuk magunkat ahhoz az örök tanulsághoz, hogy az igazságharc legfőbb jutalma önmaga, sose tévesszük szem elől azt a korábbi tanulságunkat, hogy a civilpolitika sem nélkülözheti a reálpolitikát. Talán semmi nem figyelmeztet erre annál jobban, mint az a néhány töredék másodperc és centiméter, amennyin Donald Trump élete múlt az ellene minap elkövetett merényletnél. Ahol merénylők szabadon mászkálhatnak egy közeli tetőn a titkosszolgálat ügynökeinek szeme láttára; vagy ahol a tömegdemokrácia népe több mint 160 ezer szavazattal ment ki egy igazán elvakult és igazán közveszélyes, a demokratikus rendet csakugyan alapjaiban veszélyeztető terroristát a jól megérdemelt büntetés elől; ott számot kell vetnünk azzal, hogy a mégoly jóakaratú törvényes hatalomnak is bőven van oka az óvatosságra és kivárásra. És éppen az uralkodó vagy mindig uralkodni igyekvő „haladó” közszellem miatt. Amelyet e rövid cikke végén sem felejt el a Népszava a maga módján táplálni. Tisztelt Olvasóim engedelmével nem fogok magyarázatot vagy megjegyzést fűzni az alább szó szerint idézendő mondatokhoz. Aki e könyv elolvasásának egyáltalán nekifogott, úgyis érti, miről beszélek. Aki meg nem, annak úgyis hiába sulykolnám.

„Veres Vendel Szabolcsot balassagyarmati forrásaink úgy jellemezték, hogy »nagyon rendes fiú, aranyos nagyapa, csak egy csöppet szélsőséges.« Hozzáfűzték, hasonló világlátású társaival egyfajta gondolkodási mintát követ, akikre jellemző, hogy mindannyian Budaházy-fanok. Ehhez kapcsolódik a fegyverszeretet, a nacionalizmus, a sovinizmus és az oltásellenesség is.”

De térjünk vissza Bernihez, „kampánybeszéde” még nem említett, de számára nem kevésbé fontos eleméhez.

„Ugye, nekünk van három kicsi gyerekünk, és ők már majdnem kilenc hónapja kénytelenek apa nélkül létezni. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy ez milyen szörnyű lehet a gyerekeknek…” „És hát végre lehetne a családjával.”

Telt-múlt az idő, s 12 év múltán Berninek még mindig férje kiszabadításáért kellett kilincselnie. Miként a Nemzeti Internetfigyelő filmes tudósításából megtudhattuk, hat nappal a terrorvádas Budaházy-Hunnia büntetőperben hozott újabb ‒ „igazságtalan, jogtalan és kegyetlen” ‒ elsőfokú ítélet kihirdetése után, 2022. március 22-én Budaházyné Trencsányi Bernadett benyújtotta az egyéni kegyelmi kérelmet. Ebben az is szerepelt, hogy „ha így emelkedne jogerőre a férjemre kiszabott szabadságvesztés büntetés, akkor legkorábban 14 év múlva szabadulhatna, azaz 2036 áprilisában, ami rá és ránk, családjára, szeretteire tragikus következményekkel járna.”

Vajon hogyan lehet egy ilyen szorító helyzetet ennyi hosszú éven át ép lélekkel kibírni? „Harmadik karácsonyomat vették el” – szakadt ki a keserűség egyszer Budaházy Györgyből. Máskor viszont – igaz, még 2017 februárjában, ám lábpereccel a lábán – azt nyilatkozta Stump András kérdésére, méghozzá a Mandinernek: nem bánta meg, hogy – az újságíró megfogalmazása szerint – „a magyar radikáljobb fenegyereke” lett.

„Sosem számítgattam, mi éri meg. Azt tettem, ami belőlem jön. Maradhattam volna »kisember« is, persze, de bennem mindig mozgott valami. Biztos családi hagyomány.”

„Ilyen a vérem” ‒ emelte ki a lényeget a mandiner.hu már az interjú főcímében.

A hozzá hasonlatosan erősen szabadságharcos hevületű Gőbl Gyuritól kérdeztem meg: hogyan viselte a családja, hogy olykor napokig a támogatók toborzásával volt elfoglalva, vagy otthonról (Sopronból) kellett Budapestre utaznia egy-egy bírósági tárgyalás vagy tüntetés, tiltakozó felvonulás alkalmából? Ilyenkor ugyanis azzal a birkanyájjal sem törődhetett, amelynek gondját pedig ő viselte, s ma is a legfőbb megélhetési forrásuk. Nos, Gőbl György nem állította, hogy szabadságharcos hevülete miatt sosem volt otthon neheztelés vagy morgolódás; azt viszont igen, hogy mindig kellő tisztelettel viselték, és azzal is mindenki tisztában volt, hogy ha menni akart, olyankor „három lóval sem lehetett volna visszahúzni” őt.

Az olyannyira remélt – mert olyannyira kívánatos – jövőbeli civilpolitikai küzdelmek szempontjából kulcsfontosságúnak vélem a lelki elköteleződés jelentőségének, szerepének felismerését. Mivel közös harcunk legfőbb jutalma sem nem valamiféle anyagi előny, sem nem másoktól bezsebelhető állami vagy közösségi elismerés és karrierépítési lehetőség, ezért leginkább éppen arra számíthatunk és építhetünk csak, ami a hivatásos politikának és médiának a legkevésbé sajátja: a teljes igazság, s vele a teljes élet iránti legmélyebb, legbensőbb elköteleződésekre.

Igaz ez azokra is, akikért küzdöttünk, és azokra is, akikkel küzdöttünk.

Utólag visszatekintve, szent meggyőződéssel állíthatom: éppen ebben rejlik a legfőbb titka annak, hogy végül csak sikerrel jártunk. Sem a megvádoltak, sem a segítségükre sietők nem voltak hajlandók engedni emberi méltóságukból, vagyis az istenes igazság iránti elköteleződésükből. A Morvai Krisztina vagy Gaudi-Nagy Tamás közreműködésével készült számtalan film, vagy a Füssy Angéla és Skrabski Fruzsina által készített „Hunnia-portrék” jóvoltából a vádlottak és családtagjaik egyáltalán nem szánalmas, szerencsétlen figuraként mutatkoztak előttünk, hanem olyanoknak, akiktől nekünk, támogatóknak van tanulnivalónk – és akiknek ezért nekünk van hálálkodnivalónk.

Füssy Angéla szintén a lényegre tapintott, amikor a Hunnia-portrék sorozatában ezt a címet adta az Ignácz bíró által 11 évre ítélt vádlottal és családjával készített filmes riportnak: Egy terrorper árnyékában született nagycsalád.

https://pestisracok.hu/hunnia-portrek-egy-terrorper-arnyekaban-szuletett-nagycsalad/

A PsTv csatornáján futó film képernyős címe már a magyarázatra is utal: „hitből született” ez a hatgyermekes család. „És két óra múlva, amikor elindulunk a Budaházy-per kilencedrendű vádlottjának otthonából – írja Angéla a Pesti Srácok oldalán –, már tudom, mekkora erőt képes adni az embernek, ha a hite minden körülmény ellenére rendíthetetlen.”

Angéla azért kereste fel a Hunnia-per még eljárás alatt álló vádlottjait, mert kíváncsi volt arra, amire sem a hatalmi gépezetek, sem a tömegdemokrácia tömegembere, a „közvélemény” nem volt kíváncsi.

„Kik ezek az emberek, akiket a gyurcsányi kotta terroristacsoportnak kiáltott ki, és akik a 2010-ben született vádirat szerint olyan veszélyes bűnözők, hogy hosszabb időre kell őket kivonni a forgalomból, mint sok esetben kegyetlen gyilkosokat?”

A filmes csapat megérkezése után Nagy Zoltán kilenced rendű vádlottal, és feleségével, Jankával sokáig egyáltalán nem beszélgettek „az ügyről”. Helyette „annyi minden másról”:

„…hogyan indul egy reggel hat gyermekkel, hogy Annácska már most zenei pályára készül, pedig még épp, hogy elkezdte az iskolát, Zolika pedig, akit immár tizennegyedik éve nevelnek, sokkal többre képes ma, mint amit a szakemberek feltételeztek korábban, mert egy nap eldöntötte, hogy ő járni fog, és az akaratereje a sztereotípiáknál jóval erősebbnek bizonyult. Megtudom, hogy fiatalon, amikor Zoltán és Janka közös élete kezdődött, már eldöntötték, örökbe fognak fogadni egy sérült gyermeket. Aztán Janka mindjárt gyógypedagógusi pályájának kezdetén, az iskolában, ahol dolgozott, megismerte Zolikát, és ebben volt valami sorsszerű – emlékszik vissza.”

„Mindig is nagy családot szerettünk volna. Nem úgy terveztük, hogy örökbefogadással kezdjük a családalapítást, de Zolika felülírta az eredeti terveinket, mert egy idő után már mind a ketten érzetük, hogy őt nekünk kell felnevelni, kiválasztott bennünket – meséli Janka. Az életük innentől fogva összeforrt. Zoltán – aki maga is hisz a sorsszerűségben, az elrendelésben – egy éjjel Zolikával álmodott. Azt, hogy a szőke kisfiú velük van, hozzájuk tartozik, az életük része. Ha előtte fel is merültek benne kérdések, jó szülők lesznek-e, alkalmasak-e a feladatra, mindent meg tudna-e adni egy sérült kisfiúnak, azon az éjjelen minden kétely elmúlt.”

Az alábbi sorok olvastán nem tudott nem eszembe jutni édesapám, akit ötvenhat miatt ítéltek el az ún. kis-íróperben két év börtönre, s ugyancsak hat gyerekkel kényszerült magára hagyni édesanyámat. Füssy Angéla érzékletes riportjának köszönhetően tökéletesen át tudtam élni ennek a két áldozatos embernek a nagyszerűségét, az igazán tartalmas és értékes élet iránti felelősségteljes és feltétlen elköteleződését. És annál inkább ordított lelkemben a helyzet tarthatatlan képtelensége és igazságtalansága: milyen rendszerváltozás az, milyen demokrácia az, ahol az édes szüleimhez hasonlóan derék, áldozatkész – mondhatni: talpig becsületes – embereket már nem is két évre, hanem tizenegyre képesek a legsúlyosabb büntetéssel sújtani?!

„Amikor az emberre rázárják a vasajtót, csak arra tud gondolni, hogy mi lesz a családdal. 2009-ban fizikai tüneteket vettem észre magamon, hogy mit okoz az aggódás. Heteken át semmit sem tudtam arról, mi van a családommal odakint, hozzám nem lehetett bejönni, nem kaphattam levelet és nem volt kapcsolattartás sem – veszi át a szót Zoli. Majd hozzáteszi: Janka szülei, a szomszédok, a barátok segítsége nélkül kilátástalan lett volna a helyzet. De felesége olyan erőről tett tanúbizonyságot, ami számára is megkönnyítette a bezártság elviselését. A következő években igyekeztek kizárni az életükből a büntetőeljárást, amennyire csak lehetett, bár ez nem volt mindig könnyű. Zoltán hol házi őrizetben, hol lakhelyelhagyási tilalom mellett tett eleget családi kötelezettségeinek, mindig, ahogy tudott. Amikor Janka újra kisbabát várt és egészségi állapota miatt sokat kellett feküdnie, férje pedig nem hagyhatta el a házat, Zolika sem tudott iskolába járni és Csaba fiuk is magántanuló kellett, hogy legyen egy időre. A tárgyalások gyakran a leglehetetlenebb időben lettek megtartva; előfordult, hogy akkor kellett tárgyalásra menni, amikor előző nap kisbabájuk született.

A legutóbbi letartóztatáskor Zoltán elveszítette a munkáját, így minden anyagi tartalékuk elfogyott. Családi házuk építését sem tudták befejezni. Az udvar rendezése – és olyan kialakítások, amelyek a sérült Zolika mindennapi életét könnyítenék meg – még váratnak magukra. De nem engedték, hogy mindez befolyásolja a terveiket, a jövőbe vetett hitüket. Az elmúlt évek során újabb és újabb gyermekeknek adtak életet, mert azt mondják, nem lehet úgy élni, hogy attól rettegsz másfél évtizeden át, hogy mi lesz, ha. Ha hisznek egymásban és Istenben, akkor nem lehet, hogy ne legyen ebből a helyzetből kiút. És addig is, amíg tart, sokkal kevesebbek lennének, ha feladták volna az álmaikat. Az pedig nem vagyon, hírnév vagy hatalom, csak egy boldog, nagy család, amelyben gyermekeik kiteljesedhetnek és becsületben nőhetnek fel.”

Nos, ma már – hála Istennek – elmondhatom: életem örökre szóló, hatalmas ajándéka, hogy ilyen emberekért, ilyen családokért szállhattam harcba, és most velük együtt örülhetek a hatalmi gépezetek fogságából való végső megmenekülésüknek. A legkevesebb, amit mondhatok: csodálatos, felemelő érzés! Jó szívvel tudom mindenkinek ajánlani: aki csak teheti, induljon el a hozzá vezető – akármennyire is göröngyös – úton.

Az életbe s az igazságba vetett rendíthetetlen hit útja ez. 2023. november 16-án szabadultak köztársasági elnöki kegyelemmel a Hármak, köztük Tián Csaba. 2024. május 28-án írta Skrabski Fruzsina a BBI levelezési listájára: „Jön az új Tián baba!!!”.

Erről beszélek.

Kikkel küzdhettünk

Nemcsak a vádlottaktól volt mit tanulnunk – bátorságot, elszántságot, hitet, áldozatosságot és önzetlenséget –, hanem igazságharcos társainktól is. A legnagyobb harcosokról már eddig is több-kevesebb képet nyerhettünk. E fejezet befejezéséhez közeledvén, mindenképp szólnunk kell annak a körülménynek a jelentőségéről, hogy a Budaházyék kiszabadításáért folytatott küzdelem hátterében kulcsfontosságú szerepet töltött be a Zétényi Zsolt nevével „fémjelzett” Nemzeti Jogvédő Alapítvány, és az ebből képződött Nemzeti Jogvédő Szolgálat. Dr. Zétényi Zsolt a rendszerváltás idején a kormányzó pártnak, az MDF-nek volt az országgyűlési képviselője, s az ő nevéhez fűződik az igazi rendszerváltást szorgalmazó „igazságtételi törvény” 1991. évi benyújtása. A törvény az elkövetésük idején bűncselekménynek minősülő legsúlyosabb cselekmények (emberölés, halált okozó testi sértés, hazaárulás) esetén tette volna lehetővé a felelősségre vonást. Az 1991. november 4-én csaknem kétharmados többséggel elfogadott törvényt az alkotmánybíróság alkotmányellenesen megsemmisítette... A Nemzeti Jogvédő Szolgálatnak pedig ügyvezetőként Gaudi-Nagy Tamás a legtevékenyebb működtetője, s a Hunnia-per vádlottjait is több olyan ügyvéd védte, aki a Nemzeti Jogvédő Szolgálathoz tartozik…

Mivel e könyvben örök tanulságokat igyekszünk megragadni, arról is szólnunk kell, hogy a sikeres védelemhez olykor kevés az elkötelezettség; továbbá: az igazságszeretet nincs eleve szellemi szekértáborhoz kötve. A nemzeti jogvédős ügyvédek között többen is akadtak, akik olyan lelkiismeretességgel, egyszersmind szakmailag is oly kiválóan látták el védenceik végtelenségig elnyúló védelmét, hogy végül igazi barátság szövődött köztük. Abban viszont Budaházy György reálpolitikusi vénája mutatkozott meg, hogy – látva az ellene folyó hatalmi, gépezeti mesterkedéseket – korábbi ügyvédjét a balliberális körök egyik sztárügyvédjére, Szikinger Istvánra cserélte le.

Szikinger egy igazi maffiózóval, Tasnádi Péterrel írt közös könyvet, azt is vállalva, hogy a könyv címe folytán örökre ráragadjon a kétes címke: „A maffia ügyvédje”. A főáramú sajtóban megjelent könyvismertetések egyike szerint a szerzőpáros „nem titkolt célja” volt, hogy „ismert ügyeken keresztül mutassanak rá a magyar igazságszolgáltatás gyenge pontjaira”. „Morális pánik, kapitális bírói hibák: könyv a magyar igazságszolgáltatásról”, hirdette a cikk főcíme. Szikingernek épp úgy volt bátorsága kemény szavakkal illetni a bírói kart, ahogy ezt a nemzeti oldalon Gaudi-Nagy Tamás is számtalanszor megtette. Fontosabb volt számukra a szabad beszéd, mint annak a mérlegelése, nem fogja-e az igazságszolgáltatási gépezet rajtuk vagy védenceiken megbosszulni.

A könyvvel kapcsolatban Szikingernek két olyan nyilatkozata is volt, amely külön jelentőséggel bír a Budaházy-ügy fejleményeinek megértése, illetőleg a levonható örök tanulságok szempontjából. Az amúgy meglehetősen tájékozott sztárügyvéd teljes meggyőződéssel állította, hogy „az igazságszolgáltatásban nincs »piros telefon«, amelyen keresztül a kormányzat részéről bárki is befolyásolni próbálná a bíróságok munkáját.”

Ellenben „mégis van egy elvárásrendszer, ami cselekvésre kényszeríti a nyomozókat, az ügyészeket és a bírókat is”, tette hozzá, hangsúlyozva, hogy „a társadalmi nyomás – akármennyire is tagadják – létezik”.

Ez utólag is azt igazolja, hogy Budaházy Edda és a BBI többi tagja részéről helyes felismerés volt: ha azt akarjuk, hogy Gyuri és társai kiszabaduljanak, ki kell lépni a radikális szubkultúra köréből. A törvényes hatalom nem volt abban a helyzetben, hogy valamiféle „piros telefon” segítségével megoldhassa az ügyet. Ettől még persze „hálózati” és „gépezeti” telefonok bizonyosan léteznek, amelyek egy-egy pontján a törvényes hatalom informálisan beavatkozhat, de ez sem kockázatmentes, ezért ehhez is szükség van egy egészséges társadalmi nyomásra, amely a törvényes hatalmat kedvező lépésekre ösztökéli, éppen azáltal, hogy hivatkozási alapot teremt a számára.

A Tasnádi‒Szikinger szerzőpáros – maffiózó és ügyvédje – különös módon szinte mindenben egy véleményen volt, kivéve éppen a Budaházy-ügy megítélését.

„Hallom, hogy a Fővárosi Ítélőtáblán elkezdték énekelni a Szózatot, a bíróság tagjai és a jelenlévők azon tanakodtak, hogy ők is felállva énekeljenek-e! Mi ez, cirkusz? Az ilyen bírók csicskák!” ‒ fogalmazott meglehetősen nyersen és durván Tasnádi, hozzátéve: „Ezek az emberek robbantottak és terrorizáltak másokat.”

Szikingerben megint csak volt annyi egyenesség (gerincesség), hogy a meggyőződése szerinti igazságot hangoztassa, akárcsak a bírósági per során: „Ezek az emberek nem terroristák!” – vágott vissza. Magyarázatképpen hozzáfűzte: Budaházy csapata minden akcióját úgy hajtotta végre, hogy személyi sérülés ne történjen. „Magyarország egy boldog ország, hogy ilyen terroristái vannak" ‒ ismételte meg védőbeszédének a hazai sajtóban szinte szállóigévé vált kulcsmondatát.

Ez a kulcsmondat arra nem volt elégséges, hogy Ignácz bíró ne sózzon rá összesen 117 évet a Hunnia-ügy vádlottjaira. De arra mindenképpen kiváló szolgálatot tett, hogy a „közveszélyes terroristák” bélyeg a közvélemény szemében erős kopásnak induljon.

Leendő civilpolitikai küzdelmeink során mindenképp tanácsos figyelemmel adóznunk annak a ténynek, hogy az igazságszeretet nincs eleve szellemi szekértáborhoz kötve. Sőt, viszonylag gyakran tapasztalhatjuk, hogy egy liberális szellemi közeghez tartozó értelmiségit éppen az igazságra való fogékonysága, illetőleg a „liberális” képmutatással, álságos önkényeskedéssel szembeni érzékenysége visz át a szemben álló, „nemzeti” szekértáborba. Orbán Viktor valaha saját maga is a szabaddemokrata liberális elit „természetes” szövetségeseként kezdte politikai pályafutását, idei tusványosi beszédében pedig már a jövőre nézvést is határozottan kijelentette, hogy „lesznek a liberálisok, és lesznek a nemzetiek”, és „nemzeti érzelmű, bátor, fiatal harcosok kerestetnek”.

Egy 13 évvel ezelőtti börtöninterjúja során – azaz pár évvel meghurcoltatásnak kezdete után – megkérdezték Budaházy Györgyöt, hogy „Kik azok, akiktől érezhető segítséget kapsz?”. A nem túl hosszú nyilatkozat megérdemli, hogy csaknem teljes egészében idézzem, tekintettel a következőkre:

Sokat elárul a nyilatkozó szabad gondolkodásáról, reálpolitikai látásmódjáról és érzelmi világáról;
sokat elárul Morvai Krisztináról, és arról, hogy miért lehetett ő a BBI több nagyszerű hölgy tagjának is igazi példaképe;
megemlíttetik a másik legfőbb segítő is, aki szintén igaz példát mutatott nekünk, többieknek a rendíthetetlenségből és állhatatosságból;
sokat elárul a nyilatkozó s általában a szabadságharcosok csalódásairól; sem a legfőbb bajtárs, sem az emberek nem mozgolódtak annyit őértük, mint amennyit ők igyekeztek tenni az önkényeskedő hatalommal szemben; mintha a nemzeti oldal megelégedett volna a Fidesz kétharmados fülkeforradalmának sikerével, s megfeledkezett azokról, akik a bőrüket vitték vásárra ezért a sikerért;
sokat elárul arról a képtelenségről, amivel az egész Budaházy-ügy indult: újra politikai foglyok kerültek magyar börtönökbe;
s végezetül: sokat elárul arról, hogyan vált Budaházy számára nyilvánvalóvá: rendszerek jönnek-mennek, de a gépezet marad. „Akit ez elkap, viszi.”

Tehát Budaházy György börtönnyilatkozata az Almási Lajos nevével jegyzett, a világhálóra „Buhaházy: Köszönöm” címmel, 2011. június 22-én feltett filmen:

https://www.youtube.com/watch?v=ekyVSUEtqB8

„Morvai Krisztinát kell elsősorban említenem. Olyan, mint az amerikai nagynéni, akit nem érek el, olyan messze van, de mindig valami jót próbál értem tenni. Mindig ez jut róla eszembe. Érzem, hogy közel kerültem hozzá, mióta bent vagyok, úgy, hogy igazából most vagyok eltávolítva. Mondhat rá akárki, amit akar, hogy Baló Györgynek miért volt a felesége, azt kérdezzék meg tőle – nem érdekel! Ez egy jó ember. Valamiért engem megszeretett, én is megszerettem őt. Érzem a segítségét minden pillanatban. Őt olyan embernek érzem, aki nem tenné ezt, ha nem érezne engem igaz embernek. Az a benyomásom, hogy ő az az ember, aki egyébként biztos nem állna ki értem… Ő érzésből tudja, hogy az jó, ha értem kiáll. És ez nekem nagyon jó érzés.

És hát persze Gaudi-Nagy Tamás is.

És hát ti is, és még nagyon sokan. Ami jó érzés, és erőt ad ám, hogy tudom, sok ember sosem fog rólam lemondani, akármi is fog történni. És ezt továbbra is kérem.

De néha azt érzem, hogy halk ez a szó. Régen azért, ha [Toroczkai] Lacival kihívtuk az embereket, kijött ötezer ember. Hol van most ennyi? Csak annyi kéne, hogy minden hónapban mondja el egyszer, hogy itt vagyunk, és engedjétek ki a Budaházyt, mert ez abszurditás, hogy politikai fogoly.

Ez egy kicsit csalódás nekem.

Lehet, hogy ez beképzeltség, hogy ennyit gondoltam, hogy ennyi [támogató] talán lesz, ezt ítélje meg maga mindenki. Szerintem ez nem olyan nagy kérés. De lehet, hogy igen. Nem olyan nagy elvárás lenne, ha magamból indulok ki. Ha én kint mozoghatnék, és mondjuk a Laci lenne bent, én azt gondolom, hogy azon lennék, hogy azért ez működjék. (…)

Egy gépszíj, egy futószalag ez az egész büntetőeljárás. Akit ez elkap, viszi. Itt lehet asszisztálni hozzá, a bírósági eljárást elemezgetni, de ez egy futószalag. Itt az kéne, hogy ez ne menjen.”

(innen folytatjuk)