A Chris Hedges-jelentés: A sötétség szakadékán – A „hazafiság” gyilkos példaképei
Eredeti cikk:
The Chris Hedges Report: On the Precipice of Darkness, March 19, 2025
Schiller Mária küldeménye
„Az ipari erőszak, amely megtizedeli a palesztinokat, mindenütt jelen lesz” ‒ a szerzőnek a Független Média Menedékhelyén nemrég tartott beszédéből.
A régi irodám Gázában egy romhalmaz. A körülötte lévő utcák, ahol elmentem kávézni, ahol maftoolt vagy manakist rendeltem, ahol fodrásznál voltam, megsemmisültek
A barátok és kollégák halottak, vagy még gyakrabban eltűntek, utoljára hetekkel vagy hónapokkal ezelőtt hallottak róluk, és kétségtelenül valahol a betonlapok alatt vannak eltemetve. A megszámlálhatatlan halottak. Tíz-, talán százezrek.
Gáza egy 50 millió tonna törmelékből és törmelékből álló pusztaság. Patkányok és kutyák kotorásznak a romok és a nyers szennyvíz bűzös pocsolyái között. A rothadó hullák rothadó bűze és szennyezettsége tör fel a betonrengetegek alól. Nincs tiszta víz. Kevés az élelem. Súlyos hiány van orvosi ellátásban és alig van lakható menedékhely.
A palesztinokat a több mint 15 hónapja tartó légicsapások, tüzérségi sortüzek, rakétacsapások és tanklövedékek robbanásai után hátrahagyott fel nem robbant lőszerek, valamint különféle mérgező anyagok, köztük a nyers szennyvíz és azbeszt okozta halál veszélye fenyegeti.
A fertőzött víz fogyasztása által okozott hepatitis A, a légúti betegségek, a rüh, az alultápláltság, az éhezés és a széles körben elterjedt hányinger és hányás, amelyet az avas ételek fogyasztása okoz. A kiszolgáltatottak, köztük a csecsemők és az idősek, valamint a betegek halálos ítéletnek vannak kitéve.
Körülbelül 1,9 millió ember kényszerült lakóhelyét elhagyni, ami a lakosság 90 százalékát teszi ki. Rögtönzött sátrakban élnek, betonlapok között vagy a szabadban. Sokan több mint egy tucatszor kényszerültek költözésre. Tízből kilenc otthon megsemmisült vagy megrongálódott.
Lakóházakat, iskolákat, kórházakat, pékségeket, mecseteket, egyetemeket ‒ Izrael egy irányított robbantás során felrobbantotta a gázai Israa Egyetemet ‒, temetőket, üzleteket és irodákat semmisítettek meg. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet 2024 októberében kiadott jelentése szerint a munkanélküliségi ráta 80 százalékos, a bruttó hazai termék pedig csaknem 85 százalékkal csökkent.
Az ENSZ Közel-Keleti Palesztin Menekülteket Segélyező és Munkaközvetítő Ügynökségének izraeli kitiltása ‒ becslése szerint Gáza megtisztítása a hátrahagyott romoktól 15 évet vesz igénybe ‒ és a segélyszállító teherautók Gázába való bejutásának megakadályozása biztosítja, hogy a gázai palesztinok soha nem jutnak majd alapvető humanitárius ellátáshoz, megfelelő élelmiszerhez és szolgáltatásokhoz.
Az ENSZ Fejlesztési Programjának becslései szerint Gáza újjáépítése 40-50 milliárd dollárba kerül, és ha a forrásokat rendelkezésre bocsátják, 2040-ig tart. Ez lenne a legnagyobb háború utáni újjáépítési erőfeszítés a második világháború vége óta.
Izrael, amelyet az Egyesült Államok, Németország, Olaszország és az Egyesült Királyság több milliárd dollárnyi fegyverrel látott el, teremtette ezt a poklot. És fenn is akarja tartani. Gáza továbbra is ostrom alatt marad. Gáza infrastruktúráját nem fogják helyreállítani. Az alapvető szolgáltatásokat, beleértve a víztisztító telepeket, az elektromos áramot és a csatornavezetékeket, nem fogják helyreállítani. A lerombolt utakat, hidakat és gazdaságokat nem fogják újjáépíteni.
A kétségbeesett palesztinok kénytelenek lesznek választani, hogy barlanglakóként élnek-e, betondarabok között táborozva, tömegesen halnak meg betegségekben, éhínségben, bombákban és golyókban, vagy végleges száműzetésben. Ez az egyetlen lehetőség, amit Izrael kínál.
Izrael meg van győződve arról ‒ valószínűleg helyesen ‒, hogy végül az élet a parti sávban annyira megterhelővé és nehézzé válik, különösen, ha Izrael ürügyeket talál a tűzszünet megsértésére és a palesztin lakosság elleni fegyveres támadások folytatására, hogy a tömeges kivándorlás elkerülhetetlen lesz.
Izrael még a tűzszünet betartása mellett sem engedi be a külföldi sajtó képviselőit a Gázai övezetbe, és ezzel a tilalommal a borzalmas szenvedésről és a tömeges halálesetekről való tudósítást akarja eltompítani.
Izrael népirtásának és a „Nagy-Izrael” terjeszkedésének második szakasza ‒ amely magában foglalja további szíriai területek elfoglalását a Golán-fennsíkon (valamint a Damaszkusz felé történő terjeszkedésre irányuló felhívásokat), Dél-Libanonban, Gázában és a megszállt Ciszjordániában, ahonnan mintegy 40 000 palesztint űztek el otthonukból ‒ bebetonozódik a helyére.
Izraeli szervezetek, köztük a szélsőjobboldali Nachala szervezet, konferenciákat tartottak, hogy előkészítsék a Gázai övezet zsidó gyarmatosítását, amint a palesztinokat etnikailag megtisztítják.
Gázában 38 évig léteztek kizárólag zsidó kolóniák, amíg 2005-ben fel nem számolták őket.
Washington és európai szövetségesei semmit sem tesznek az élőben közvetített népirtás megállítása érdekében. Nem tesznek semmit annak érdekében, hogy megállítsák a gázai palesztinok éhségtől, betegségektől és bombáktól való pusztulását, és végső soron elnéptelenedését. Ők partnerek ebben a népirtásban. Társak maradnak, amíg a népirtás el nem éri komor végét.
De a gázai népirtás csak a kezdet. A világ összeomlik az éghajlati válság támadása alatt, amely tömeges migrációkat, bukott államokat és katasztrofális erdőtüzeket, hurrikánokat, viharokat, áradásokat és aszályokat idéz elő.
Ahogy a globális stabilitás felbomlik, az ipari erőszak, amely megtizedeli a palesztinokat, mindenütt jelen lesz.
Ezeket a támadásokat a Gázai övezethez hasonlóan a haladás, a nyugati civilizáció és a mi állítólagos „erényeink” nevében fogják elkövetni, hogy eltiporják a dehumanizált és állatként elítélt, többnyire szegény, színes bőrű emberek törekvéseit.
Izrael Gáza megsemmisítése a nemzetközileg elfogadott törvények és szabályok által vezérelt globális rend halálát jelenti, amelyet az USA gyakran megsértett a vietnami, iraki és afganisztáni birodalmi háborúiban, de amelyet legalábbis utópisztikus vízióként ismertek el.
Az USA és nyugati szövetségesei nemcsak a népirtás fenntartásához szükséges fegyvereket szállítják, hanem akadályozzák a legtöbb nemzet humanitárius jog betartására vonatkozó követelését is.
Az üzenet, amit ez közvetít, egyértelmű: mindenünk megvan. Ha megpróbáljátok elvenni tőlünk, megölünk benneteket.
A militarizált drónok, helikopterek, falak és kordonok, ellenőrzőpontok, harmonika drót tekercsek, őrtornyok, fogva tartási központok, deportálások, brutalitás és kínzás, a beutazási vízum megtagadása, a papírok nélküliséggel járó apartheid lét, az egyéni jogok elvesztése és az elektronikus megfigyelés ugyanolyan ismerős a kétségbeesett migránsok számára a mexikói határ mentén vagy az Európába próbálkozók számára, mint a palesztinok számára.
Izrael, amely ‒ ahogy Ronen Bergman Rise and Kill First című könyvében megjegyzi ‒ „több embert gyilkolt meg, mint bármely más ország a nyugati világban”, a náci holokausztot használja fel arra, hogy szentesítse örökletes áldozattá válását, és igazolja telepes-gyarmati államát, apartheidjét, tömegmészárlási kampányait és a Lebensraum cionista változatát.
Primo Levi, aki túlélte Auschwitzot, a Shoát éppen ezért „a gonosz kimeríthetetlen forrásának” tekintette, amely
„gyűlöletként csapódik le a túlélőkben, és ezerféleképpen, mindenki akarata ellenére, bosszúszomjként, erkölcsi összeomlásként, tagadásként, fáradtságként, lemondásként tör fel”.
A népirtás és a tömeges kiirtás nem a fasiszta Németország kizárólagos területe. Adolf Hitler, ahogy Aimé Césaire írja a Diskurzus a gyarmatosításról című művében, csak azért tűnt kivételesen kegyetlennek, mert „a fehér ember megalázásának” elnöke volt. De a nácik, írja, egyszerűen „olyan gyarmatosító eljárásokat alkalmaztak, amelyeket addig kizárólag az algériai arabok, az indiai kulik és az afrikai feketék számára tartottak fenn”.
A hererók és a namaquák német lemészárlása, az örmény népirtás, az 1943-as bengáli éhínség ‒ Winston Churchill akkori brit miniszterelnök légiesen elnézte a hárommillió hindu halálát az éhínségben azzal, hogy „vadállati vallású népnek nevezte őket” ‒, valamint az atombombák ledobása Hirosima és Nagaszaki civil célpontjaira, a „nyugati civilizációval” kapcsolatban valami alapvető dolgot illusztrál.
A nyugati kánont alkotó erkölcsfilozófusok ‒ Immanuel Kant, Voltaire, David Hume, John Stuart Mill és John Locke ‒, ahogy Nicole R. Fleetwood rámutat, kizárták a rabszolgasorba taszított és kizsákmányolt embereket, az őslakosokat, a gyarmatosítottakat, minden fajú nőket és a kriminalizáltakat erkölcsi számításaikból.
Az ő szemükben egyedül az európai fehérség adta a modernitást, az erkölcsi erényt, az ítélőképességet és a szabadságot. A személyiségnek ez a rasszista meghatározása központi szerepet játszott a gyarmatosítás, a rabszolgaság, az amerikai őslakosok népirtásának, birodalmi projektjeink és a fehér felsőbbrendűség iránti fétisünk igazolásában. Amikor tehát azt halljuk, hogy a nyugati kánon imperatívusz, kérdezzük meg magunktól ‒ kinek?
„Amerikában” ‒ mondta Langston Hughes költő ‒ ”a négereknek nem kell elmondani, hogy mi a fasizmus a tettekben. Mi tudjuk. Az északi felsőbbrendűségről és a gazdasági elnyomásról szóló elméletei már régóta a valóságot jelentik számunkra”.
A nácik, amikor a nürnbergi törvényeket megfogalmazták, a mi Jim Crow-korabeli szegregációs és diszkriminációs törvényeinket vették mintául. Azt, hogy megtagadtuk az állampolgárság megadását az amerikai őslakosoktól és a filippínóktól, noha az Egyesült Államokban és az amerikai területeken éltek, lemásolták, hogy megfosszák az állampolgárságtól a zsidókat.
A fajkeveredés elleni törvényeink, amelyek kriminalizálták a fajok közötti házasságokat, adták a lendületet a német zsidók és árják közötti házasságok betiltásához.
Az amerikai jogtudomány, amely meghatározta, hogy ki melyik fajhoz tartozik, mindenkit feketének minősített, akinek egy százaléknyi fekete származása volt, az úgynevezett egy csepp szabály szerint. A nácik, ironikus módon nagyobb rugalmasságot tanúsítva, mindenkit zsidónak minősítettek, akinek három vagy több zsidó nagyszülője volt.
A fasizmus az 1920-as és 1930-as években igen népszerű volt az Egyesült Államokban. A Ku Klux Klan, az Európán végigsöprő fasiszta mozgalmak tükrében, hatalmas újjáéledésen ment keresztül az 1920-as években. A nácikat felkarolták az amerikai eugenikusok, akik dicsőítették a náci faji tisztaság célját, és terjesztették a náci propagandát.
Charles Lindberg, aki 1938-ban horogkeresztes kitüntetést fogadott el a náci párttól, valamint Gerald B. Winrod evangélista Hitler-párti Defenders of the Christian Faith nevű szervezete, William Dudley Pelley Silver Shirts (az SS kezdőbetűi szándékosak voltak) és a veteránok által alapított Khaki Shirts csak néhány volt a nyíltan fasiszta szervezetek közül.
Az az elképzelés, hogy Amerika a demokrácia, a szabadság és az emberi jogok védelmezője, óriási meglepetésként érné azokat, akiket Frantz Fanon „a föld nyomorultjainak” nevezett, és akik látták, hogy demokratikusan megválasztott kormányaikat az Egyesült Államok felforgatta és megdöntötte Panamában (1941), Szíriában (1949), Iránban (1953), Guatemalában (1954), Kongóban (1960), Brazíliában (1964), Chilében (1973), Hondurasban (2009) és Egyiptomban (2013).
És ez a lista nem tartalmazza azt a rengeteg más kormányt, amelyeket ‒ bármennyire is despotikusak voltak, mint Dél-Vietnamban, Indonéziában vagy Irakban ‒ az amerikai érdekekkel ellentétesnek tekintettek és megsemmisítettek, minden esetben milliók halálát és elnyomorodását okozva.
A birodalom a fehér felsőbbrendűség külső kifejeződése.
De az antiszemitizmus önmagában nem vezetett a Shoah-hoz. Szükség volt a modern bürokratikus állam veleszületett népirtó potenciáljára.
A rasszista birodalmi projektek milliónyi áldozata olyan országokban, mint Mexikó, Kína, India, Kongó és Vietnam, éppen ezért süket fülekre találnak a zsidók ostoba állításai iránt, miszerint áldozattá válásuk egyedülálló. Ahogyan a fekete, barna és indiánok is. Ők is holokausztot szenvedtek el, de ezeket a holokausztokat nyugati elkövetőik továbbra is bagatellizálják vagy nem ismerik el.
Izrael megtestesíti azt az etnonacionalista államot, amelyet az amerikai és európai szélsőjobboldal álmodik megteremteni magának, amely elutasítja a politikai és kulturális pluralizmust, valamint a jogi, diplomáciai és etikai normákat.
Izraelt azért csodálják ezek a protofasiszták, beleértve a keresztény nacionalistákat is, mert hátat fordított a humanitárius jognak, hogy válogatás nélkül halálos erőszakot alkalmazzon társadalmának „megtisztítására” az emberi szennyezőnek ítélt emberektől.
Izrael nem kivételes eset, hanem a legsötétebb impulzusainkat fejezi ki, olyanokat, amelyeket a Trump-kormányzat turbózott fel.
Tudósítottam a zsidó fasizmus születéséről Izraelben. Beszámoltam a szélsőséges Meir Kahane-ról, akit eltiltottak attól, hogy induljon a választásokon, és akinek a Kach pártját 1994-ben betiltották, és Izrael és az Egyesült Államok terrorista szervezetnek nyilvánította. Részt vettem Benjamin Netanjahu politikai gyűlésein, aki pazar finanszírozást kapott a jobboldali amerikaiaktól, amikor a palesztinokkal békekötésről tárgyaló Yitzhak Rabin ellen indult.
Netanjahu támogatói azt skandálták, hogy „Halál Rabinra”. Elégették Rabin náci egyenruhába öltözött képmását. Netanjahu felvonult Rabin látszattemetése előtt.
Rabint 1995. november 4-én egy zsidó fanatikus meggyilkolta. Rabin özvegye, Lehea Netanjahut és támogatóit hibáztatta férje meggyilkolásáért.
Netanjahu, aki először 1996-ban lett miniszterelnök, politikai karrierjét azzal töltötte, hogy zsidó szélsőségeseket ápolt, köztük Avigdor Liebermant, Gideon Sa'ar-t, Naftali Bennettet és Ayelet Shakedet. Apja, Benzion ‒ aki a cionista úttörő, Vlagyimir Jabotinsky asszisztenseként dolgozott, akit Benito Mussolini „jó fasisztának” nevezett ‒ a Herut párt egyik vezetője volt, amely a zsidó államot a történelmi Palesztina teljes földjének elfoglalására szólította fel.
A Herut pártot alkotók közül sokan hajtottak végre terrortámadásokat az 1948-as háború alatt, amely Izrael államot alapította.
Albert Einstein, Hannah Arendt, Sidney Hook és más zsidó értelmiségiek a The New York Timesban megjelent nyilatkozatban a Herut Pártot „politikai pártként jellemezték, amely szervezetében, módszereiben, politikai filozófiájában és társadalmi vonzerejében szorosan hasonlít a náci és fasiszta pártokhoz”.
A cionista projekten belül mindig is létezett a zsidó fasizmus egyfajta törzse, amely tükrözi a fasizmus törzsét az amerikai társadalomban. Sajnos számunkra, az izraeliek és a palesztinok számára ezek a fasiszta törzsek felemelkedőben vannak.
„A baloldal már nem képes legyőzni az itt kialakult mérgező ultranacionalizmust” ‒ figyelmeztetett 2018-ban Zeev Sternhell, egy holokauszttúlélő és Izrael legnagyobb fasizmus-szakértője, »az a fajta, amelynek európai törzse majdnem kiirtotta a zsidó nép többségét«. Sternhell hozzátette: „Nemcsak egy erősödő izraeli fasizmust látunk, hanem a nácizmushoz hasonló rasszizmust a korai szakaszában”.
A Gáza kiirtásáról szóló döntés már régóta a szélsőjobboldali cionisták, Kahane mozgalmának örökösei álma.
A zsidó identitás és a zsidó nacionalizmus a náci vér és föld cionista változata. A zsidó felsőbbrendűséget Isten szentesíti, akárcsak a palesztinok lemészárlását, akiket Netanjahu a bibliai amálekitákhoz hasonlított, akiket az izraeliták lemészároltak.
Az amerikai gyarmatokon élő euro-amerikai telepesek ugyanezt a bibliai részt használták az amerikai őslakosok elleni népirtás igazolására. A kiirtásra ítélt ellenségek ‒ általában a muszlimok ‒ a gonoszt megtestesítő, alantas emberek.
Az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés az egyetlen kommunikációs forma, amit a zsidó nacionalizmus mágikus körén kívül állók értenek. Az e mágikus körön kívül állókat, beleértve az izraeli állampolgárokat is, meg kell tisztítani.
A messiási megváltás a palesztinok kiűzése után fog bekövetkezni. A zsidó szélsőségesek az al-Aksza mecset ‒ a muszlimok harmadik legszentebb szentélye, amely a Kr. u. 70-ben a római hadsereg által lerombolt zsidó második templom romjain épült ‒ lerombolását követelik. A mecset helyére egy „harmadik” zsidó templomot akarnak építeni, ami lángra lobbantaná a muszlim világot.
Ciszjordániát, amelyet a fanatikusok „Júdeának és Szamáriának” neveznek, hivatalosan is Izraelhez csatolják. Izrael, amelyet az ultraortodox Shas és az Egyesült Tórai Judaizmus pártok által előírt vallási törvények irányítanak, Irán zsidó változatává válik.
Több mint 65 törvény diszkriminálja közvetlenül vagy közvetve Izrael palesztin állampolgárait és a megszállt területeken élőket. A palesztinok válogatás nélküli megölésének kampánya Ciszjordániában, sok esetben a 10.000 automata fegyverrel felfegyverzett zsidó milíciák által, a házak és iskolák lerombolásával és a megmaradt palesztin földek elkobzásával együtt robbanásszerű.
Izrael ugyanakkor „zsidó árulók” ellen fordul, akik nem hajlandóak elfogadni az uralkodó zsidó fasiszták őrült vízióját, és akik elítélik az állam borzalmas erőszakosságát. A fasizmus ismert ellenségei ‒ újságírók, emberi jogi aktivisták, értelmiségiek, művészek, feministák, liberálisok, baloldaliak és pacifisták ‒ kerülnek célkeresztbe.
Az igazságszolgáltatást, a Netanjahu által előterjesztett tervek szerint, kiherélik. A nyilvános vita elsorvad. A civil társadalom és a jogállamiság megszűnik létezni. A „hűtlennek” bélyegzetteket deportálják.
Az Izraelben hatalmon lévő fanatikusok a Hamász által fogva tartott túszokat kicserélhették volna az izraeli börtönökben tartott több ezer palesztin túszra, ezért fogták el az izraeli túszokat.
És bizonyíték van arra, hogy a kaotikus harcokban, amelyek a Hamász harcosainak Izraelbe való bevonulása után zajlottak, az izraeli hadsereg úgy döntött, hogy nemcsak a Hamász harcosokat, hanem velük együtt az izraeli foglyokat is célba veszi, megölve talán több száz saját katonát és civilt.
Izrael és nyugati szövetségesei, látta James Baldwin, arra a „szörnyű valószínűségre” tartanak, hogy a domináns nemzetek „azon küzdve, hogy megtartsák, amit foglyaiktól elloptak, és képtelenek tükörbe nézni, olyan káoszt fognak előidézni az egész világon, amely, ha nem vet véget az életnek ezen a bolygón, olyan faji háborút fog előidézni, amilyet a világ még soha nem látott”.
Ismerem a gyilkosokat. Találkoztam velük a sűrű lombkoronák között a háborúban El Salvadorban és Nicaraguában. Ott hallottam először a mesterlövészgolyó egyetlen, magas hangú reccsenését. Jól kivehető. Baljós. Egy hang, amely rettegést terjeszt. A lázadó mesterlövészek halálos pontosságától felbőszült katonai egységek, amelyekkel együtt utaztam, nehéz, .50-es kaliberű gépfegyvereket állítottak fel, és addig permetezték a lombokat a fejük fölött, amíg egy test, véres és szétroncsolt pépként a földre nem hullott.
Láttam őket dolgozni az iraki Bászrában és persze Gázában, ahol egy őszi délutánon a Netzarim csomópontnál egy izraeli mesterlövész lelőtt egy fiatalembert tőlem néhány méterre. A bicegő testét felcipeltük az útra.
Velük éltem Szarajevóban a háború alatt. Csak néhány száz méterre voltak tőlünk, a városra lenéző magaslati lakásokban ültek. Tanúja voltam a mindennapos vérengzésüknek. Szürkületkor láttam, amint egy szerb mesterlövész a homályban lövést adott le egy idős férfira és feleségére, akik apró zöldségültetvényük fölé hajoltak. A mesterlövész elvétette. Az asszony megtorpanva futott fedezékbe. A férfi nem. A mesterlövész újra tüzelt. Elismerem, hogy a fény már halványodott. Nehéz volt látni. Aztán harmadszorra a mesterlövész végzett vele. Ez egyike azoknak a háborús emlékeknek, amelyeket újra és újra és újra látok a fejemben, és amelyekről nem szívesen beszélek. A Holiday Inn hátsó szobájából néztem végig, de mostanra már százszor láttam, vagy az árnyékát, több százszor.
Ezek a gyilkosok engem is célba vettek. Kollégákra és barátokra is lecsaptak. A célkeresztjükben voltam, amikor Észak-Albániából Koszovóba utaztam a Koszovói Felszabadítási Hadsereg 600 harcosával, és minden felkelőnél volt egy-egy AK-47-es, hogy átadhassák egy bajtársuknak. Három lövés. Az a ropogós reccsenés, túlságosan ismerős. A mesterlövész messze lehetett. Vagy talán az orvlövész rosszul lőtt, bár a golyók közel jártak. Egy szikla mögé húzódtam fedezékbe. Két testőröm fölém hajolt, lihegve, a mellkasukra szíjazott zöld tasakok tele voltak gránátokkal.
Tudom, hogy beszélnek a gyilkosok. A fekete humor. „Pint méretű terroristák”, mondják a palesztin gyerekekről. Büszkék a képességeikre. Ez ad nekik hírnevet. Úgy tartják a fegyverüket, mintha az a testük meghosszabbítása lenne. Csodálják megvetendő szépségét. Ők ilyenek. Az identitásuk. Gyilkosok.
Izrael és a mi kialakulóban lévő fasizmusunk hipermaszkulin kultúrájában a hazafiság példaképeként dicsőített gyilkosokat tisztelik, jutalmazzák, előléptetik.
Elzsibbadnak az általuk okozott szenvedéstől. Talán élvezik is. Talán azt hiszik, hogy önmagukat, identitásukat, bajtársaikat, nemzetüket védik. Talán azt hiszik, hogy a gyilkolás szükséges rossz, egy módja annak, hogy a palesztinok biztosan meghaljanak, mielőtt lecsaphatnának. Talán átadták az erkölcsüket a hadsereg vak engedelmességének, alávetették magukat a halál ipari gépezetének. Talán félnek a haláltól. Talán be akarják bizonyítani maguknak és másoknak, hogy kemények, hogy tudnak ölni. Talán annyira eltorzult az elméjük, hogy azt hiszik, a gyilkolás igazságos.
Ők is, mint minden gyilkos, megrészegülnek attól az istenhez hasonló hatalomtól, hogy egy másik embernek visszavonják az élethez való jogát ezen a földön. Élvezik ennek az intimitását. Távcsövön keresztül, finom részletességgel látják áldozataik orrát és száját. A halál háromszögét. Visszatartják a lélegzetüket. Lassan, óvatosan meghúzzák a ravaszt. És akkor a rózsaszín puffanás. Elvágott gerincvelő. Vége.
Elzsibbadtak és fáznak. De ez nem tart sokáig. Sokáig fedeztem a háborút. Tudom, még ha ők nem is tudják, mi lesz életük következő fejezete.
Tudom, mi történik, amikor elhagyják a hadsereg ölelését, amikor már nem lesznek többé fogaskerekek a halál gyárában. Tudom, milyen pokolba kerülnek. Így kezdődik. Minden készség, amit gyilkosként kívülről szereztek, haszontalan.
Talán visszamennek. Talán bérgyilkosok lesznek. De ez csak késlelteti az elkerülhetetlent. Egy ideig még menekülhetnek, de nem menekülhetnek örökké. Eljön a leszámolás ideje. És ez az a leszámolás, amiről én fogok beszélni.
Választás előtt állnak majd. Életük hátralévő részét csonkán, zsibbadtan, önmaguktól és a körülöttük élőtől elvágva élik le. Pszichopata ködbe süllyednek, csapdába esve az abszurd, egymástól függő hazugságokban, amelyek igazolják a tömeggyilkosságokat. Vannak olyan gyilkosok, akik évekkel később azt mondják, hogy büszkék a tettükre, és egy pillanatig sem bánják meg. De én nem voltam a rémálmaikban. Ha ezt az utat választják, soha többé nem fognak igazán élni.
Természetesen nem beszélnek arról, hogy mit tettek a körülöttük élőkkel, és főleg nem a családjukkal. Hősként ünneplik őket. De tudják, még ha nem is mondják ki, hogy ez hazugság. A zsibbadás általában elmúlik. Belenéznek a tükörbe, és ha maradt bennük egy kis lelkiismeret-foszlány, a tükörképük zavarja őket. Elfojtják a keserűséget. Lemenekülnek az opioidok és ‒ mint a nagybátyám, aki a második világháborúban a Csendes-óceán déli részén harcolt ‒ az alkohol nyúlüregébe.
Intim kapcsolataik, mivel nem tudnak érezni, mert eltemetik önutálatukat, szétesnek. Ez a menekülés működik. Egy ideig. De aztán olyan sötétségbe kerülnek, hogy a fájdalom tompítására használt stimulánsok kezdik elpusztítani őket. És talán így halnak meg. Sokakat ismertem, akik így haltak meg. És ismertem olyanokat is, akik gyorsan véget vetettek ennek. Egy pisztollyal a fejükhöz.
Nekem háborús traumáim vannak. De a legrosszabb trauma nem az enyém. A legrosszabb háborús trauma nem az, amit te láttál. Nem az, amit átéltél. A legrosszabb trauma az, amit tettél.
Van rá nevük. Erkölcsi sérülés. Az elkövető által kiváltott traumatikus stressz. De ez langyosnak tűnik a düh forró, égő parazsa, az éjszakai rémálmok, a kétségbeesés mellett. A körülöttük élők tudják, hogy valami nagyon, nagyon nincs rendben. Félnek ettől a sötétségtől. De nem engednek be másokat a fájdalom labirintusába.
Aztán egy napon szeretetért nyúlnak. A szeretet a háború ellentéte. A háború a halálról szól. A háború a mocsokról szól. Arról szól, hogy más embereket tárgyakká változtat, de ezt szó szerint is értem, mert a háború az embereket hullákká változtatja. A holttestek a háború végtermékei, ami a futószalagról lekerül.
Tehát szerelmet akarnak, de a halál fausti alkut kötött. Ez a következő. Az a pokol, hogy nem tudnak szeretni. Ezt a halált hordozzák magukban életük végéig. Ez marja a lelküket. Igen. Van lelkünk. Ők eladták a sajátjukat. Az ára nagyon, nagyon magas. Ez azt jelenti, hogy amit akarnak, amire a legjobban szükségük van az életben, azt nem tudják elérni.
Napokig sírni akarnak, és nem tudják, miért. Bűntudat emészti őket. Azt hiszik, hogy amiatt, amit tettek, egy fiuk vagy lányuk, vagy valaki, akit szeretnek, élete veszélyben van. Isteni megtorlás. Mondják maguknak, hogy ez abszurdum, de mégis elhiszik.
Elkezdenek apró jóságfelajánlásokat tenni másoknak, mintha ezek a felajánlások megbékítenének egy bosszúálló istent, mintha ezek a felajánlások megmentenének valakit, aki fontos számukra, a bajtól, a haláltól. De semmi sem törli le a gyilkosság foltját.
Elárasztja őket a bánat. Bánat. Szégyen. Gyász. Kétségbeesés. Elidegenedés. Egzisztenciális válsággal néznek szembe. Tudják, hogy mindazok az értékek, amelyek tiszteletére az iskolában, az istentiszteleten, otthon tanították őket, nem azok az értékek, amelyeket ők tartottak fenn. Gyűlölik magukat. Ezt nem mondják ki hangosan.
Fegyvertelen embereket lelőni nem bátorság. Ez nem bátorság. Ez nem is háború. Ez bűncselekmény. Ez gyilkosság. Izrael pedig szabadtéri lőteret üzemeltet Gázában és Ciszjordániában, ahogy mi is tettük Irakban és Afganisztánban. Teljes büntetlenség. A gyilkosság mint sport.
Kimerítő megpróbálni elhárítani ezeket a démonokat. Talán sikerülni fog nekik. Újra embernek lenni. De ez egy bűnbánó életet jelent. Ez azt jelenti, hogy nyilvánosságra kell hozni a bűnöket. Azt jelenti, hogy bocsánatért kell könyörögni. Azt jelenti, hogy meg kell bocsátaniuk maguknak.
Ez nagyon nehéz. Ez azt jelenti, hogy életük minden aspektusát az élet táplálására kell irányítaniuk, ahelyett, hogy kioltanák azt. Ez az egyetlen remény a megváltásra. Ha nem fogadják el, elkárhoznak.
Át kell látnunk azoknak az üres hencegésén, akik a dicsőség, a becsület és a hazafiság elvont szavaival próbálják elfedni a sebesültek kiáltását, az értelmetlen gyilkosságokat, a háborús haszonszerzést és a mellkasi gyászt.
Át kell látnunk a hazugságokon, amelyeket a győztesek gyakran nem ismernek el, a hazugságokon, amelyeket a bátorság és a bajtársiasság történeteivel teli pompás háborús emlékművek és mitikus háborús elbeszélések takarnak el.
Át kell látnunk a hazugságokon, amelyek áthatják a háborút csináló, de a háborút nem ismerő, erkölcstelen államférfiak vastag, önhitt memoárjait.
A háború nekrofília. A háború a gyűlölet és a pusztítás céljaival a szinte tiszta bűn állapota. A háború elősegíti az elidegenedést, elkerülhetetlenül nihilizmushoz vezet, és elfordulást jelent az élet szentségétől és megőrzésétől.
A háborúról szóló minden más elbeszélés túl könnyen esik áldozatul az erőszak csábításának és csábító erejének, valamint annak az isteni hatalomnak a vonzerejének, amely a büntetlen gyilkolás engedélyével jár.
A háborúról kiderül az igazság, de általában túl későn. A háborús döntéshozók biztosítanak bennünket arról, hogy ezek a történeteknek semmi közük ahhoz a dicsőséges erőszakos vállalkozáshoz, amelyet a nemzet hamarosan beindít. És a háború mítoszát és a háború hatalmának érzetét magunkba szívva inkább nem nézünk oda.
Meg kell találnunk a bátorságot, hogy megnevezzük a sötétségünket és megbánjuk. Ez a szándékos vakság és történelmi amnézia, ez a jogállamisággal szembeni elszámoltathatóság megtagadása, ez a hit, hogy jogunk van ipari erőszakot alkalmazni akaratunk érvényesítésére, attól tartok, nem a végét, hanem a kezdetét jelzi a globális észak által a világ szegényeinek és kiszolgáltatottjainak növekvő seregei ellen indított tömegmészárlásnak. Ez Káin átka.
És ez az átok, amelyet el kell távolítanunk, mielőtt a gázai népirtás nem anomáliává, hanem normává válik.
Chris Hedges Pulitzer-díjas újságíró, aki 15 évig volt a The New York Times külföldi tudósítója, ahol a lap közel-keleti és balkáni irodavezetője volt. Korábban a tengerentúlon dolgozott a Dallas Morning News, a Christian Science Monitor és az NPR számára. A „The Chris Hedges Report” című műsor házigazdája.VDGy fordítása a DeepL.com segítségével
Comentários