A kereszténység új köntösben és a modern állam, avagy út az uzsorától a költségvetési hatalomig (Tallián Hedvig fordításában és előszavával)
El merjük-e képzelni a pénzt, mint legfontosabb közszolgáltatást? Olyan eszközként, ami nem privatizálható, tehát visszaszerezhető a nép javára? De ki privatizálta/magánosította a pénzt? Mégis létezik a nem-létező? El lehet-e egyáltalán magyarázni a közgazdaságtan alapvető és mindennapjainkat befolyásoló összefüggéseit úgy, hogy egy számoktól viszolygó ember is megértse a lényeget, vagy úgy, hogy egy hagyományos képzésen átesett közgazdászt is felrázzon? Ez hajtott, amikor nekifogtam az alábbi interjút magyarra ültetni, mert úgy vélem, hogy ez a szöveg átfogó megértést nyújt, és még az sem rettentett el, hogy fellelhető benne egy enyhe vöröses árnyalat
Prof. MICHAEL HUDSON közgazdász a pénz-, az adósság- és a hitel háromezer évnyi működésének módjait tárja fel pillanatképekben Robinson Erhardt kérdéseivel kísérve.
Ám, még az is lehetséges, hogy a kitartó olvasó – mert igen terjedelmes anyaggal van dolgunk – olykor felsejleni véli Dr. Bogár László közgazdászunk világmagyarázatait a sorok közt.
Michael Hudson fiatal közgazdászként szembesült a dél-amerikai országok kifosztásával ‒ az USA pénzügyi kormányzatának trükkökbe csomagolt könyvelési gyakorlatán keresztül. Ez fordította érdeklődését a pénz, a hitel és az adósság civilizációk felemelkedését és hanyatlását meghatározó működésmódjáig. Kutatóként le kellett mennie a gyökerekig és vissza az időben egész Babilóniáig. Kortársai körében pedig szövetségeseket kellett szereznie az assziriológia tudományterületéről Oroszországtól Németországig, hogy olyan kérdéseket tegyen fel a tudósközösség tagjainak, amelyeket addig nem érintettek. Kutatása idővel bebocsátást nyert a Harvard Egyetem „védett” terébe, persze ez korántsem könnyítette meg a dolgát. Annál is kevésbé, hisz rámutatott a sok száz és sok ezer évvel ezelőtti és a korunk pénzügyi terepviszonyai közti összefüggésekre, hasonlóságokra. Illetve, hogy miként magyarázták a különféle nemzetiségű és beágyazottságú Mezopotámiával foglalkozó kutatók a saját értékrendjük szerint a bronzkor pénz-, hitel- és adósságkezelési rendjét.
Tehát az egyik legfontosabb kérdés, hogy az adósság, a hitel és a pénz milyen hatással van az emberi közösségekre.
Épít, rombol? Ki képes a hatalmat folyton magához ragadni akaró, erősödő oligarchiák törekvéseinek gátat szabni, illetve miként válik a pénzügyi hatalomból politikai hatalom az egymást követő történelmi korszakokon át, és hol állunk ma…? Kit szolgál a piac szabadságának jelszava? Ideje lenne újra a Tiszta Lap politikájával előállni?
De mindenképp el kellene gondolkodni a pénz működtetésének demokratizálásán!
Tallián Hedvig
Az alábbi fordítás tehát a Michael Hudson oldalán 2024. szeptember 1-én közzétett beszélgetés leiratából készült.
ELSŐ RÉSZ
Robinson Erhardt: Michael, immáron több évtizede tanulmányozod az adósság és a civilizációk összeomlása összefüggésének történetét, legalábbis a Harvard Peabody Múzeumban töltött időszakodig visszamenőleg. A téma a történelmi érdekessége, vagy inkább a jelenre gyakorolt hatása miatt érdekelt kezdetben?
Michael Hudson: 1960-61 fordulóján jöttem New Yorkba, és belevetettem magam a közgazdaságtanba, érdekelt az adósság. Terrence McCarthy, a mentorom inspirált. Hamarosan a Wall Streeten találtam magam, ahol pénzügyi kutatásokat végeztem, közben a közgazdász diplomám megszerzésén dolgoztam. Takarékpénztárak közgazdászaként kezdtem és azt vizsgáltam hogyan írják jóvá a betéteseknek a kamatokat, amelyeket a bankok lakáshitelekbe forgatnak vissza. Nyilvánvaló volt, hogy a megtakarítások egyik osztaléknegyedévről a másikra exponenciálisan ugrottak meg, és hogy a bankok az adósságaikat újabb hitelek felvételével enyhítették. Tehát! Az adósságállomány gyorsabban nőtt, mint a gazdaság többi része.
1964-ben csatlakoztam a Chase Manhattanhez. Első megbízatásom a latin-amerikai országok elemzésére szólt, hogy mennyi hitelfelvételt engedhetnek meg maguknak. Argentínára, Brazíliára és Chilére kellett összpontosítanom. Ahhoz, hogy kimatekozzam az adósságelviselési képességüket, ki kellett számolnom, hogy exportbevételeikből mennyi kamatfizetést engedhetnek meg maguknak. Arra jöttem rá, hogy már elérték hitelezőik dollárban történő kifizetésének határát. Így nemigen engedhették meg maguknak adósságtömegük további halmozását.
Ez az információ nem tette túl boldoggá a Chase Manhatten nemzetközi osztályának tisztviselőit, ugyanis ők tovább akarták növelni hitel kihelyezéseiket, épp úgy, mint az ingatlan- és az olajosztály is. Úgy tűnt számomra, hogy a nemzetközi hitelezés számos ország esetében közel került a nemfizetés kockázati határához.
Valamivel későbbi részt vettem egy találkozón a New York-i Federal Reserve-ben, hogy vitára bocsássam az elemzésemet. A Federal Reserve tisztviselője azt mondta, hogy számításaim szerint Nagy-Britannia nem engedhet meg magának több pénz felvételt. Egyetértettem vele. Ugyanis már a brit font árfolyamának fenntartásához is folyamatosan kölcsönt kellett felvennie.
A Federal Reserve embere rámutatott, hogy a britek főként kamatemeléssel tartották fenn az egyensúlyukat, azaz kölcsönöket vonzottak az árfolyamuk stabilizálása érdekében. Egyetértettem, hisz ez tette lehetővé számukra, hogy folyamatosan tudják fizetni az adósságukat. Rámutatott, hogy ez azért volt, mert az amerikai hitelezők kölcsönadták nekik a pénzt. És természetesen pontosan ez tartotta őket a felszínen. Hozzátette, hogy ugyanez érvényes a latin-amerikai országokra is. Az Egyesült Államok támogatta őket, legalábbis amíg "barátságosnak" mutatkoztak. Az amerikai bankárok tehát kölcsönadhattak nekik pénzt, mert az amerikai politika érdeke az volt, hogy fizetőképesen tartsa őket. A Világbank megmutatta nekik, hogyan tudják az adósságszolgálatot a tulajdonuk privatizálásával teljesíteni, az IMF pedig tanácsokat adott nekik, hogyan tegyék versenyképesebbé a munkaerőt azáltal, hogy kevesebbet fizetnek nekik, és megakadályozzák a szakszervezeti szerveződésre irányuló kísérleteket, miközben csökkentik a szociális közkiadásokat, hogy "felszabadítsák" a hitelezőik kifizetéséhez szükséges jövedelmet.
E feltételek mellett egyértelművé vált, hogy Latin-Amerika miként „képes” továbbra is fizetni az amerikai bankoknak az új hitelekért, legalábbis rövidtávon. Ez volt a pénzügyi szektor időkerete. De körvonalazódott előttem, hogy a bankok csak úgy tudták tovább bővíteni a Latin-Amerikának és Angliának nyújtott hiteleiket, ha elintézik, hogy a kamat- és tőketörlesztéshez szükséges pénzt kölcsönvegyék.
Ezt hívják piramis-játéknak. Az adós úgy marad fizetőképes, hogy kölcsönveszi a pénzt, hogy kifizesse az esedékessé váló kamatot és törlesztést. Elkezdtem azon tűnődni, hogy az amerikai bankok meddig lesznek képesek finanszírozni ezt a piramis-játékot azáltal, hogy az adós országoknak kölcsönadják a pénzt, hogy ki tudják fizetni a hitelezőiket.
Pénzügyi, számviteli képletem az USA kereskedelmi, beruházási és katonai kiadásaihoz
A Chase fizetésimérleg-közgazdászaként felkértek, dolgozzak ki egy számviteli képletet az amerikai olajipar fizetési mérlegének elemzésére. A Standard Oil kincstárnoka végigvezetett a bonyolult statisztikákon és a transzfer-árképzés rejtélyén, többször elutaztam Washingtonba, hogy a Kereskedelmi Minisztérium közgazdászaival beszélgessek a vonatkozó statisztikák beszerzésének módjáról. Ők vezettek rá, hogy valójában mit is jelentenek a számlák.
Az amerikai olajimport-kereskedelem nagy része valójában nem tartalmazott devizafizetéseket. Ahelyett, hogy a tényleges pénzmozgásokat tükrözte volna, a kereskedelem az importot és az exportot cserekereskedelemként kezelte, hogy beilleszthető legyen az amerikai GNP elszámolási képletébe. Az olajellátást biztosító amerikai cégeknek az olajimportért a kifizetések jelentős részét dollárban teljesítették (libériai vagy panamai offshore banki központokból dollárral), vagy a cégek itteni központjai egyszerűen amerikai profitot és díjakat fizettek. Megértettem, hogy az olaj az USA gazdasági erejének és diplomáciájának központi eleme. Az amerikai olajimport esetében nem történt valós fizetési mérleg kiáramlás, de a GNP számlák azt a látszatot keltették, hogy a kereskedelmi hiány tényleges fizetési kiáramlást jelentett.
Ezt a felismert valóságot szerettem volna kiterjeszteni az USA teljes fizetési mérlegére, hogy elemezzem az ország tényleges pénzügyi áramlásait az exporttal, a külföldi befektetésekkel és a katonai kiadásokkal összefüggésben. Arthur Andersen 1968-ban abban a reményben vett fel erre a feladatra, hogy a hiányok előrejelzésében szakértelemre teszek szert. Ez a feladat körülbelül egy évig tartott. Azt találtam, hogy az USA teljes fizetési mérleghiányát a külföldi katonai kiadások okozták. A magánszektor az 1950-es évek óta pontosan egyensúlyban volt, és amit "külföldi segélyként" számoltak el, az valójában amerikai többletet eredményezett, nem pedig kiáramlást.
A cég megmutatta az elemzésemet a kormánynak, ezzel feldühítve a Védelmi Minisztériumot. Mire azt mondták nekem, hogy Mr. McNamara irodája megkérte az Arthur Andersent, hogy ne hozza nyilvánosságra, és fenyegetőzni kezdett a kormányzati megbízások csökkentésével, ha mégis megteszi. Elbocsátottak, de nekem adták az összes grafikát a számsoraikhoz, és a statisztikáimat a NYU üzleti iskoláján keresztül publikáltam.
Ez a tapasztalat világossá tette számomra, hogy mekkora ellenállásba ütközik a világ pénzügyi egyensúlyhiány súlyosbodásának bevallása. Az olajipar külföldi befektetéseire vonatkozó hihetetlenül magas fizetésimérleg-visszatérülésre vonatkozó elemzésemet Chase népszerűsítette, mert az olajipar ki akart szabadulni Johnson elnök 1965 januárjában bevezetett fizetésimérleg-ellenőrzése alól. Statisztikáim kimutatták, hogy milyen gyorsan térült meg az amerikai gazdaság számára a világ olajkereskedelme feletti ellenőrzés, és azt mondták nekem, hogy jelentésemet minden amerikai szenátor és kongresszusi képviselő asztalára letették. Azt hittem, hogy a Harmadik Világ országai talán átveszik ezt a megállapítást, de egyik sem tette.
Hasonló módon az 1972-ben megjelent Szuperimperializmus című könyvemet az amerikai Védelmi Minisztérium sikertörténetnek tekintette, hogy az amerikai külpolitika miként nyert szabad nemzetközi pénzügyi utat. Az aranyról való 1971-es leválás a dollárt tette az alapvető tartalékvalutává, melybe a külföldi központi bankok a valutatartalékaikat betárolták. Ezek a nemzetközi tartalékok finanszírozták az USA külföldi katonai kiadásainak fizetésimérleg költségeit. A jobboldal ünnepelte ezt a megállapítást, ugyanakkor se a baloldal, se a külföldi áldozatok nem léptek fel a világ pénzügyi rendszerének dollár alapúvá válásával szemben.
A széleskörű latin-amerikai fizetésképtelenségre való figyelmeztetésem tagadást váltott ki.
Az 1970-es évek végén Kanada fizetésimérleg-tanácsadója lettem, valamint az UNITAR, az ENSZ Képzési és Kutatási Intézete tanácsadója, ez a szervezet publikálta a tanulmányaimat arról, hogy Latin-Amerika miért nem engedheti meg magának, hogy kifizesse adósságait. Ezeket a feltárásaimat egy nagy UNITAR-találkozón mutattam be Mexikóvárosban.
Az amerikai előadó szándékosan félremagyarázta előadásomat, állítván, hogy magyarázatom szerint, a Harmadik Világ országai amerikai segélyekkel tudják kifizetni az adósságukat. Felálltam, és azt mondtam, hogy ez mindannak meghamisítása, amit jómagam és amerikai küldöttségünk többi tagja (köztük Bob Fitch és Loren Goldner) valójában gondolunk. Bocsánatkérést követeltem Luis Echeverriától, a találkozó összehívójától. Felütötte fejét a zűrzavar, mire tiltakozásul kivonultam. Az orosz küldött utánam sietett, és azt mondta: átvettem a konferencia irányítását a kimondhatatlan kimondásával.
A "kimondhatatlan" elég gyorsan megtörtént. Az UNITAR csoport olasz finanszírozói ragaszkodtak hozzá, hogy a csoport ne tegye közzé a Harmadik Világ eladósodására vonatkozó figyelmeztetéseimet. Ráeszméltem, hogy annak felismerése, hogy az országok nem tudják kifizetni az adósságukat, valóban jelentős. Nem volt ugyan elképzelhetetlen, de udvarias társaságban kimondhatatlannak számított. 1982-ben Mexikó nem fizette ki kötvényeit, beindítva ezzel a latin-amerikai "adósságbombát".
Ezzel fogtam neki az adósságproblémák és adósság eltörlések tanulmányozásához az ókori világban.
Amikor William Shakespeare az Angliában talált társadalmi és politikai intrikákról írt darabokat, azok cselekményét gyakran Itáliába vagy más idegen országba helyezte, hogy ne borzolja az érzékeny hazai idegeket. Engem is hasonló logika vezetett, hogy hosszú távlatokba helyezzem az adósságproblémát, amikor megírtam az adósság korszakokon átívelő történetét. Úgy gondoltam, hogy az emberek könnyebben elfogadják az adósságok elengedése szükségességének gondolatát a gazdasági polarizáció és az elszegényedés elkerülése érdekében, abban az esetben, ha láthatják, hogy a társadalmak az idők során hogyan kezelték a gazdaság szereplői nagy részeinek fizetési képességét meghaladó adósságok problémáját. 1980-1981 körül kezdtem el ezt a történetet felvázolni. Úgy gondoltam, hogy ha ezt a logikát elfogadják a múltra vonatkozóan, akkor a mai érintettség és következmények kevésbé lesznek elképzelhetetlenek.
Példákat kerestem arra a korai felismerésre, hogy ha az adósságokat nem lehet széles körben kifizetni, akkor szükség van valamilyen hatóságra, amely leírja azokat, különben kialakul egy hitelezői oligarchia, mely polarizálja és végül elszegényíti a gazdaságot. Az ilyen polarizáció és elszegényedés elég nyilvánvaló a modern világban. Ha a kormányok nem írják le például Latin-Amerika adósságait, a kontinens adós országai kénytelenek lesznek az IMF-hez, a Világbankhoz és az amerikai külügyminisztériumhoz fordulni. Ezek az intézmények ragaszkodni fognak ahhoz, hogy az adós gazdaságnak úgy kell "stabilizálnia" árfolyamát, hogy eladja földjeit, ásványkincs-kitermelési jogait és állami infrastruktúráját külföldi befektetőknek, az eladásból származó bevételt pedig a külföldi hitelezők kifizetésére fordítja. Ez megfosztja az adós országokat vagyonuktól és történelmi örökségüktől.
Első lépésben még könnyűnek bizonyult a XIX. századba visszalépni, és látni miként ment pénzügyi csődbe Perzsia és Egyiptom az európai bankároknak való adósságok következtében. Majd elkezdtem jegyzetelni a középkorig és a keresztes hadjáratokig visszamenően a háborús adósságok újjáélesztéséről, valamint még visszább az időben Rómáig és a görögökig, például Szolón Kr. e. 594-es szeizachtheiájáig, és a bibliai Jubileumi Évig. E szakirodalmat átnézve elszórt utalásokat találtam a korábbi közel-keleti adósságelengedésekre.
Ezen utalások felkutatásához elkezdtem olvasni Mezopotámiáról. A legtöbb szöveg francia és német nyelven íródott. A Chicagói Egyetemen nyelvészetet tanultam a BA-képzésen, de az ékírást nem tudtam olvasni. Ezért nekifogtam Hammurapi törvényeinek fordításait olvasni, és ami még fontosabb, Hammurapi és Babiloni-dinasztiája összes többi tagjának, valamint a szomszédos országok, és a korábbi Sumer törvényeinek adósságelengedéseit vagy "Tiszta Tábláit" (Tiszta Lap-ként a későbbiekben – a ford.).
Kiderült, nem számít, hogy nem tanultam assziriológiát. Az, hogy a bronzkori királyi kiáltványokat fordításban kellett olvasnom, valójában előnynek bizonyult, ugyanis a királyi feliratok és kiáltványok fordítása németül, franciául, angolul és amerikai angolul egész másképp hangzott. Úgy tűnt, hogy valamennyi fordító a saját előfeltevéseit használta, azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is csináltak az uralkodók, amikor "rendet hirdettek".
A sumérság amerikai népszerűsítője, Samuel Kramer szerint a királyi amargia törvények egyszerűen adócsökkentést jelentettek. A New York Times-ban írt véleménycikkében sürgette Ronald Reagant, hogy csökkentse az adókat, ahogyan Urukagina tette Kr. e. 2350 körül. Sok mezopotámiai adótartozást valóban töröltek, mert a bronzkorban a fő adósságok a palota és a templom tisztviselőivel szemben álltak fenn, ez volt a korszak két nagy intézménye. De ezek a Tiszta Lapok sokkal többet jelentettek puszta adótartozások elengedésénél (még kevésbé "csökkentésénél").
A brit megközelítés a szabad kereskedelem kifejeződésének tekintette ezeket a királyi proklamációkat. Wilfred Lambert-tel egy Rencontre találkozón vitába bocsátkoztunk e kérdésről. Arról akart meggyőződni, hogy közgazdászként tudok-e assziriológiáról beszélni. Az egyetlen általa kiválasztott babiloni szó az andurarum volt, amelyet Hammurapi és az asszír uralkodók használtak az adósság elengedésére. A palotával szemben fennálló adósságok elengedésének részeként az asszír uralkodónak az importra kivetett vámjait is elengedték ‒ ez az egyes királyi követelések sajátos kategóriájának számított ‒, így látható, hogy az elengedés nem korlátozódott az árpaadósságokra, amelyek a királyi proklamációk fő célját képezték. Ez a különleges eset bizonyos értelemben szabad kereskedelmet „jelentett”, ám csupán a Tiszta Lap kihirdetésének egy melléktermékének tekinthető.
Az andurarum szó szerint szabad folyást jelentett, ami annyit tesz, hogy a hitelezőik által fogva tartott kötvényszolgák szabadon visszatérhettek eredeti otthonukba. Az adósok által a hitelezőknek elzálogosított házi rabszolgák (gyakran "hegyi lányok") visszakerültek korábbi gazdáikhoz, akiknek a tulajdonában voltak. A hitelezők javára elkobzott földeket pedig visszaszolgáltatták az adósoknak. (A babiloni szó rokon volt a héber deror szóval, amelyet a Leviticus 25. fejezetében a hasonló Jubileumi Évre használtak.)
A németeknél éppen azt találtam, amire magam is összpontosítottam: az adósságok elengedését. F. R. Krauss részletes tanulmányt írt erről. Ám végül a francia assziriológus Dominique Charpin tette le az asztalra a legkevésbé anakronisztikus fordítást. Ő ezt „a rend helyreállításának" nevezte, visszatéréshez az „anyaállapothoz", mely véget vet a rendetlenségnek. Az ilyen kijelentésekre használt sumér kifejezés, az amargi gyökere ama, az „anya” volt. Amikor például Szaddam Husszein iraki elnök azt mondta, hogy a George W. Bush amerikai inváziója elleni háborúja "minden háborúk anyja" lesz, akkor paradigmatikus háborúra gondolt. Amargi volt az a közmegegyezésen alapuló társadalmi egyensúly, amelyről a bronzkori társadalom úgy gondolta, hogy a normának kell lennie.
Azzal a céllal csatlakoztam a Harvardhoz, hogy egy tudós csoport létrehozásával a közel-keleti gazdaságokat elemezzük
Írtam egy vázlatot a feltárt anyagaim alapján, és barátom ‒ a Harvardon tanító vezető jégkorszaki régész ‒ Alexander Marshack elküldte a Peabody Múzeum vezetőjének, Carl Lamberg-Karlovskynak. Ő hívott meg a Harvardra, és javasolta, hogy legyek a "Babiloni Régészet" kar tudományos munkatársa, így elmélyedhetek a tudományos kutatásomban.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy egymagam ezt a történelmi korszakot nem tudom megírni. Arról a tágabb kontextusról volt ugyanis szó, amely a mezopotámiai gazdasági fellendülést alakította, melyben a kamat, a pénz és az "adók" először keletkeztek és öltöttek alakot. Tanulmányunknak hitelességet kellett szerezzünk, ezért tervet készítettünk, meghívtuk a vezető asszír és egyiptológus tudósokat, akik képesek voltak elolvasni a bronzkori kiáltványokat, leveleket és jogeseteket. Kollokviumsorozatot terveztünk, amely az ókori Közel-Kelet pénzügyi és gazdaságtörténetének megalkotásának alapjául szolgálna.
Nekifogtam megírni az „... és bocsásd meg nekik az adósságukat" című kötetem legelső változatát, melyet több kiadónak elküldtem, például a Kaliforniai Egyetemnek.
Minden kiadó elutasította, elküldte referenseknek, akik szerint lehetetlen, hogy a társadalom elengedje az adósságokat, mert ha ez így lenne, a hitelezők már nem adtak volna kölcsönt.
Egy assziriológus megismételte Hillel rabbi Jubileumi Év-ellenes hitelezőpárti érvelését. Az adósságok törlésével való fenyegetés ellensúlyozására Hillel megalkotta a prosbul záradékot, e szerint az adós lemond arról a jogáról, hogy a Jubileumi Évben eltöröljék az adósságait. Ez volt az a politikai környezet, amelyben Jézus a Jubileumi Év gyakorlatának újjáélesztéséért folytatott harcot vívta.
Ami ebből az érvelésből kimaradt, az az volt, hogy a legtöbb bronzkori földműves és más nem kereskedelmi tevékenységet folytató magánszemély nem halmozott fel adósságot hitelfelvétellel. Adóhátralékot és egyéb kötelezettségeket vállaltak, amelyek a termésév során halmozódtak fel, és az aratás idején váltak esedékessé.
Például most éppen egy bárban folytatjuk ezt a beszélgetést. Régóta jellemző, hogy a törzsvendégek számára számlát vezetnek, amit a következő fizetésnapon ki kell fizetniük. Valami hasonló történt Mezopotámiában is. A sört csapoló asszonyok a palotai vagy templomi „közüzemi szolgáltatás" részei voltak, ahogy ezt a brit „pub" szó is kifejezésre juttatja. A vásárlók a szüret (termésév) végéig halmozták a számláik tartalmát. Fizetésnapjuk az aratás ideje volt, az az idő, amikor a „pénzt” ténylegesen felhasználták – ez gabonapénz volt, melyet a cséplőszéken mérlegeltek és fizettek ki a hitelezőknek, élükön a palotával és a templomokkal.
De ha rossz volt a termés, a földművelőknek nem volt gabonapénzük, hogy kifizessék a termésév során felhalmozott adósságokat. Hogy kezelték az uralkodók a helyzetet, amikor az adósok nem tudtak fizetni? Hammurapi és kortársai felismerték, nem érdekük hagyni, hogy az adósok mezőgazdasági előleg miatt a palota rabságába kerüljenek, csak mert a templomi tisztviselőknek, akiknek az esküvőkön vagy temetéseken való szolgálatért tartoztak, vagy magánhitelezőknek, „nagy embereknek", akik élelmiszert vagy termékeket előlegeztek meg a földművelőknek.
Ha az uralkodók megengedték, hogy a földön élő polgárok rabszolgasorba kerüljenek, hogy ledolgozzák a nagy intézmények vagy más hitelezők felé fennálló adósságukat, akkor az adósok nem szolgálhattak a hadseregben, és nem dolgozhattak a városfalakon, templomokon és más közműépítési közösségi infrastruktúrán.
Az „adósság szentsége" helyén az adósság eltörlésének szentsége állt, legalábbis a személyes fogyasztói adósságok esetében. (Az üzleti kereskedelmi adósságokat érintetlenül hagyták.) Ahelyett, hogy hagyták volna, hogy a munkaerőt rabszolgasorba taszítsák, vagy hogy földbirtoklási jogaikat elvesztették volna a hitelezők javára, az uralkodók a gazdasági egyensúlyt a Tiszta Lap meghirdetésével tartották fenn. Ez éppen az ellenkezője volt annak, amit (korunkban) a Nemzetközi Valutaalap (IMF) tett a latin-amerikai adós gazdaságokkal, amikor az adósságok elengedése helyett végrehajtotta azokat, és az adós országokat és azok munkásait elszegényítő „feltételeknek" vetette alá.
Harvardi kollégáim és én rájöttünk, nincs értelme csak úgy a széles nyilvánossághoz fordulni és megírni mindezt anélkül, hogy a vezető assziriológiai és egyiptológiai tudósok ‒ németek, franciák, oroszok, olaszok, amerikaiak és angolok ‒ teljes támogatását ne tudnánk a magunkénak. Az első kollokviumot 1994-ben tartottuk, és 2008-ra a csoportunk öt kötetet adott ki, ezekben megírtuk (vagyis újraírtuk) az ókori Közel-Kelet gazdaságtörténetét, annak a régiónak a történetét, ahol a modern gazdasági civilizáció először megszületett.
Foglalkoztunk a földbirtoklás eredetével a mezőgazdasági-munkával és egyebekkel a költségvetési kötelezettségek megszervezésével összefüggésben, a könyvelés megteremtésével az ehhez szükséges egységesített súlyokkal, mértékekkel és pénzárakkal, melyek a nagy intézményekkel való tranzakciókat szolgálták, az agrár- és kereskedelmi adósságok eredetével és feltételeivel, valamint azzal, hogy az uralkodók miként hirdettek Tiszta Lapot, hogy megakadályozzák a hitelezői oligarchák kialakulását.
Ebből a történelmi feltárásból az assziriológia tudományágán kívül kevés került be a köztudatba. A kereskedelmi kiadók nem mutattak érdeklődést egy olyan történelmi narratíva kiadása iránt, amely a modern nyugati hitelezőpárti ideológia számára oly elképzelhetetlen.
E kollokviumok során és azóta enciklopédiák és régészeti folyóiratok kértek fel, hogy írjak cikkeket a pénz és a hitel kialakulásáról. Most jelentek meg a Temples of Enterprise című folyóiratban a főbb cikkeim, amelyek elsősorban azzal foglalkoznak, hogyan keletkezett és szerveződött először a pénz és a földbirtoklás, valamint a vállalkozás az archaikus hitelgazdaságokban, beleértve a hitel eredetét és a kamat felszámításának gyakorlatát, valamint a rendszeres Tiszta Lap adósságtörléseket kísérő királyi gyakorlatot. Ezeket a megállapításokat a „... és bocsásd meg nekik adósságukat" című könyvben próbáltam népszerűsíteni.
Rájöttem, hogy a bronzkorszak felemelkedése és a mai kor közötti különbséget úgy lehet megmagyarázni, ha azt hangsúlyozzuk, hogy mi nem történt. Ha egyszerűen azzal kezdeném, hogy elmondom, hogyan fejlődött Sumér, Babilónia és közel-keleti szomszédaik a neolitikumtól a bronzkorig, az olvasók (beleértve a bírálókat is, akiknek a kiadók elküldték a kézirataimat) azt mondanák, pusztán a modern világ gondolkodásmódján alapuló deduktív logika alapján: „Ez nem történhetett így. Mi nem így csináljuk a dolgokat, és a mi módszereink a legalkalmasabbak".
Ami nem történt meg, az az, hogy a sumérok és a babilóniaiak elkerülték azt, amit Milton Friedman és Margaret Thatcher tett volna, ha beülhettek volna egy időgépbe, visszamentek volna Hammurapihoz, és azt mondták volna: „Nem, nem ezt kell csinálni! Ne avatkozzatok bele a piac működésébe. Hagyjátok, hogy az adósok fizessék meg az árat, és váljanak csak rabszolgává".
Ha ez megtörtént volna, a civilizáció nem indult volna el. Rájöttem, hogy amit ma a főiskolai kurzusokon pénzről és kamatról, valamint ezek kezdetéről tanítanak, az egy olyan fantazmagória volt, amelyet a XIX. század végén a kormányzattal szembehelyezkedők, Milton Friedman osztrák elődei találtak ki a pénzügyi és földbirtokos osztályok kiszolgálására.
MÁSODIK RÉSZ
A pénz eredete, mint az adósság megfizetésének eszköze, főként a palota és a templomok felé.
Ágis tragédiája...