A KÍNAI „EGY”-PÁRTRENDSZER mint ALKOTMÁNYOS VALÓSÁG és KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG ‒ Tallián Hedvig cikkajánlója
Végre egy értelmes, köd oszlató magyarázat arra, hogy mégis, miként képzeljük el itt, a messzi nyugaton az angolszászok csőbehúzó elbeszélése nélkül a kínai államberendezkedést...
Tegyünk egy próbát e nagy kultúra megértésére az X-ből átemelt HIÁNYPÓTLÓ GYORSTALPALÓ segítségével, Arnaud Bertrand tolmácsolásában:
Kínát sokan egypárti államként kezelik, de a valóság ennél sokkal árnyaltabb. Ahogyan már sokszor állítottam, nem lehet valamit megérteni ‒ nemhogy kritizálni ‒, ha nem értjük azt azok szemszögéből is, akik megvédik. Ebben az esetben ez azt jelenti, hogy ha mindig csak az ellenzői szemszögéből hallunk a kínai rendszerről, akkor nem lehetséges intellektuálisan őszinte megértése. A becsületes dolog az, ha mindkét „oldalról” hallasz a rendszerről, és saját magad alkotsz véleményt róla. Ezzel bárki, akinek van józan esze, egyet tud érteni. És tulajdonképpen általában ez a disputatio (strukturált vita) szokásos skolasztikus módszere a klasszikus Nyugaton: először az ellenfél álláspontját a legerősebb formában mutatod be, és bizonyítod, hogy valóban érted, és csak ezután és csakis ezután kezdheted el kritizálni. Ellenkező esetben azt kockáztatjuk, hogy egyszerűen az álláspontjuk egy szalmakazal-változatát támadjuk.
Ebben a szellemben nézzük meg a Qiushi egy nemrégiben megjelent cikkét:
A Qiushi a KKP Központi Bizottságának hivatalos elméleti folyóirata. A cikk kifejti, hogyan látja Kína a „politikai pártrendszerét”.
Először is, az embereket meglepheti, hogy Kínában nem egy párt van, hanem 9 hivatalos párt: a KKP és 8 másik.
A cikk érdekes történelmi érveket hoz fel arra vonatkozóan, hogy miért alakult ki ez a rendszer. Az 1911-es forradalom után, amely véget vetett a császári uralomnak (amelyet a cikk „autokratikus monarchikus” rendszernek nevez, amely „félig feudális” volt),
Kína kísérletezett a nyugati típusú parlamenti demokráciával. A cikk szerint az eredmény káosz lett ‒ mindössze 16 év alatt Kína 10 különböző államfőt, 45 kabinetet és 59 miniszterelnököt váltott. A leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnök kevesebb mint egy évig, a legrövidebb ideig hivatalban lévő pedig kevesebb mint egy napig volt.
Aztán megpróbálkoztak az egypárti kormányzással a Kuomintang (KMT) alatt, ami „gazdasági összeomlással, politikai elszigeteltséggel és katonai vereséggel” végződött. Ez a történelmi tapasztalat arra késztette Kínát, hogy más utat keressen ‒ amit a cikk „új típusú politikai pártrendszernek” nevez. Ahelyett, hogy a pártok versengenének a hatalomért, mint Nyugaton, vagy egyetlen párt monopolizálná a hatalmat,
Kína olyan rendszert alakított ki, ahol több párt létezik, de inkább együttműködő, mint versengő kapcsolatban.
Hogy igazságosak legyünk, a KKP valóban nagymértékben monopolizálja a hatalmat, és ezt a Qiushi-cikk is elismeri. Kifejezetten kijelenti, hogy „a KKP vezetése a kínai új típusú politikai pártrendszer meghatározó jellemzője”, és hogy
a KKP-vel való együttműködés „a többpárti együttműködés alapvető politikai alapja”.
Ezzel azonban egy döntő ponthoz érkezünk:
óriási zavart okoz, ha a kínai rendszert a KPC-ről mint a demokratákhoz vagy a republikánusokhoz hasonló politikai pártról alkotott elképzelésünkön keresztül próbáljuk megérteni. A kínai rendszerben a KKP valójában nem egy nyugati politikai pártnak felel meg, hanem magának az alkotmányos rendnek.
Nem a hatalomért versengő versenyzőként működik, hanem úgy, ahogy a cikk nevezi, „a politikai vezetés legfőbb erejeként”.
Ez segít megérteni a nyolc másik párt szerepét. Nem ellenzéki pártoknak vagy a KKP uralmának potenciális alternatíváinak szánják őket. Ehelyett csatornaként szolgálnak a társadalom különböző szektorai számára, hogy konzultáció és együttműködés révén részt vegyenek a kormányzásban.
A cikk „résztvevő pártokként” írja le őket, akik „hatékony tanácsadói, segítői és partnerei a KPC-nek”. Ez nyugati fülnek talán csak kirakatrendezvénynek hangozhat ‒ sőt, sok kritikus, például Aaron Friedberg szerint ezek a pártok csak azért léteznek, hogy „a befogadás és a képviselet illúzióját keltsék”. De úgy gondolom, hogy ez valami fontosat nem vesz észre azzal kapcsolatban, hogy ezek a pártok valójában hogyan működnek.
Először is, sok ilyen pártnak valódi történelmi gyökerei vannak a KNK előtti időkből. A Kínai Demokratikus Ligát például ‒ amely körülbelül 350 000 taggal a legnagyobb ilyen „kisebb párt” ‒ 1941-ben alapították, mint „harmadik erőt”, amely a KMT és a KKP közötti középutat kereste. A Kínai Kuomintang Forradalmi Bizottsága, egy másik, mintegy 160 000 tagot számláló párt, a KMT balszárnyából alakult ki, amely ellenezte Csang Kaj-seket. Ezek nem a KKP mesterséges kreációi voltak, hanem saját történelmi pályával rendelkező politikai mozgalmak, amelyek végül megtalálták a helyüket Kína jelenlegi rendszerében.
Másodszor, ezek a pártok speciális szerepet játszanak Kína kormányzásában. Helyük van az Országos Népi Kongresszusban és annak Állandó Bizottságában, és részt vesznek a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Konferencián. A Qiushi cikke leírja, hogyan végeznek kutatásokat és tesznek politikai javaslatokat olyan fontos kezdeményezésekkel kapcsolatban, mint az Övezet és Út kezdeményezés és a vidéki revitalizációs stratégia. Mindegyik párt hajlamos speciális választói csoportokat képviselni ‒ a Kínai Demokratikus Liga az oktatás és a kultúra területén tevékenykedő értelmiségiekre összpontosít, a Jiusan Társaság (211 000 tag) a tudósokat és a technológusokat képviseli, míg a Kínai Kuomintang Forradalmi Bizottsága a Tajvannal fenntartott államközi kapcsolatokon dolgozik. Ezek csatornaként szolgálnak e szakmai és társadalmi csoportok számára, hogy beleszólhassanak a kormányzásba. Ez kapcsolódik ahhoz, amit az előző bejegyzésemben a kínai „teljes körű népi demokráciáról” kifejtettem:
Ahelyett, hogy a demokráciát a pártok közötti időszakos versengésnek tekintené, a kínai rendszer a folyamatos konzultációt és a társadalom különböző szektorainak hozzájárulását hangsúlyozza. Ezek a kisebb pártok a konzultáció egyik intézményes mechanizmusát jelentik. Valójában egy kicsit olyanok, mint a szakmai szövetségek, agytrösztök és kormányzati tanácsadó testületek keveréke ‒ de formális politikai szereppel, amely magában foglalja a törvényhozásban elfoglalt helyeket.
Jobban intézményesültek, mint a nyugati lobbik vagy érdekcsoportok, de kevésbé erősek, mint a liberális demokráciák ellenzéki pártjai.
És elvárják tőlük, hogy a nemzeti érdekekről gondolkodjanak, ne csak az ágazatuk érdekeit képviseljék. Ahogy a cikk fogalmaz,
a rendszer célja „a közös célok követése”, nem pedig a szűk ágazati érdekek érvényesítése.
A Qiushi cikke ezt úgy fogalmazza meg, hogy
ezzel elkerülhető az „egypártrendszerek nem megfelelő felügyelete” és a nyugati rendszerekben tapasztalható „destruktív verseny”.
Akár egyetértünk ezzel a felfogással, akár nem, ez a politikai képviselet kifejezetten kínai megközelítését képviseli ‒ amely a konzultációra és a konszenzusépítésre összpontosít a verseny és a hatalomváltás helyett. Túl könnyű ‒ és helytelen ‒ ezeket a pártokat pusztán dekoratívnak tekinteni. Speciális szakértelmet biztosítanak, meghatározott választói csoportokat képviselnek, és csatornákat kínálnak a társadalom különböző szektorai számára, hogy beleszólhassanak a kormányzásba, bár inkább konzultatív, mint versenyszerű módon. A kínai „teljes körű népi demokráciáról” szóló írásomban...
...kifejtettem, hogy egy nyugati ember számára a legjobb módja annak, hogy a kínai rendszerről úgy gondolkodjon, hogy az nem egypárti állam, és őszintén szólva nem is többpárti rendszer, mert szerintem ez zavaró, hanem
inkább nulla pártállam.
Ezen azt értem, hogy a nyugati demokráciákban a politikai pártok a választásokon keresztül versengenek az államapparátus ideiglenes ellenőrzéséért, de Kínában a KKP gyakorlatilag maga az államapparátus ‒ nem a nyugati értelemben vett politikai pártként működik, hanem magának az államnak és az alkotmányos rendnek az állandó megtestesítőjeként. Ezen a szemüvegen keresztül a többi nyolc párt sem igazán „párt” a nyugati értelemben, hanem inkább úgy működnek, mint a társadalom különböző rétegeit képviselő, formalizált konzultatív testületek ebben az alkotmányos keretben.
Ezek a „pártok” csak egy a sok mechanizmus közül, amelyet Kína a konzultáció és a visszajelzés érdekében használ az általa „teljes folyamatú népi demokráciának” nevezett rendszerben.
Vannak még olyan dolgok, mint a lakossági bizottságok és falusi bizottságok alulról építkezve, különböző csatornák, amelyeken a polgárok jelenthetik a problémákat vagy politikai javaslatokat tehetnek, és természetesen maga a 100 milliós KKP-tagság, akik a lakosság körében élnek, és arra hivatottak, hogy megértsék és közvetítsék az emberek igényeit. Mindezek egy rendkívül összetett és bonyolult mechanizmust alkotnak a politika folyamatos kiigazítására a társadalmi visszajelzések és igények alapján.
Végezetül, a lényeg itt nem az, hogy azt mondjam, hogy ez a rendszer jobb vagy rosszabb, mint a nyugati liberális demokrácia. Személyes véleményem az, hogy
a kínai rendszer olyan mélyen gyökerezik a kínai kultúrában, történelemben és hagyományokban, hogy csakis Kínához illeszkedhet ‒ éppen ezért kell megpróbálnunk megérteni ezt a rendszert a saját feltételei szerint.
Comments