„A magyarok és a szlovákok harmóniában éltek együtt” ‒ Fuksz Sándor interjúja Falath Zsuzsannával

A magyar és szlovák nép megbékélésének sok feltétele van. Egyik, ha nem a legfontosabb ezek közül: a több évszázados együttélés sérelmeinek türelmes feldolgozása, amiben jelentős szerep hárul(na) a történészekre. Már régen várunk olyan szlovák szakemberre, aki nemcsak a „régi magyar bűnök” fényében elemzi a múltat, hanem megpróbál felülemelkedni a múltbeli ellentéteken és a közös pozitív eredmények gyakorlatából indul ki... Az „első fecske" megjelenése nem volt túlságosan biztató. Egy fiatal szlovák múzeológusnő megszólalása, amelyben elmarasztalta a szlovák történészek többségének elfogultságát és tévedését, heves indulatokat váltott ki a szlovák közvéleményben. Fel is mentették állásából, a pozsonyi Városi Múzeumban. Most jogi úton próbálja védeni érdekeit. Közben Magyarországon talált munkát, a várpalotai Trianon Múzeum munkatársa lett. Néhány kérdést tettünk fel Falath Zsuzsannának.

https://trianonmuzeum.hu/index.php?page=post&id=595

Ön szlovák környezetben született, szlovák nevelést kapott. Mikor érezte először, hogy ki kell állnia a történelmi igazság és a magyar érdekek érdekében?

Mindez azzal kezdődött, hogy találkoztam a magyar párommal. Hosszú beszélgetéseket folytattunk a történelemről, és ekkor mutatkoztak meg véleményeink és a közös szlovák-magyar történelemről alkotott nézeteink közötti különbségek. Az én nézőpontom a történelemre ‒ amely szlovák volt, mivel szlovák környezetben nőttem fel és szlovák iskolákba jártam ‒, teljesen eltért párométól, aki „magyar” nézőpontból szemlélte a történelmet. Akkor még nem értettem, miért van ez így. Nemcsak párom állításait akartam ellenőrizni, hanem azt is, hogy hol van a valódi igazság. Ezért kezdtem el intenzíven foglalkozni a szlovák‒magyar történelem és kapcsolatok kutatásával. Elkezdtem magyarul tanulni és magyar könyveket olvasni. Akkor jöttem rá, hogy hány olyan dolgot nem tanítottak nekünk az iskolában, vagy tudatosan eltitkoltak, esetleg a magyarázatuk nem volt igaz.

A legkeményebb felfedezés számomra a felvidéki magyarok 1945 utáni kitelepítése volt. Rájöttem, hogy egész életemben hazugságban éltem, és ez a felismerés sokkolt és ettől a pillanattól kezdve radikálisan megváltozott az életem.

Érdekességként megemlítem, hogy amikor elkezdtem magyarul tanulni ‒ 20 éves voltam ‒, véletlenül tudtam meg, hogy nemcsak a nagyapám beszél magyarul (amit egész életében titkolt), hanem a családunkban magyar felmenőim is vannak.

Közben elvégeztem az egyetemet, és elkezdtem dolgozni a pozsonyi Városi Múzeumban, ahol élőben láthattam, hogyan hamisítják a történelmet Szlovákiában. És akkor adtam egy interjút a Magyar Hírlapnak, ahol elmondtam a véleményemet és tapasztalataimat nemcsak a közös szlovák‒magyar történelemről, hanem az életemről is. Lényegében csak az igazat mondtam, és ezután kirúgtak a múzeumból. 

Szlovák emberként Ön nem érez sérelmet, amelyet a Magyar Királyság vétett a szlovák nemzettel szemben?

A kérdésre adott válaszomat több részre osztanám.

Jól tudjuk, hogy Szlovákiában a történelmet torzítva mutatják be és hazudnak ‒ mindez főként 1918 után kezdődött, amikor létrejött a Csehszlovák Köztársaság. „Kiváló” szerepet játszott ebben a cseh magyarellenes propaganda, nem is beszélve a szlovák iskolákban a  gyermekagyak átmosásáról. Ez tulajdonképpen mind a mai napig így van. Ennek következtében a szlovák gyerekek szinte születésüktől fogva nemcsak hogy torzított képet alkotnak a történelemről, hanem negatív viszonyulásuk van a magyarokkal szemben. Ezt saját bőrömön tapasztaltam, mivel szlovák iskolákba jártam. Ha később nem találkozom a magyar párommal, most biztosan sérelmeket éreznék a magyarokkal szemben, mivel „1000 évig magyarosítottak és elnyomtak minket”.

Azonban, mivel én úgy döntöttem, hogy felkutatom az igazságot ‒ a valódi szlovák‒magyar történelmet ‒, és ezzel nagyon sokat foglalkoztam és foglalkozom, így rájöttem, hogy hol van az igazság. A magyar elnyomás és hasonló állítások teljesen értelmetlenek. Ha a szlovákokat 1000 éven keresztül elnyomták volna, már nem léteznének nemzetként.

A magyarok és a szlovákok harmóniában éltek együtt, közösen harcoltak a törökök ellen, és nem voltak nagyobb problémák közöttük, amíg meg nem jelentek itt a csehek és nem manipulálták a szlovákokat a magyarok ellen.

Konkrét példákat említek. Például a Csehszlovák Köztársaság létrejötte ‒ 1918 ‒ után a szlovákok nem örültek, hogy az új államalakulat részévé váltak, és nem voltak elégedettek az új rezsimmel sem. A magyarokkal együtt nemcsak hogy tiltakoztak, hanem harcoltak is a csehek ellen. A csehek nemcsak a magyarokat, hanem a szlovákokat is üldözték és ölték. Erről Szlovákiában szinte senki sem tud. Azt, hogy hogyan érezték magukat a szlovákok a cseh uralom alatt, jól jellemzi „a szlovák nemzet atyja”, Hlinka András pontosan 100 évvel ezelőtt, 1925-ben tett megállapítása, amikor ezt mondta: „Mindannyiunk lelkében lobogjon a magyar haza emléke, mert ezer esztendős magyar uralom alatt nem szenvedtünk annyit, mint a cseh uralom hat éve alatt."

Egy másik példa arra, hogy miként voltak a szlovákok „elnyomva” a magyar uralom alatt: említem azt a tényt, hogy Esztergom hercegprímásaként 1912 és 1927 között egy szlovák származású szolgált: Csernoch János. Az a tény, hogy szlovák származású vagy más nemzetiségű ember ilyen magas funkciót töltött be történelmünk alatt, nem volt példa nélküli.

Továbbá, zavarna-e engem, hogy a magyarok a 19. század végén bezárták a három szlovák gimnáziumot, amelyek a pánszlávizmus központjai voltak, és uszítottak a magyarok ellen? És mit mondhatnak akkor a magyarok, hogy például Csehszlovákia létrejötte után szándékosan nem építettek magyar iskolákat, megszüntették a meglévőket, és a magyar gyerekeknek szlovák iskolákba kellett járniuk, ahol elszlovákosították őket, és végül szlovákokká váltak?

Ilyen példákból sokat tudnék felsorolni. Tehát, ha válaszolnom kellene a kérdésre, nincs okom arra, hogy sérelmeket érezzek a magyarokkal szemben, mivel ilyenek nem nagyon történtek. De éppen ellenkezőleg – szégyellem, amit a szlovákok tettek a magyarokkal a 20. században: a magyar lakosság irtása, deportálása Felvidékről, alapvető emberi jogaik, méltóságuk megvonása, vagyonuk elkobzása, vagy említhetem a Beneš-dekrétumokat, amelyeknek egy része ma is érvényben van, és így tovább.

Végül, kérdésére válaszolva, szeretnék még egy fontos tényt megjegyezni: mivel nekem fáj Trianon, ezért a 2021-es népszámláláskor magyar nemzetiségűnek vallottam magam.

Érzékeny pontja a jelenlegi szlovák‒magyar viszonynak a felvidéki magyarok szlovák nyelvtudása, a magyar gyerekek ezirányú oktatása az iskolákban. Véleménye szerint nem volna hasznos, ha a szlovák közösség ‒ főleg a magyarok által lakott területeken ‒ megismerkedne a magyar nyelvvel? Ennek jótékony hatása lehetne a kölcsönös tisztelet és egymás elfogadásának megerősítésére.

Igen, véleményem szerint nagyon pozitív lenne, ha a szlovákoknak lehetőségük lenne megtanulni a magyar nyelvet ‒ főleg azoknak, akik a Felvidék déli területein élnek. Ez lenne az első lépés az egymáshoz való közeledésünk felé. Nem beszélve arról, hogy ha a szlovákok tudnának magyarul, elkezdhetnének olvasni magyar könyveket, megismerkedhetnének a magyar történelemmel, és legalább elgondolkodnának azon, hogy vajon mit is tanítottak nekik a szlovák iskolákban. Az, hogy a szlovákok észrevennék ezt a különbséget, diszharmóniát, és elkezdenének rajta gondolkodni, növelné a reményt a szlovák-magyar közeledésre. 

Például a 30-as, 40-es években teljesen általános volt, hogy az emberek Felvidéken három nyelvet beszéltek:  magyart, németet és szlovákot – főként a nagyobb városokban. Akkoriban a szlovákok is általában beszéltek magyarul ‒ déli és északi területeken is ‒, és már csak emiatt is jobb volt a szlovák‒magyar együttélés, mint most, mivel a szlovákok jobban tudtak együtt érezni a Felvidéken élő magyarokkal, és így közelebb kerültek egymáshoz.

Egy másik dolog, ami eszembe jutott ezzel a témával kapcsolatban, az a magyar autonómia kérdése a Felvidék déli területein. Meg kell említeni azt is, hogy például még 20-30 évvel ezelőtt sokkal jobb feltételek voltak az autonómia megvalósítására (a jelenlegi helyzethez képest szinte összehasonlíthatatlanul), de akkor a magyar politikusok nem használták ki ezt a lehetőséget, és elpazarolták az autonómia megvalósításának esélyét az itt élő magyarok számára. Ez véleményem szerint az akkori politikai „elit” egyik legnagyobb bűne. Ha akkor sikerült volna érvényesíteni ezt, ma nem kellene ilyen problémákkal küzdenünk.

Szlovák kollégái között tapasztalt-e az Önéhez hasonló véleményt ‒ a történelemszemléletet illetően?

Ha ez a kérdés a volt pozsonyi múzeumi kollégáimra vonatkozik, akkor a válasz egyszerű: nem. Majdnem minden kollégámat ugyanazok a torz nézetek jellemezték, mint a többi szlovák történészt Felvidéken. De ha őszinte akarok lenni, a múzeumban volt három kollégám ‒ a 30-ból ‒, akik kedvezően viszonyultak a magyarokhoz, és nem voltak előítéleteik velük kapcsolatban. Ezek az emberek beszélték a magyar nyelvet is. Ez véletlen?

Az, hogy a szlovák történészek nem mutatják be a történelmet igazságosan ‒ nagy probléma. Amit véleményem szerint minél előbb meg kell oldani, mert minél több év telik el, annál kisebb az esély arra, hogy egyszer elérkezzen a szlovák‒magyar megbékélés – vagy tán kiegyezés. Természetesen ez egy elég nehéz téma, amiről külön beszélgetést is lehetne folytatni. De több lehetőség is létezik arra, hogyan lehet ezt megvalósítani. Példaként megemlítek egyet: egy olyan könyvet kell írni a közös szlovák‒magyar történelemről, amely felnyitja a szlovák történészek szemét, mivel olyan bizonyítékok lennének benne, amelyek megdöbbentenék, sokkolnák őket. Valami hasonlót próbálok elérni a munkámmal és a könyvem írásával.

Hogy érzi magát a várpalotai Trianon Múzeumban? Mi a véleménye a magyar (és nem magyar) emberek ismereteiről Trianonnal kapcsolatban?

A Trianon Múzeumban nagyon jól érzem magam. Mindenekelőtt azért, mert fantasztikus kollégáim vannak. Egy másik dolog, hogy a munkám a múzeumban nagyon érdekel engem, mivel a felvidéki magyarok 20. századi történelmére specializálódom, és a valós szlovák‒magyar történelem kutatásával foglalkozom. Remélem, hogy sikerül egy olyan könyvet írnom erről a témáról, amely megváltoztatja a szlovákok történelem szemléletét, és ez lenne az első lépés a szlovák‒magyar megbékélés irányába. Ezt a munkát nem klasszikus munkahelyi feladatként kezelem, hanem küldetésként.

A Trianonra vonatkozóan, én olyan emberek körében mozgok, akik nemcsak tudják, mi volt Trianon, hanem szenvednek tőle, mert nem tudják feldolgozni ezt a tragédiát. Azt is tudom, hogy sok magyar van, aki semmit sem tud erről a témáról, és nem történik velük semmi, ha meghallják a Trianon szót, és ez engem nagyon elszomorít. Ezért fontos, hogy a gyerekeket már kiskoruktól fogva ne csak a történelem iránti kedvező viszonyulásra neveljék, hanem hogy megismerkedjenek ezzel a nemzeti tragédiával, hogy aztán később ezt fel tudják dolgozni. Ezért örülök, hogy létezik a Trianon Múzeum, amely jelentős mértékben segíthet ebben. Úgy vélem, hogy minden igaz magyar embernek el kellene látogatnia ebbe a múzeumba, mert amit ott lát, máshol nem fogja látni. Büszke vagyok arra, hogy ennek a múzeumnak munkatársa lehetek.

A szlovákok Trianonról alkotott véleményével kapcsolatban jól tudjuk, hogy míg számunkra ‒ magyarok számára ‒ nemzeti tragédia, addig számukra és például a románok számára is, nemzeti ünnep. Éppen ezért nem ártana, ha ezek a nemzetek is ellátogatnának a Trianon Múzeumba, és szembenéznének az igazsággal: azokat az államokat, amelyekben véleményem szerint jelenleg csak ideiglenesen uralkodnak, hazugságok árán, ingyen kapták meg. Megalázták a tehetetlen magyar nemzetet és megsemmisítették az erős magyar államot. Én azonban hiszem, hogy ha kitartunk, akkor a Jó Isten segíteni fog nekünk, és a magyar nemzet ismét elnyeri igazságát. Mert azok a nemzetek, amelyek hazudnak, nem rendelkeznek jövővel, mert jól tudjuk, hogy a „házat nem lehet homokra építeni”.