A modern elrettentés törékenysége: Alvajárással a nukleáris armageddonba? (Tallian Hedvig cikkajánlója)

Az elrettentés a hitelességről szól és az érettebbek minden bizonnyal emlékeznek még az 1989 előtti időkre...? De ez most nem olyan!

Gerry Nolan írását a Telegramról (Pepe Escobar) szedtem le.

(E sorok írásakor éppen egy erőteljes orosz válaszcsapás közepén vagyunk Ukrajnában). Fjodor Lukjanov éleslátó elemzésében rámutat arra, hogy az Ukrajna körül kialakult patthelyzet gyakorlatilag Oroszország és a NATO (USA) közvetlen konfrontációjává vált, két nukleárisan felfegyverzett entitásé, amelyek most a hidegháborús diplomácia biztosítékai nélkül működnek. Az egykor a nukleáris elrettentés kezelésének sarokkövét jelentő privát, háttércsatornákon bonyolódó kommunikáció összeomlása átadta a helyét a médiaháborúban játszódó nyilvános pózoláson keresztül történő kommunikációnak.

Ez a veszélyes váltás drámaian megnövelte a katasztrofális tévedés valószínűségét.

A hidegháború idején a diszkrét diplomácia tökéletlen, de működőképes rendszere lehetővé tette a jelek egyértelmű küldését és fogadását. A kölcsönös megértés, még az ellenségek között is, segített megelőzni a félreértéseket, amelyek nukleáris konfliktusba torkolhattak volna. Mára ez a kritikus puffer elpárolgott. Nyugat felől az egymásnak ellentmondó kiszivárogtatások és a média zaja zavart kelt (mi a tényleges jel és mi a puszta zaj?). Eközben

Oroszország közvetlen és egyértelmű megközelítést alkalmaz, nyilvánosan megjelölve vörös vonalait a megbízható háttérdiplomácia hiányában. Az elrettentés azonban a hitelességről szól, és amikor a hitelesség a nyilvánosság előtt játszódik le, exponenciálisan megnő annak kockázata, hogy a vezetők kénytelenek cselekedni „bizonyítandó fenyegetéseik súlyát”.

A Nyugat azon döntése, hogy feladja a magándiplomáciát a megafonos pózolás javára, az önhittség és a rövidlátás veszélyes keverékéről árulkodik.

A nyugati vezetők nem csupán Moszkvának játszanak, hanem a hazai közönségüknek, NATO-partnereiknek és a MIC-nek, amely örökös konfliktusokat követel, hogy táplálja a pénztárcáját.

Oroszország ezzel szemben olyan helyzetbe kényszerült, ahol a tisztánlátás az egyetlen pajzs. Vörös vonalait a világ számára láthatóvá tette, de nem azért, mert eszkalációra törekszik, hanem mert a kétértelműség végzetesnek bizonyult a nyugati kettős beszéddel szemben.

Ami ezt a pillanatot egyedülállóan veszélyessé teszi, az a pszichológiai csapda, amellyel mindkét oldal vezetői most szembesülnek. A „hitelesség” melletti nyilvános elkötelezettség azt jelenti, hogy a visszavonulást vagy a kompromisszumot már nem erőnek, hanem gyengeségnek tekintik.

A magándiplomácia hiánya nemcsak a bizalmat ássa alá, hanem a válságok enyhítéséhez szükséges kritikus mechanizmusokat is megszünteti. Egyetlen rossz lépés, egy félreértelmezett rakétacsapás, egy túlbuzgó katonai parancsnok, vagy egy, a saját retorikájától sarokba szorított politikus ellenőrizhetetlen láncreakciót indíthat el. A NATO egyre felelőtlenebb magatartása ‒ Biden engedélyétől kezdve az ATACMS-csapásoknak Oroszország nemzetközileg elismert határaitól mélyre történő engedélyezésén át a Storm Shadow és SCALP rakéták francia és brit zöld utat adásáig ‒ jól példázza ezt. Minden egyes lépés közelebb visz bennünket a szakadék széléhez, és Oroszországot válaszlépésre készteti, miközben [a Nyugat ] naivan feltételezi, hogy nem fog.

De Oroszország válaszolt. A nukleáris robbanófejek hordozására alkalmas hiperszonikus-ballisztikus Oreshnik rakéta bevetése nem pusztán „harci teszt” volt. Ez egy kiszámított jelzés volt, Moszkva elszántságának demonstrációja, hogy határozott erővel kívánja megvédeni vörös vonalait.

A Nyugat stratégiája, amely az orosz tétovaság illúziójára épül, katasztrofális tévedés. Moszkvának nincsenek illúziói azzal kapcsolatban, hogy mi forog kockán, és tettei a NATO provokációi által jelentett egzisztenciális fenyegetés kijózanító felismerését tükrözik.

A hidegháborúval ellentétben ez már nem sakkjátszma, ahol a gondos stratégia és a vörös vonalak kölcsönös tiszteletben tartása diktálja a lépéseket.

Ez póker, amelyet nukleáris zsetonokkal játszanak, ahol a logika és a visszafogottság helyébe a blöff és a katasztrófapolitika lép.

Az Egyesült Államok és a NATO, saját propagandájuk által felbátorodva, arra játszanak, hogy Oroszország nem fog még tovább lépni. De Oroszország, melynek történelmi emlékezete az egzisztenciális védekezésben gyökerezik, nem a Nyugat játéka szerint működik, hanem a túlélésre készül.

A történelem nem lesz kegyes azokhoz, akik saját politikai hiúságuk kedvéért az emberiség jövőjével játszanak. Itt az ideje, hogy a Nyugat visszalépjen, de nem gyengeségből, hanem beismerve a valóságot. ‒ Gerry Nolan