A muraui állatsimogató létfilozófiai vetülete (Varga Domokos György jegyzete)

Tisztelt Olvasó!

Mivel hagytam kis családom tagjait odafent nyugodtan síelni, nekem idelent, a hegyek lábánál volt időm elcsodálkozni és elgondolkodni azon, merre is tart a világ fejlődése. Pár éve már jártunk itt, nem is egyszer, s előbb őzeket tudtunk odacsalogatni fákról lekapart zuzmókkal a kerítéshez, majd ezeket felváltották a nyulak, azokat csábítgattuk, mostanra pedig három kapu is termett egyszerre. Egyiken keresztül be tudunk menni a nyulakhoz, egy másokon keresztül a lámafélékhez tartozó alpakákat közelíthetjük meg, a két állattanya között pedig ugyancsak van még egy kapu, amelyen keresztül kényelmesen közlekedhetünk, részben a másik színtársulathoz, részben egy kis házikóhoz, amely elsősorban egy tekintélyes italautomatának ad helyet, főleg pedig a két állateledel-automatát közelíthetjük meg kellő gyorsasággal, amelyekből 1-1 euróért kisebb maréknyi szárított valamihez juthatunk. Márpedig húszéves fiammal együtt magunk is rögtön megtapasztaltuk, hogy a kapukon belépve, az állatok közelébe jutva, milyen elemi erővel tört ránk a vágy, hogy valamiképp kedveskedjünk ezeknek a szabadon sínylődő jószágoknak, megkínálgassuk őket ilyen-olyan földi jókkal, s közben pedig kedvünkre – s hátha az ő kedvükre is – simogatgassuk őket.

Ilyen-olyan földi jó gyanánt természetesen az automaták tartalma kínálkozott leginkább, már csak azért is, mert feketén-fehéren oda volt írva, hogy azon kívül csak sárgarépával szabad etetni őket.

A baj, valamint a helyzet filozófia síkra terelődése itt kezdődött. Ugyanis engem sehogy sem vitt rá a lélek, hogy az állatokkal való bensőséges együttlétet összekössem egy pénzes automatával. Nem elvi, hanem lélekbeli, mondhatni ösztönös kifogásom támadt ellene. Hisz ottlétünk alatt többször is élvezettel figyeltem, ahogy kisgyerekek dobálgatták az érméket, tartották kis markukat, a gépi mannával odasiettek a plüssállatokhoz, s azok mentek köréjük sereglettek, és mohón tülekedtek és mammoltak. A kicsik, sőt kicsik és nagyok, azaz mindenféle korosztály legnagyobb örömére! S ugyanezt az örömöt másnap mi is teljességgel átélhettük fiammal egyetemben, amikor a közeli élelmiszer-áruházban vásárolt, kilós répazacskóból előhúzott csemegével csábítottuk magunkhoz az ugrabugrákat, s hagytuk, hadd másszanak ránk, hadd harapdálják, hadd ráncigálják egyszerre hárman-négyen is a szorosan tartott, hosszú szárakat.

Be kellett látnom, hogy bár pénzes, bár étel- és italautomatás, bár mesterséges és számító állatsimogató, ahol a szeretet- és gyengédségéhségünk valakinek nyereséget, hasznot fial, mégis jó, hogy valaki üzletet látott benne, üzletet csinált belőle. Ha tetszik, ha nem, be kell látnunk és el kell fogadnunk, hogy a világ fejlődésének ez a megkerülhetetlen iránya. Kár is lenne tiltakozni és kapálózni ellene.

Legalábbis addig, amíg hagynak nekünk választási lehetőséget. Amíg hazajöhetek a budai hegyeimbe és erdőimbe, kedvemre barangolhatok, s ha meg nem tudom is etetni őket, de elég sűrűn találkozhatom nyulakkal, őzekkel, szarvasokkal, rókákkal, vaddisznókkal. Ingyen, a természet, a teremtő nagylelkű ajándékaként.

Nem tudjuk megkerülni, hogy a digitalizált világ bámulatos vívmányait magunk is magunkévá ne tegyük – most is számítógépen írok a tisztelt olvasónak, és mindjárt a világhálón fogom eljuttatni a tisztelt érdeklődőknek –, de az már rajtunk áll, hogy hagyjuk-e teljesen belefulladni magunkat az elkényelmesítő, atomizáló digitális világba, vagy csakazértis hallgatunk kozmikus teljességre törekvő, emberi és isteni közelségre, ember- és Isten-közeli élményekre vágyó, természetes ösztöneinkre.

Meggyőződésem, hogy a kettő – a mesterséges és a természetes – egymással egyensúlyba hozható. Sőt, alighanem ebben rejlik az emberiség legfontosabb küldetése: hogy ezt az elképesztően nehéz feladatot, a Teremtő adta értelmével, valamiképpen megoldja, tisztelt Olvasó.