A nacionalizmus jelentésének megváltozása ‒ a globális COVID-önkény nyomán (Jeffrey A. Tucker jegyzete)

Eredeti cikk:

The Changed Meaning of Nationalism, By Jeffrey A. Tucker, 10/28/2024

Cser Ferenc küldeménye

Az angol nyelvben kevés szónak van olyan vándorló jelentése, mint a nacionalizmusnak. Korunkban ismét megváltozott. Ma a népek önrendelkezését sugallja az egyre növekvő globális hegemónnal szemben, a pénzügyektől a mezőgazdaságon és az egészségügyön át a katonai és megfigyelési célú felhasználásig számos területen.

A magukat nacionalistának [nemzetinek] nevezők egy meghatározott földrajzi területen élő népek jogait erősítik meg, hogy saját életüket a neoliberális rend kényszerítő tényezőitől függetlenül irányítsák, amely rend egy évtizeddel ezelőtthöz képest mélyen meggyengült.

A könyv, amely ezt a közelmúltbeli változást elindította, Yoram Hazony „A nacionalizmus erénye” című, 2018-ban megjelent könyve.

Szerinte a nacionalizmus ‒ a szuverén nemzetek kormányzási elveinek széles körű sokfélesége ‒ elengedhetetlen a szabadság, a hagyomány és a kulturális jelentés megőrzéséhez.

Nem agresszív, hanem pusztán védő, gátat képez a nemzetközi ügynökségek, a manipulatív pénzügyek és az üvöltő világi média erőltetésével szemben.

A könyv elsősorban azért vált szenzációvá a konzervatívok körében, mert tabut döntött a kifejezés használatáról.

Amikor először olvastam, teljesen felkészültem arra, hogy ellenzem az ötletet. Mivel intellektuálisan a régi konszenzus időszakában formálódtam,

azt feltételeztem, hogy a nacionalizmus minden formája mérgező gyökerű az egyetemes emberi jogokra és a globális kulturális normákra való törekvéssel szemben.

A világméretű, világszerte egyszerre bevezetett járványügyi ellenőrzések tapasztalata megváltoztatta a saját nézeteimet, mert ez a globalizmus illiberalizmusának paradigmatikus esete volt.

Az internacionalizmus többé nem jelentett szabadságot, éppen ellenkezőleg. Ez a tapasztalat arra kényszerített, hogy átgondoljam, mit hagyhattam ki.

Mindössze három nemzet volt, amely ellenállt az olyan kényszerintézkedéseknek, mint a zárlatok, üzletbezárások, a lakosság szájmaszkoltatása, majd az oltási kötelezettség.

Ezek Svédország, Tanzánia és Nicaragua voltak. Az ok mindegyik esetben valamilyen formában az volt, hogy: mi ezt itt nem így csináljuk. Svédország a hagyományos közegészségügyi elveket követte. Nicaragua azt mondta, hogy a zárlatok ártanának az embereknek. Tanzánia azért utasította el a zárlatokat, mert az egész rendszerben valami homályosnak tűnt.

A világmédia dühösen üvöltött a három nemzetre, mindháromtól kudarcot remélve, mintegy büntetésként minden olyan országra, amely más utat merészel járni. Mindhárom ország hasonló vagy jobb egészségügyi eredményeket ért el anélkül, hogy polgáraik életét tönkretették volna, vagy jogokat és szabadságjogokat tiportak volna el.

Gyakorlatilag a COVID-reakció tönkretette azt a képzettársítást, amelyet sokan (köztük én is) a globalizmus és a szabadság között tartottak. A globalizmust ma már inkább úgy tekintik, mint ami nemcsak a szuverenitást, hanem a népek jogait is veszélyezteti.

A nacionalizmussal kapcsolatos vita a 19. század végén kezdődött, amikor a multinacionális birodalmak kezdtek szétesni, és új nemzetek jöttek létre nyelvi, etnikai és vallási csoportosulásokból Franciaországban, Németországban, Spanyolországban és Olaszországban. A Szent Római Birodalom maradványainak egyházi ellenőrzés alatt álló státuszának megerősítése volt az első vatikáni zsinat 1869-es összehívásának lényege. A pápa saját politikai tévedhetetlenségének megerősítésére törekedett a pápai államok megtartása érdekében, de ez a törekvés kudarcot vallott (a zsinat csak ritka körülmények között erősítette meg a tanbeli tévedhetetlenséget). Egy évszázaddal később a második vatikáni zsinat pontot tett a dolog végére, és megerősítette a vallásszabadság jogait.

E két korszak között a nacionalizmus jelentése változott, hol az egyik, hol a másik irányba. A nacionalizmus nagy teoretikusa a 19. század végén Ernst Renan volt; a híres beszéde: „Mi a nemzet?”. (1882). Az esszé még ma is megállja a helyét a nemzet eszméjének hosszú történetében, és ésszerű paramétereket fogalmaz meg a nemzetek szervezésének központi elveire vonatkozóan.

Öt tényezőt vázol fel: vallás, nyelv, terület, örökség és etnikum (faj), amelyek mindegyike a körülményektől függően lehet jóindulatú vagy fenyegető.

Az esszére éppen szükség volt ezekben az időkben, és végül nagy befolyással bírt a Nagy Háborút követően, amely végül a Habsburgok és Poroszország monarchiájának szétzúzásával és a demokrácia mint előnyben részesített politikai rendszer megerősítsével ért véget. Az orosz forradalom további traumát okozott, mivel az a monarchia is összeomlott. Visszatekintve, csoda, hogy az Egyesült Királyság monarchiája egyáltalán átvészelte ezt az időszakot, de ez csak úgy volt lehetséges, hogy minden lehetséges kompromisszumot megkötött a parlamenti ellenőrzéssel és a vallásszabadság megerősítésével.

A nemzetek önrendelkezése lett a háború utáni politika központi jelszava, amelyet a Woodrow Wilson-kormányzat erőltetett, miközben Európa térképét olyan módon rajzolták át, amely fenntarthatatlannak bizonyult.

Mindazonáltal ezekben az években a nacionalizmust jóindulatúnak, sőt a béke szempontjából szükségesnek tekintették,

még akkor is, amikor az elitek az új globalista intézmények, például a Népszövetség köré csoportosultak, mint a meg nem támadás elvének garanciájaként. Az önrendelkezés általában megerősítette egy nép jogát arra, hogy népszavazás útján kormányozza magát.

A Népszövetség 22. cikke kimondta:

„Azokra a gyarmatokra és területekre, amelyek a legutóbbi háború következtében megszűntek az őket korábban kormányzó államok fennhatósága alatt állni, és amelyeket olyan népek laknak, amelyek még nem képesek önmagukban helytállni a modern világ megerőltető körülményei között, azt az elvet kell alkalmazni, hogy e népek jóléte és fejlődése a civilizáció szent bizalmát képezi...”.

A nacionalizmus körüli viták azonban aligha értek véget, mivel a gazdasági válság és a politikai felfordulás következtében Németországban összeomlottak a demokratikus intézmények.

Helyét a náci párt agresszív nacionalizmusa és a Japán császárság felemelkedése vette át,

ami az első világháború megismétlődéséhez és kiéleződéséhez vezetett.

Ebből a tapasztalatból következett a nacionalista eszme hiteltelenné válása, különösen a faji és nyelvi kérdésekben.

A németek kísérlete, hogy az elveszített területekből egy faji államot építsenek össze, az emberiség történetének legvéresebb konfliktusába taszította a világot.

A háborút követően a globalizmus ismét a középpontba került a Nemzetközi Valutaalap, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény, a Világbank és az ENSZ létrehozásával, miközben a világ nagy részét multinacionális szövetségek uralták.

A nacionalizmus ismét diszkreditálódott, és ez volt az a helyzet, ahol négy évtizedig álltunk.

A Szovjetunió és szatellitjeinek felbomlása ismét megváltoztatta a konstellációt, mivel a leszakadó államok visszaszerezték történelmi nevüket, és a világ számos népe új értelmet talált a nemzeti identitásban.

1990 óta a globalizmus és a nacionalizmus közötti küzdelem a világpolitika meghatározó jellemzője, de időbe telt, amíg elérte a nyugati ipari demokráciákat. Az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból való kilépésről szóló döntésével egy új nacionalizmus kerekedett felül, amelynek a globalista törekvések határozottan ellenálltak.

Liberális volt az új nacionalizmus? Ez egy bonyolult kérdés. Helyenként igen, helyenként pedig nem. A bevándorlás korlátozására való törekvés elkerülhetetlen következménye volt az Európa- és az Egyesült Államok-szerte tapasztalható menekültügyi zavargásoknak. A Kereskedelmi Világszervezet vámmentes világra irányuló törekvésének elutasítására irányuló törekvés az ipari veszteségek évtizedei után következett be. Mindez már akkor zajlott, amikor a járványellenőrzések megdöbbentő kegyetlenséggel lecsaptak, amikor az Egészségügyi Világszervezet kísérleti módszereket írt elő a vírusellenőrzésre ‒ mintha a kormányok valahogyan erőszakkal le tudnák győzni a mikrobák birodalmát.

A zárlatok, a menekültválság és az iparosodást magát fenyegető, vázlatos zéró kibocsátási tervek keserű kombinációja túlhajtásba rúgta a nacionalista szellemet, ahogy a populista mozgalmak végigsöpörtek a világon.

A két oldal kiszámítható módon sorakozott fel: a szuverenitást pártolók és azok, akik meg akarják őrizni a neoliberális rend maradékát. Ez korunk alapvető dinamikája.

Hol maradnak a szabadságszeretők a nacionalizmusról alkotott véleményükben? Oda kerülünk, ahol az 1880-as években Renan szemléletével voltunk:

az, hogy a szabadságot a nemzeti elv biztosítja-e a legjobban, és ha igen, milyen mértékben, az időtől és a helytől függ. Mindettől függetlenül, a mai politikában látottak alapján nem lehet megállítani, hogy a neoliberális rendet végül a szuverén nemzetek világa váltsa fel, amelyek közül néhány liberális, néhány pedig nem.

Yoram Hazony „A nacionalizmus erénye” című, 2018-ban megjelent könyvének borítója. Basic Books

VDGy fordítása a deepl.com segítségével