A VÁR (Advent utolsó előtti hetére ‒ Deli Mihály elbeszélő szabadverse)

---

A VÁR

Hosszú barangolás után

Bátor Géza, Kíváncsi János és Szép Nóra

kilépett az erdőből

és előttük magasodott a rettentő Vár

Hűséges vizsla kutyájuk, Álarc, várakozóan felnézett rájuk

(nem beszélt, de mindent értett

ha kellett, mélyen a szemükbe nézett)

Elcsendesedtek mind a négyen

Majd nagy levegőt vettek, s elindultak a szűk és meredek kaptatón

A kapu nyitva volt, sehol senki

Az udvaron, a kút rácsa félretolva

a teli vödör kikötve, még csöpögött

mintha most húzták volna föl

Betolták a félig kitárt, vasalt ajtót, és beléptek az előtérbe

Megcsapta őket a párás hűvösség

Álarc körbeszimatolta a félhomályos termet

Kíváncsi János kifeszített két ablakot, hogy lássanak

Furcsa és ijesztő volt a néma néptelenség

De sejtették, hogy itt minden szokatlan lesz

Sötét és szűk lépcsőn törtek fölfelé, a toronyba

Bátor Géza elővette az elemlámpáját

Rögtön az első ajtón belesett

Tanácsterem

Középen óriási asztal

Boroskancsók, boros kupák szerte-szét

Az asztal közepén hatalmas térkép

Az asztal mellett össze-vissza székek, az asztalon iratok

Mintha éppen megszakadt volna valami stratégiai tanácskozás

Odébb kalapok, kabátok, kardok, pisztolyok tokban

És csend, csend, süket csend

Álarc izgatottan szimatolt, és mordulva lecövekelt egy ajtónál

Kíváncsi János lenyomta a kilincset, határozott mozdulattal benyitott

Beléptek a trónterembe

Körbe a falakon, falnak támasztva:

zászlók, lándzsák, vértek, buzogányok

A trónus előtt cifra szőnyegek, párnák

A trónus mögött vaskos kárpitok

Az anyagok találkozásánál titkos rés, sötét rejtekajtó

Álarc, miután körbeszaglászta a trónust

bátran a résbe furakodott

Mindhárman követték

Ez volt a hálóterem

Óriási, beágyazatlan baldachinos ágy, emelvényen

A takarók, a dunyhák, a párnák még szinte melegek

Köntös, pongyola félig lecsúszva a földön

Székeken, állványokon ruhák, erre-arra cipők, csizmák

övek, kalapok, rongyok, az asztalon ékszerek

A kandallóban langyos parázs

Semmi élet

Szép Nóra a sarok felé mutatott

Ajtó a könyvtárszobába

Földtől a mennyezetig könyvek

Középen egy hatalmas földgömb

Az ablaknál kényelmes fotel, mellette asztalka

rajta kihajtott könyv, félig telt csésze, benne még langyos tea

Az ablakból kilátás az erdőre, a hegyekre

És mentek tovább

Még szűkebb, kanyargó folyósok vezettek a kápolnába

Állványokon fáklyák pislákoltak, a padokon nyitott imakönyvek

Tömjénillattal keveredett füstszag terjengett a levegőben

Kiléptek az udvarra

Álarc izgatottan rohant a konyha irányába

Sült hús és fűszerek illata csalogatta mindhármukat

az ebédlő  felé

A hosszú asztalok gazdagon megterítve

A tálak, tányérok még gőzölögtek

A kandallóban gyöngéden ropogott a tűz

Egymásra néztek, ugyanarra gondoltak, Szép Nóra mondta ki:

– Hova a fenébe tűntek ezek?! Ez elképesztő!

– Mintha valami misztikus támadás érte volna őket – mondta Kíváncsi János

– De hogy még egy patkány, vagy tyúk, vagy a csuda tudja

   legalább egy hulla se…

Álarc csöpögő nyállal, fegyelmezetten várakozott a zamatos illatáradatban

Szép Nóra elvett az asztalról egy csirkecombot és elétette

– Talán nem bánnák ők se – mondta fanyar mosollyal

és megsimogatta a falánk kutyát

Visszamentek az udvarra

Az üres istállóból áradó szagok elnyomták a konyhai illatokat

Leültek a kút mellé

Bátor Géza törte meg a csendet:

GÉZA  Na, most mi legyen?!

            Kell lennie valami megoldásnak

            Meg kell találnunk a megoldást…!

JÁNOS Vagy nekünk kell kreálnunk valami megoldást

            Nem véletlenül alakult ez így

GÉZA  Géza  Misztikus vagy

JÁNOS Misztikus a helyzet

            Nem erre készültünk, nem erre számítottunk 

GÉZA  Nem készültünk semmire

            Csak túrázni indultunk

            Teljesíteni a kitűzött célt

JÁNOS De ilyen még sosem fordult elő

NÓRA Az egész olyan életszerűtlen, pedig teljesen reális

JÁNOS Mi legyen?

NÓRA Két dolgot tehetünk:

            vagy letáborozunk, berendezkedünk…

JÁNOS Beköltözünk, akarod mondani…!?

NÓRA Igen. Amúgy is otthonos minden

            Vagy megyünk tovább

            és elfogadjuk, hogy nincs mindenre megoldás

GÉZA  Válasszuk szét a dolgokat!

            Egyfelől ez egy irreális és abszurd helyzet

            Jó, pillanatnyilag misztikusnak tűnik

            Másfelől valóságos, ahogy mi is valóságosak vagyunk

            Ha mások is felfedezik, rögtön megjelenik a TV

            kitör a szenzáció…

NÓRA És másnap az egész hétköznapivá válik

            Vagyis megoldódik minden, a titoknak, mesének annyi

GÉZA  De hát valamire jutnunk kell!

            Mindenre van magyarázat

            Esetleg felfoghatatlan, de attól még van

JÁNOS Az a furcsa a dologban

            hogy ez egy olyan állókép, egy megdermedt pillanat

            amiből hiányzanak az élőlények

            Megmerevedett az idő, de miért tűnt el belőle az élet?!

GÉZA  Azt kérdezed, mi a mulandóság?

JÁNOS Bátorkodom…

NÓRA Patt!

            Mindannyian itt hagyunk valamit és elviszünk valamit

            A kettő közötti ponton állunk

JÁNOS Atlantiszi pillanat

            Valami történt itt

            Épp most, frissiben, még gőzölög

Úgy döntöttek, visszamennek, alaposabban körülnéznek

Álarcot is nógatták, szimat, keressen bármi árulkodót…

Hiába

A kandallóban a parázs elhamvadt

Az ebédlőben az ételek kihűltek

A bénult, titokzatos csend egyre mélyült

Újra a kút körül álltak

Szép Nóra azt mondta:

– Ne haragudjatok, de én nem szívesen tölteném itt az éjszakát

Ebben egyetértettek

Csakhogy kezdett sötétedni

Az erdőbe már nem akartak visszamenni

A közeli falu is órákra volt

A vár mindegyik terme, szobája kísértetiesnek ígérkezett

Maradt a várudvar

Befészkelődtek egy sarokba

Amint rájuk ereszkedett az éjszaka

Álarc nyugtalankodni kezdett

Nem nyüszített, de érezhetően feszült lett

Közéjük kucorodott

aztán izgatottan körbe rohangálta-szaglászta az udvart

majd újra közéjük furakodott

Nem tudtak aludni ők sem, suttogni sem mertek

Neszekre, furcsa zajokra megdobbant a szívük

visszafogott lélegzettel várakoztak

Már éjfél után jártak, amikor Szép Nóra halkan ezt mondta:

– Most milyen évet írunk?

   Hol vagyunk az időben?

   Milyen korban fogunk fölébredni…?

Ebben a pillanatban Álarc fölvetette a fejét és morogni kezdett

Kíváncsi János pisszent:

– Cssss…

Mindhárman a várkapu felé lestek

Nem tudták eldönteni, hogy árnyakat látnak-e

vagy a szemük káprázik?

Bátor Géza odavilágított

S ekkor Álarc kiugrott közülük

vad ugatásba kezdett

de a kapun kívülre nem merészkedett

Zajt, menekülést nem hallottak

a félelem dobolt a fülükben

és végül valami madár húzott át az udvar felett

Álarc nem törődött vele

változatlan dühhel ugatta a kapun túli sötétséget

Hosszú percek múlva somfordált vissza

Lihegve-remegve megint közéjük bújt

Bőven éjfél után jártak, amikor sikerült elaludniuk

Három óra felé fölébredtek Álarc mozgolódására:

ásított, nyújtózkodott, átvackolódott

Más nem történt

Amint pirkadt, szedelődzködni kezdtek

Már nem mentek be a várba

Igyekeztek minél messzebbre kerülni

Reggelre érték el a kis falut

Végre mozgás: emberek, állatok, élet, hangok

nevetés, kiabálás, csattogás, nyikorgás…

A főtéren lepakoltak, leheveredtek a fűre

Élvezték a lármát, a zakatolást, a tülkölést, a jövés-menést

Harangzúgást, mosolygást, köszönést, kíváncsiskodást

Mikor kiderült, hogy a várból jöttek

az emberek hirtelen elnémultak, elkomorultak

(szinte cinkos bűntudattal összenéztek, bólogattak, elfordultak)

de aztán folyt tovább a nyüzsgés, bolygott a piac

Messze, az erdő közepén, a hegy tetején

mogorván meredeztek a vár falai, tornyai

Megállt rajta a tekintetük, majd egymásra nevettek

Szép Nóra szólalt meg:

– Van ott valami?

   Valami az életen túl?

   Régészeti lelet?

   Elveszett múlt?

   Ablak a lelkünkben?

   Vagy inkább tükör?

GÉZA  Egy skanzen már csak ilyen…! 

JÁNOS Jó, ilyen, ez mégis másra figyelmeztet…

NÓRA Arra, hogy élet és emberek nélkül halott?

JÁNOS Magunkról beszélünk

            Bárhonnan, bármikor kilépünk

            emlékek, rekvizitumok, néma leletek maradnak utánunk

            Az idő: mozgás

            a következő pillanatban: dermedt állókép

            Az időt és az időtlenséget, az életet és a halált

            egyidejűleg hurcoljuk magunkkal, egész életünkön át

            Minden pillanatban szembesülünk azzal

            hogy egy skanzen marad utánunk

            Mi meg, ha szólít a Gazda, áttérünk az ismeretlen dimenzióba

GÉZA  Ez nagyon misztikus

JÁNOS Sőt, realisztikus

            A sors, a bűn kerülgethető ugyan

            megszabadulni mégsem lehet tőle

            Nem tudjuk, mi történt itt

            de a szokások, az emlékek, a hagyomány

            mindig újra kezdi / folytatja

NÓRA Minden összesimul?

            Az ’én’ és a ’mi’ és az ’ők’: ugyanaz?

            Minden halál egyszerre szubjektív és kollektív?

JÁNOS Az ítélet pedig nem válogat?!

Nóra  Lehet, hogy álmodtuk az egészet?

            Vagy Deli Miska barátunk találta ki?

GÉZA  Ide kéne hoznunk, és bezárnunk egy éjszakára a várba

            Könnyű ám csak úgy firkálgatni, írogatni a lírát

            Össze is szarná magát egy ilyen éjszaka után

JÁNOS Ajánljunk föl neki valamit

            hogy okosan és elegánsan lezárhassa a témát

JÁNOS Szedje össze magát és kunsztoljon

NÓRA Dobjunk össze neki egy haikut, azt szereti

Árnyékemlék Deli Mihálynak

(Bátor Géza)

Kihalt csigaház

Lelkeket temet, röptet

Szent fosszília

(Kíváncsi János)

Mindent megtettünk

Mindent itt hagyunk / nyert és

vesztett a lelkünk

(Szép Nóra)

Hívtak és küldtek

Tartottak, elengedtek

Kik voltunk/leszünk?

*

(P.S.)

Úristen, milyen költői!

Turista lelkecskéim

Csak tovább, tovább

Atlantisz megnyílik

bűneit lerója, s bevár

A kép forrása: itt