ALLEGRO BARBARO? (Pécsi Sándor kiáltása)

jan. 8.

Sámándob lüktetésű disszonáns akkordok barbár tánca Bartók remekműve. Az életéért menekülő, űzött vad ziháló lélegzetét hallod a monoton ritmusban. Miért pont e zongoradarabja vált a legnépszerűbbé? A hetvenes években az Emerson zenekar döbbenetes erővel, jazzrock stílusban, szintetizátoron adta elő, ifjú szívekben élt ez a zene, valami kitörésvágy kifejezésének hallottuk. Lázadás a modern világ ellen?

Rejtély, hogy a mester a barbárt negatív, vagy pozitív jelzőként használja. A szó őspogánykori tiszta forrást, de romboló durvaságot is jelenthet. A modern művészetekben érzékelhetjük ezt a létpusztító energiát. Környezetünk kialakítása óriási felelősség. Éles, hegyes formák, az élővilágban soha nem található derékszögek, kockák, egyenesek, síkok lélektani hatását nem tanítják az építészkaron, ahol csak mérnököket képeznek? Fővárosunkban bedeszkázva, funkció nélkül csodálatos klasszicista, szecessziós paloták pusztulnak. A XIX. században az ipari épületek is nagy műgonddal emeltettek, melyeknek némi fantáziával kellene új szerepet találni lerombolás helyett. A kontinens legélhetőbb és szebb fővárosává tehetnénk Budapestet, ehelyett barbár táncot jár a múlt század hetvenes éveinek sivár modernizmusa.

Acél-üveg-betonkockák úgy viselkednek a műemlékkörnyezetben, mint egy punk az ötórai teán. Az értelmetlen gigaberuházásokat semmilyen társadalmi egyeztetés nem előzi meg, elfelejtették megkérdezni az itt élőktől, kell-e minékünk kis Dubaj, fölösleges kihasználatlan sportcsarnokok? Szükség volt a Városliget szétbarmolására a futóbolond futurizmus nevében? Egy múzeumi negyedet ne a jövő, hanem a múlt tegyen vonzóvá! Nem lett volna jobb a Rákosi elvtársék által fölrobbantott Regnum Marianum, neoromán stílusú templomot ugyanoda rekonstruálni? A rekonstrukciós, vagy úgynevezett replika építészetet valami kiengesztelésnek is felfoghatjuk; keressük meg a pontot a labirintusban, ahol még tudtuk, hogy hol vagyunk.

A korszerű számítógépes 3D technika egyre nagyobb tárgyhűséget tesz lehetővé. Az új Néprajzi Múzeum brutális acéltömege engem leginkább valami gázkamraszerű ipari komplexumra emlékeztet. A tettes Ferencz Marcel művének nemzetközi díjai csak azt bizonyítják, hogy az egész glóbuszon mindenütt ostobák uralkodnak, a kultúra korrupciója nem hungarikum. Ha bennünk, városlakókban több lokálpatriotizmus lenne, birtokunkba vehetnénk életterünket. A szenvtelen közöny művészetének közönsége is közönyös; Camus-től tudjuk, ez a modern ember életérzése. E sorok írója az elmúlt évtizedekben környezetművészként a magyar népművészetből kiinduló kerti berendezéseket, bútorokat, játszótereket alkotott és népdalszerű táltosénekeket, ezoterikus-misztikus verseket publikált rendszeresen rangos folyóiratokban. Egy közösség nevében szólok mostan. Szeretett tanítómestereink, kiknek előadásait hallgattuk a nyolcvanas évek óta: Pap Gábor, Molnár V. József, Makovecz Imre. Mi, akik a kortárs, népi alapú magyar kultúrát magas színvonalon míveljük, rettenetes lelki csapásnak éljük meg ezt az országrondító ipari barbárságot, a Néprajzi Múzeum okozta tájsebet! Rémülten állunk: az egész életünk munkáját, hivatásunkat gyalázták meg.

Kisebb közvélemény-kutatást végeztem; művészek és civilek túlnyomó többsége, kb. 90%-a szerint az épület brutálisan ronda, és nem fejezi ki a funkcióját, semmi köze a népművészethez! E sorok írójának ex-házastársa könyvtárosként dolgozott több mint egy évet ebben az épületben, és azt mondta, nagyon nyomasztó hely, tehát belülről még rosszabb, mint kívülről. Ezt a botrányt el lehetett volna kerülni, ha a Makovecz Imre által alapított Magyar Művészeti Akadémia közpénzből életjáradékokat élvező tisztelt tagsága állást foglalt volna a „Liget project”-ügyben. A magyar kultúra ellen elkövetett legnagyobb rituális bűncselekmény szerintünk a Nemzeti Színház felrobbantása volt 1964-ben, de a második helyre a Néprajzi Múzeum kerül. Cinkosok a vétekben, akik némák voltak. A vétket tetézi, hogy a Néprajzi Múzeum geometriája kihangsúlyozza az 56-ot megszentségtelenítő Vaskefe emlékművet is, továbbá a teljesen diszfunkcionális Magyar Zene Háza, Nemzeti Galéria és ‒ borzalom (!) ‒ a használható, jól működő és nagyon népszerű Közlekedési Múzeum lerombolása, melynek helyén most egy puszta romhalmaz van. Ez a Liget project soha nem fog életre kelni, mert az épületek nem alkotnak szerves egységet, kihalt lesz mindig. Kutyaugatás nem hallatszik az égbe, de 2012-ben, midőn tudomásomra jutott a múzeumi negyed terve, balsejtelmeimet megfogalmaztam, és Őrzők vigyázzatok című írásomat több folyóirat is leközölte. Bár ne igazolták volna a történtek a jóslatot! Társadalmi vitára lett volna szükség, nemcsak a művészeket, de az egyszerű embereket is be kellett volna vonni; száz évre agyoncsapták a Vajdahunyad vár környékének bűvös hangulatát. A sok busz miatt a liget pihenőparknak immár alkalmatlan. Ezeket a gigantikus épületeket fönn is kell valamiből tartani, ami nehéz lesz, hiszen a közönséget rondaságukkal elijesztik, nem lesz bevétel. Egyáltalán, mi szükség volt erre a Patyomkin dologra, a városunk teli van bedeszkázott, hatalmas, gyönyörű régi épületekkel, melyek szinte hívják a kulturális feladatot, csak föl kellene újítani őket: a régi Néprajzi Múzeum a Kossuth téren, a tőzsdepalotából lett, hatalmas TV Székház húsz esztendeje pusztul kihasználatlanul a Szabadság téren, a volt Technika Háza a Rákóczi úton, a Divatcsarnok az Andrássy úton évtizedek óta üresen tátong. Miért kellett a régi Vágóhíd művészi igényű, hatalmas ipari csarnokait legolyózni? A régi szép épületek szervesen kapcsolódnak a város vérkeringésébe, és művészi kivitelük méltóak a múzeum szerepre. Ez a barbár tánc nem bécsi valcer, nincsen benne semmi elegancia, itten kéremszépen nem fölkérik, hanem belerángatják a hölgyet, nem lehet elmenekülni ezektől a durva táncosoktól, mint a drogos punkok csúf grafiti firkáinak látványától sem. A Kádár-kor pokoli közmondásaira mi idősebbek jól emlékezünk: „Eszi, nem eszi, nem kap mást.” „ Ez van, ezt kell szeretni.” De a csendes többség, a szerény jóemberek nem szeretik ezt a táncot. A pusztulás és az értelmetlen utópiakergetés kísérteties hangulatot ad városunknak; én egy Jókai-regénybe szeretnék besétálni, nem egy Mad Max-Mátrix disztópiafilmbe. A régi városrészek Jókai életvilágára hasonlítsanak, de az új építkezések Makovecz Imre hívószavaihoz illők lehetnének:

„A mítikus kor, mely már itt van, új környezetet fog építeni magának. A tárgyak a létformák bizonytalanságát, vagy ha úgy tetszik, parttalanságát fogják képviselni, ha innen, saját korom hitetlen partjáról nézem. Onnan, a jövő oldaláról a formák egy új szellemet fognak hordozni, mely innen ma még láthatatlannak, parttalannak, bizonytalannak tűnik, de onnan teljes és ragyogó."

Tehát az organikus építészet a múlthoz szervesen kapcsolódó holnapban gondolkodik.

Íme a legfontosabb gondolatok az annak idején publikált írásomból, melynek sajnos nem volt jelentős visszhangja:

ŐRZŐK, VIGYÁZZATOK!

120 milliárd uniópénzecskére nemzetközi tervpályázat íratott ki: a budapesti, Hősök tere és Ajtósi Dürer sor közé eső „Felvonulási térre” építendő múzeumi negyed megalkotására.

Őrzők, most megóvhatjuk tán, rossz ízlésű politikusainkat egy újabb kultúra-korrupciós botránytól, s fővárosunkat további rondítástól: krikszkraksz, krómacél-üvegpalotáktól? Fordulat jöhet, a divatba visszahozható az emberi lépték?

A felhőkarcoló-téboly már pénzszagot fogott és angol, holland „sztárépítészek” sompolyognak a kertek alatt. Kell nékünk még több „bálna épület”?

Vizuális ingerterrorban élünk, utópiák romjai között. Nem bűn a hetvenes évek sivár modernizmusát a XXI. Században, egy valaha gyönyörű, szecessziós-klasszicista városra erőltetni?

Nem volt törvényes keret megvédeni a városképet, a vizuális környezetet, az ország építészeti hagyományait, a történelmi hangulatot, törvényhozóinknak eszébe sem jutott átlátható szabályokat alkotni a vizuális környezetszennyezés ellen.

A nemzetközi pályázatokat nemzetközi sztárépítészek szokták megnyerni. A politikusok szeretik őket, mert meg lehet vélük egyezni, a milliárdokból szépen visszacsurog a kutyabejáráson, mindenki jól jár. S ami nekünk, városlakóknak ott marad „rút szibarita váz” felhőkarcoló. Sivatagokban, őserdőkben, kelet európai gyarmatokon fantom városrészek, kísértettornyok, kifűthetetlen, kihűthetetlen üvegkalitkák hirdetik a nemzetközi kultúrakorrupciót, az élhetetlen nyugati élet ridegségét. Felhőkarcolót az Autocad programmal ma már egy iPhon is meg tud tervezni, igazi művész ceruzával rajzol. Nincs is szükség immáron ennyi irodára: három okos telefon egy virtuális iroda. Ipari oligarchák szeretik a nemzetközi sztárépítész stílust, nem kíván művészi mesterember-kezet. Pikk-pakk gyorsan megvan, feszül az acél, csurog a beton, s már repülnek is a nullák a számítógépekben: nem létező, létező pénz, aranyfedezet nélküli arany, vérverejtékes adógarasok a rendszer másik oldalán! A nemzetközi sztárépítészek még inkább szeretik a nemzetközi sztárépítész stílust, a számítógép dolgozik, az alkotó pihen. Bizarr életvilágunkban minden kalapácsütésre tízszeres az adminisztráció….. A donátor szigorúan meghatározza az erőforrások felhasználását, csak arra ad, ami belefér ízlésvilágába, amit megért: kockát, egyenest, derékszöget… A franciák összetévesztik Budapestet Bukaresttel és Csontváryt naiv festőnek tartják. Mennél inkább hasonlítani akarunk hozzájuk, annál inkább keresztülnéznek rajtunk: elemi pszichológia. Az a tiéd, amit adsz, az utánzás lopás.

Organikus építészet mindig létezett, holisztikus szemlélet: Goethe a Kölni Dómot hatalmas, burjánzó kőnövényhez hasonlítja. A szecesszió szellemhidat álmodott Nyugat és a misztikus Kelet közé. Álomhidat elsodorta a háború, a dessaui Bauhaus új igénytelenséget hoz: „minél olcsóbban, minél többet és nagyobbat.” Nincsen dísz, minek? A forma a gyártástechnológia alá rendeltetik: az anyag határozza meg a szellemet, lét a tudatot. De a „dísz” sohasem dísz volt. Az ősember agyagedényein a labirintus-minta szent titkokat jelent: egykor a tárgyak beszéltek. A „díszítés” képnyelv, a régiek beszélő falvakban, városokban éltek. A homlokzat arc, megszólít, mesél.

Az igazi épület úszik az időben. Tadzs Mahal, Kheopsz, mongol jurta, göcseji parasztház: a mindenség modellje.

A magyar organikus építészet nem a posztmodernből ered, egyenes folytatása a népies szecessziónak: Kós Károly, Lechner Ödön, Árkay Aladár, Maróti Géza… emberi arányú, élhető életvilágot álmodtak. „Gesamtkunstwerk” a Wagnertől származó kifejezés igazán illendő az organikus iskolára.

A beavatott építész szobrászok, kőfaragók, fafaragók, ácsok, statikustervezők, mesteremberek nagyzenekarát vezényeli, mint a polihisztor, zeneszerző-karmester-költő-író-díszlet-jelmeztervező Wagner. Ebben a rendszerben a munkás mesterré, a mester művésszé, a művész filozófussá emelkedik: valami erő szív fölfelé, mint a gótikus katedrálisok korában. Az egyén „megvalósíthatja önmagát” ha együtt hullámzik a nagy közös alkotólázzal. Ruskin s az angol Art and craft mozgalom egyik kulcsgondolata: az értékalkotó munka örömforrás. Az épültbe bedolgozott munkaöröm évszázadokon át életenergiát sugároz: a munka boldoggá tesz.

Őrzők, ezt a Hősök tere mellé kiíratott múzeumi komplexumot nem engedhetjük át az ellenségnek, a „halál kultúrájának”!

Ekkora pénzből minő mérgezett nyilakat, csillogó acél-műanyagorgiát rittyenthet a kultúrakorrupció. Itt az alkalom megfordítani a beteg folyamatot. Várossebek, léleksebek.

Az ötvenhatos veteránok szépen kérték a kérlelhetetlenül makacs kormányt, hogy a „pályázati díjnyertes” kegyeletsértő, acél-Sztálin-ék vaskefét meg ne építsék.

Egy múzeumi negyed vonzza távoli földekről a kíváncsi utazókat! A néző figyelmét csak az ragadja meg, ami érdekes.

A művészetben erő van: az amszterdami Van Gogh Múzeumnak évente másfél-millió a látogatója.

A mi múzeumi negyedünk is vonzhatna ennyi látogatót, de ehhez vonzó épületek is kellenek. A környék adja a stílust: a Kós Károly tervezte állatkerti pavilonok, a Vajdahunyad vára, a Városligeti tóval, a múzeumok, a Millenniumi Emlékmű és az Ajtósi Dürer sor mesélő épületei. Ezt a bensőséges stílusösszhangot megtörni háborús bűn volna.

A „Felvonulási tér” tankbíró betonjának föltörésével a Városliget zöldterülete sok tízezer négyzetméterrel növelhető, melybe a beszélő épületek közé stílusban illeszkedő, faragott utcabútorok, padok, játszótéri eszközök illenek szervesen kapcsolódván a népi építészet világához. Művészek, mesterek serege kapna méltó feladatot.

Nagy keserűséggel olvasom vissza ezeket a több mint tíz esztendős filippikákat. A barbár tánc ritmusa egyre vadabb vonaglássá válik. Van ebben valami fenyegető, mintha egy láthatatlan kéz egyre messzebbre húzná meg a határokat, elvész az emberi lépték, az élhető életvilág eszménye.

Hogy ez a tánc mennyire életellenes, jól szemlélteti az V. kerületben 2018-ban létesített LAM (Light Art Museum) esete. Miért kellett a Hold utcai, jól működő, százötven éves vásárcsarnokot, mely régi támasza volt egy klasszikus életmódnak, a fonott kosaras bevásárlásnak, átalakítani valami elképesztően életidegen lézerdiszkó-fénymúzeum-bolhacirkusszá? Ennek mi értelme volt? Pénzügyi semmiképpen nem lehetett, hiszen egy központi helyen lévő vásárcsarnokban a pénzmozgás sok nagyságrenddel nagyobb, mint ami ebben a fénymúzeumban a jegyekből egyáltalán befolyhat.

EZ A REJTÉLY SZÉPEN MEGVILÁGÍTJA, HOGY A BARBÁR TÁNC MENNYIRE IRRACIONÁLIS.

Nem csak a pénz a valódi célja, de hát tudjuk, a pénzcsinálásnak sem a pénz, hanem a hatalom. A közönség elfogy, mert ezeket a hatásvadász optikai trükköket hamar megunja, az újdonság varázsa nem tart sokáig. Miért kellett ezt a LAM-ot a belvárosi emberekre ráerőszakolni, mint a Liget projectet?

MAGÁT MŰVÉSZETNEK MONDÓ INGERZAKLATÁS, BEHATOL MINDEN PILLANATUNKBA, MINT A REKLÁMIPAR, CSIRICSÁRÉ, HORPADT BÁDOGVILÁG EZ, CSILLOGÓ PUSZTULÁS.

Sir Roger Scruton a Futóbolondok, agitátorok, csalók című könyvében részletesen elemzi a divatos neomarxista, világmegváltó bölcsek ostobaságait, a kortárs művészet világcsúfító képtelenségeit, és javaslja, hogy ne fogadjuk el az elfogadhatatlant. Előadásaiban szóvá teszi, hogy az angol preraffaelliták idejében a művészek a szépség papjai voltak, mára a gusztustalaság és a brutalitás válik szinte kötelezővé. Ne engedjük berángatni magunkat a barbár táncba! Csak a nagyon tudatos, szemlélődő ember veszi észre a kegyetlen, éles, rideg, sivár modernista épített környezet lelki hatását. A többség, mint az elvált szülők gyereke, nem tudja miért sír. KIJELENTHETJÜK, HOGY A VASKEFE EMLÉKMŰVET KOSZORÚZÓ NÉPRAJZI MÚZEUM BOLDOGTALANSÁGOT GERJESZTŐ FEKETE MÁGIA. Az igazi művészetben gyógyító erő van, a negatív, sátánista művészet megbetegít. A sátánizmust a köztudatban csak a horrorfilmekkel és egyes könnyűzenei irányzatokkal szoktuk összetársítani, de bizony e hitrontó, létpusztító eszmevilág bőven benne van a kortárs építészetben, képzőművészetben, s a színházi életben is. Franz Kafkának minden írása egyetlen téma körül verdes éjjeli lepkeként: a szorongás az. Egy világban, ahol nincs szeretet, az ember szükségszerűen reszket. A szorongás Kafkánál metafizikai létérzéssé válik, valójában szerintünk egyszerűen a túlélésösztönből fakad. Gonosz a világ, ez a dzsungelidők félelme a ragadozóktól, jelen van mindenütt, mint az ősrobbanás mikrohullámú háttérsugárzása. Ezt a megbetegítő háttérsugárzást az épített környezetnek ősidők óta kötelessége enyhíteni, a szépen tervezett város biztonságérzetet ad. Makovecz Imre írja a Bauhausról:

"A Bauhaus egy életstílust és ipari struktúrát képvisel--és ehhez a gondolkodásmódhoz csatlakozott az új társadalom, amelynek kulcsszereplője az uzsorás. E szimbiózis eredménye a mai világrend. Amikor ma bizonyos sajátos budapesti körök a bauhauziánus gondolkodást erőltetik, akkor semmi mást nem tesznek, mint burkoltan a pénzt szolgálják. Szó sincs arról, hogy olyan környezetet akarnának létrehozni, ami belső megújulást és belső kiegyensúlyozottságot eredményez, és ami utalna arra a szellemi világra, amiről Egyiptom kapcsán már estt szó."

Ferencz Marcel az avangárdisták jószokása szerint epigonként nyugati előképet követ. A berlini múzeumsziget brutális borzalmait nem lehet másképpen értelmeznünk, mint büntetés a holokausztért. A Néprajzi Múzeum és a Vaskefe is valami hasonlót fejez ki, hiszen a formai hasonlatosság föltűnő:

Miért büntet a nemzetközi modernista hálózat minket szegény, sokat szenvedett magyarokat? Ebben a barbár táncban már megvillannak a kések, itt nagy véres bunyó készülődik, érik a bicsak. Mi másnak értelmezhetjük ezeket az éles acélékeket? A gonoszságot hogy határozhatjuk meg? A gonosz tudatosan szenvedést okoz. Országrondító sztárművészek sikere látszatsiker, dicsőségük szégyen, de a göcseji parasztház, a székelykapu mennyi szeretetet áraszt! Egyszerű szegényemberek, névtelen mesterek művészete évezredes jelbeszéd.