Anton Carl Fischer bizonyító erejű könyve a szkíta és a magyar nyelv azonosságáról (Varga Domokos György értékelője)

A könyve címe: Szkíta-szarmata nevek és szavak magyarázata a magyar nyelvből. Vajta Dénes előadásának előzetes, írott változatából megtudható, hogy a mű „1917-ben jelent meg először Berlinben német nyelven, és 2019-ben ismét a Literation kiadónál. Magyar nyelvű kiadása sajnos nem létezik, de a Magyarok Világszövetsége most pótolja a hiányt”.

A magyarság jövőjéért bárminemű felelősséget érzők számára különös jelentősége van a „most”-nak. Jelentősége van annak, hogy a könyv magyar nyelven most, a Magyarok XI. Világkongresszusa alkalmából jelenik meg, amely nagyszabású esemény a SZKÍTÁKKAL A SÖTÉTSÉG ELLEN címet viseli. Amely a szórólapján, plakátján azt is „nagy dobra veri”, hogy „Egy új, más  világot akarunk!”. De még azt is kinyilvánítja, hogy „COVID-, WHO-, 5G-, Chemtrail- és kamatmentes világot” akar, az adósság elengedésével és a javak újraelosztásával. Másképp fogalmazva: olyan világot, amelyben az „Igazság, Tisztesség, Méltányosság” uralkodik. Ezért azokat keresik, „akik számára fontosabb az igazság a jólétnél, a tisztesség a sikernél, a méltányosság a haladásnál”.

A világ lényeges dolgairól kicsit is tájékozódni igyekvő, önálló gondolkodásra hajlandó ember számára egy pillanatig nem lehet kétséges, hogy mai – mostani – világunk csakugyan megérett a gyökeres változásra. Felesleges is belemennem, hogy miért. Aki e sorok olvasásába egyáltalán belefog, az máris érti és tudja, hogy az élhető jövőhöz – vagyis a boldogulásra alkalmas, értelmes emberi léthez – miért elengedhetetlen az igazságot előnyben részesíteni a jóléttel, a tisztességet a sikerrel, a méltányosságot a haladással szemben. 

Az azonban egyáltalán nem ennyire egyértelmű és világos: e gyökeres változáshoz, ennek elindításához és végigharcolásához mi szükség van visszamenni a szkítákhoz?  Mi értelme van időt és energiát fordítani arra, hogy a szkíta-szarmata neveknek és szavaknak a magyar nyelvből való magyarázatával „traktáljuk” a magyarságot. Annak, hogy a Magyarok Világszövetsége alaposan és tevőlegesen beszállt a Covid 19 fedőnevű világuralmi hadművelet elleni szabadságharcba; vagy annak, hogy alaposan és tevőlegesen beszállt a Budaházy és társai kiszabadításáért folytatott civil küzdelembe ‒ azonnali és „kézzel fogható” haszna, hozama volt. De jelenünket és jövőnket illetően mi remélhető attól, hogy bebizonyosodik: a magyarok csakugyan a szkíták leszármazottai.

Ilyen alapon, persze, azt is megkérdezhetjük: vajon miért volt fontos a németeknek, hogy 2019-ben újra felmelegítsék a témát? Miért lehet fontos német ajkúaknak, hogy a szkíta-magyar rokonság, sőt azonosság cáfolhatatlan bizonyítékával hozakodjanak elő? Hiszen a nyugati népeknek, köztük a német ajkúaknak, elévülhetetlen bűneik vannak abban, hogy elhazudták a valódi magyar történelmet, a magyarság igazságát, s lényegében barbárokat gyártottak az amúgy általuk gondosan dicsőített szkíták igazi leszármazottaiból, szellemi, erkölcsi örököseiből.

Nos, az igazságharcosok lelkületének csakugyan jellemzője, hogy az igazság fontosabb még a maguk jóléténél, kényelménél, elfogadottságánál is. Habár a német nép többségéből kilúgozták az egészséges nemzeti önérzetet csakúgy, mint a történelmi és közéleti igazságok iránti fogékonyságot, de ott is ‒ mint mindenütt – létezik egy szellemi mag, amely a figyelmét az elhallgatott vagy eltérített igazságokra fókuszálja. Mondhatjuk azt is, hogy az oda tartozóknak ez a mániájuk, a rögeszméjük, de azt is, hogy ez a megkerülhetetlen küldetésük.

Amely küldetésről aztán rendre kiderül, hogy milyen fontos szerephez jut közös, élhető életünk kialakításában.

Gondoljuk csak meg, hogy a Covid 19 fedőnevű világuralmi hadműveletből Magyarország kezdetben milyen engedelmesen vette ki a részét. A világhatalmi tényezők közül a Tedrosz Gebrejeszusz vezette Egészségügyi Világszervezet (WHO), vagy a Justin Trudeau által vezetett kanadai kormány „majomhimlő-világjárvány” ürügyén most – főáramú friss hírek szerint – ott folytatja az önkényeskedést, ahol az orosz-ukrán háború kitörésekor abbahagyta.[1] Ám az igazságharcosok igazságküzdelme sem a világ számos táján, sem hazánkban nem volt hiábavaló. Abban a pillanatban, hogy a majomhimlő ürügyén a WHO most újra globális vészhelyzetet hirdetett, Donald Trump rögtön kijelentette: „Ezek megint kezdik, de nem fogunk újra engedelmeskedni!”[2] És minden jel szerint, most már Orbán Viktor magyar miniszterelnök is erősen vonakodik, hogy még egyszer engedjen az egészségügyi hivatalnokok, a gyógyszeripari haszonlesők és a háttérhatalmi erők nyomásának. A Magyarok Világszövetségének, az Orvosok a Tisztánlátásért Mozgalomnak és sok más hazai szabadságharcosnak köszönhetően immáron a magyarság is túlságosan tisztán lát „világjárvány-ügyben”, s kockázatosabbnak tűnik a kormányhatalomnak a néppel szegülnie szembe, mint a világuralmisták akaratával.

Mindebből már alighanem világossá vált, hogy Anton Carl Fischernek az ősmúltunkról szóló, bizonyító erejű könyvének megjelentetése, valamint a mai önkényeskedésekkel való szembeszállás, vagy az élhető jövő érdekében követendő értékrend felmutatása, harci zászlóra festése mögött ugyanaz a mély indíték, ugyanaz a megkerülhetetlen küldetés dolgozik: az igazság tisztázása és kimondása. E tekintetben azért nincs – és nem is lehet – különbség múlt, jelen és jövő igazsága között, mert aki nemzetben gondolkodik, és minden világuralmi törekvés ellenére nemzeti közösségben és nemzeti létben képzeli el a magyarság jövőjét, az tökéletesen tisztában van azzal, hogy a magyarság kisemmizése, megcsonkítása, önbecsülésének lerombolása, szellemi kifosztása, vagyis nemzeti közösségként való léte megsemmisítésének kísérlete a múltja elrablásával kezdődött. S mindazok a közeli és távoli hatalmi tényezők, amelyek tetemes hasznot húztak a történelem meghamisításából, a mai napig ezt a kalmár, csaló és rabló természetüket mozgósítva igyekeznek jogtalan előnyökre és kiváltságokra szert tenni.

Ebből következően a múltunk, a történelmi igazságaink védelme valójában a jelenünknek és a jövőnknek, vagyis nemzeti létünknek a lehető legidőszerűbb önvédelme. Kevés ennél olcsóbb, ugyanakkor hatásosabb eszköz képzelhető el ellenlábasaink és ellenségeink lefegyverzésére és önbecsülésünk visszaszerzésére, önmagunk magyarságként, történelmi nemzetként való összekovácsolására, mint a sokévezredes igazság felmutatása, hatásos tálalása. A hatásos tálalás lehetősége eddig erős akadályokba ütközött, hiszen Nyugatból csak a csábító gazdagság és szabadság látszott, ezért is támadt annyi esküdt ellensége a hazának a tapasztalatlan magyar fiatalok között. Most azonban, hogy Amerika is, Európa is nyilvánvaló csődhelyzetbe került – és éppen a kificamodott értékrendjük, kétszínűségük, uraik rabló természete következtében –, megnyílt az esélye annak, hogy a történelmi igazságok felmutatása szélesebb körben is érdeklődést kelt és az új nemzedékekben is termékeny talajra talál.  

Az idő – ez a történelmi idő – mindenképp nekünk, igazságharcosoknak dolgozik. Ez jól látszik nemcsak olyan, minden tekintetben „időszerű” ügyekben, mint a Világgazdasági Fórum, az Egészségügyi Világszervezet, az ENSZ vagy a Fészbuk és társai önkényeskedéseivel szemben világszerte erősödő és szélesedő ellenállás, hanem például olyan történelmi kérdésekben is, mint a mi Petőfi Sándorunk szibériai életének elismerése, elfogadása. Egyre-másra jelennek meg az ezt igazoló és erősítő kiadványok, egyre több szakma képviselői állnak ki bátran a nyilvánosság elé a hivatalos, akadémiai szempontnak ellene mondva. Habár az emberiség java szeret mind a hivatalos, mind pedig a többségi állásponthoz igazodni – ezzel kerülve el a támadásokat vagy kiközösítéseket –, ugyanennyire igaz, hogy lelke mélyén szereti az igazságot. Ezért csak a cserbenhagyott igazság nem törekszik a felszínre jutni, egyébként, míg van támogatója, szószólója, addig mindig keresi a lehetőséget a megmutatkozásra. Következésképpen csak az igazságharcosok kitartásán és eltökéltségén múlik, hogy az igazság – amikor eljön az ő ideje, a most – diadalmaskodhasson. 

Anton Carl Fischer „bizonyító erejű könyve a szkíta és a magyar nyelv azonosságáról” kiváló alap és a lehető legjobbkor kínálkozó lehetőség egy magyar újraindításhoz. Ez az újraindítás – szemben a világuralmisták által erőltetett „Great Reset”-tel ‒, nem kevesek önkényeskedő hatalomszerzési kísérlete lenne a nép felett, hanem a történelmi igazság birtokában a régi szkíta, hun, magyar erények mozgósítása mostani értékeink, természetes kötelékeink megmentése érdekében, sőt az egész nyugati civilizáció valóságos értékeinek megóvásáért.

Mivel mi, magyarok vagyunk a Nyugat által dicsőített Szkíták egyenes leszármazottai, ez feljogosít bennünket arra, hogy az egész Nyugathoz, sőt az egész világhoz szóljunk. Anton Carl Fischer is említést tesz szkíták közötti testvérháborúról, tehát nem valamiféle erkölcsi magasabbrendűség alapján kell kinyilatkozást tennünk, hanem inkább arra a történelmi tényre hivatkozva, hogy a szkíták‒hunok‒magyarok körében ősidőktől fogva fennállt a kétféleség összehangolásának, összefogásának a képessége és törekvése.  Anton Carl Fischer korabeli írások, feljegyzések és saját kutatásai alapján szögezi le, hogy a szkíták, és közvetlen leszármazottjaik, a hunok és magyarok között is léteztek a „feketék” és a „fehérek”, a „keletiek” és „nyugatiak”. Ám e megosztottság ellenére is azonos nyelvet, a ma magyarnak nevezettet beszélték, és vészterhes időkben végül mindig az együttműködést, és nem a széthúzást választották. Mint ahogy a szűkebb értelemben vett Magyarország „fehér” magyarjai és Erdély „fekete” magyarjai, azaz székelyei nyelvhasználatát és szokásait a mai napig jelentős eltérések jellemzik, de ettől még vitathatatlanul testvérei egymásnak.

A szkíták egyenes ági leszármazottai, a magyarok ezért alkalmasak és hivatottak arra, hogy a világban fekete és fehér, Kelet és Nyugat között hiteles hídszerepet töltsenek be. Azt a hídszerepet, amelyet a mai magyar kormány kinyilvánítottan – világgá kürtölten is – elhivatottságának tekint. Most jött el az a történelmi pillanat, amikor a Magyar Kormánynak fel kell hagynia azzal az „aktuálpolitikai”, „reálpolitikai” megfontolásával, mellyel a Magyarok Világszövetsége nemzeterősítő tevékenységét semmibe veszi, csupán azért, hogy saját maga állhasson – egyedül díszeleghessen – mindennemű nemzetpolitikai törekvés középpontjában. Most már túl nagy a tét, túl nagy a kockázata annak, hogy összefogás, egymás erősítése nélkül a világuralmista újraindítók akarata érvényesül. Ha Orbán Viktor és kormánya hajlandó lenne besegíteni abba – hozzájárulni ahhoz –, hogy Anton Carl Fischer „bizonyító erejű könyve” a magyarság figyelmének homlokterébe kerüljön, kis ráfordítással is nagyot léphetne abba az irányba, amerre maga is törekszik. Hála és elismerés a Magyarok Világszövetségének azért, hogy e korszakos mű jól időzített megjelentetésével lehetővé tette e kínálkozó történelmi pillanat megragadását.  A magyarság számára, a világ javára. 

---

Kapcsolódó cikkeink:

• Magyarok XI. Világkongresszusa: A Záró-konferencia műsora – Meghívó – Nyitány az „új, más világra”

• Mindennapi szemezgetésünk (08:00) 2024.08.20.