Az egyik szemem sír, a másik nevet – Maleczki József értékelése a „roppant fontos” Fischer-könyvről

A közelmúltban jelent meg először magyar nyelven a Magyarok Világszövetségének – pontosabban Patrubány Miklósnak és fordítói csapatának – jóvoltából néhai nyelvtudósunk és rovásírás-kutatónk, Fischer Károly Antal roppant fontos könyve: A szkíta–szarmata nevek és szavak magyarázata a magyar nyelvből.

Ez a szerző anyanyelvén – noha korábbi műveit magyarul írta –, németül keletkezett, és 1917-ben Berlinben jelent meg (Erklärung der skytisch–sarmatischen Namen und Wörter aus der ungarischen Sprache von Ant. Carl Fischer). Ennek egyik – nagyon is jól érthető – oka, hogy Fischer nyilván nem akarta, hogy könyvét el lehessen hallgatni és temetni. Tisztában volt azzal, hogy itthon nagyon szívesen elsüllyesztenék művét a magyar nyelv és nép akkori és későbbi akadémiai tudósai, nyelvünk finnugoroktól való származtatásának nagy tekintélyű hirdetői. Ha itthon adta volna ki munkáját és magyarul, azzal erre még könnyebb lehetőséget adott volna a magyarság eredetének szkítákra, illetve hunokra visszavezetett hagyományát tagadóknak, mint amennyit így is megragadtak. A tudomány mindig is alá volt és van vetve ideológiáknak, üzleti, hatalmi és politikai törekvéseknek – ez még az ún. egzakt tudományokra nézve is igaz. Ez az alávetett, mondhatni, kiszolgáltatott helyzet különösen megmutatkozik az olyan, nehezen és csak fáradságosan ellenőrizhető és igazolható állításokat létrehozó és ezekkel foglalkozó tudományágakban, mint amilyen például a történelemtudomány és a nyelvtörténet. Régóta ismeretes ez a mára szinte elcsépelt mondás: „A történelmet mindig a győztesek írják”. Ebben a méltatásban elég is erről ilyen röviden szólni, nemigen akadhat olyan olvasóm, aki ennek okát ne értené.

Lehetett azonban Fischer Károly Antalnak még egy nyomós oka arra, hogy ezt a munkáját éppen németül írja és jelentesse meg. A magyar nyelv szkíta-hun származtatásának tagadása, legendává való leminősítése és a magyarságnak egy jobbára maroknyi népecskékből álló népcsoporthoz, a finnugorhoz való besorolása éppen egy legendásan magyargyűlölő német történész, August Schlözer ötlete volt. Aki nem kedveli a magyarokat, nemigen kedvelheti a nyelvüket sem. Márpedig Fischer Károly Antal – feltételezhetjük, hogy német anyanyelvű létére – nem csupán kedvelte a magyar nyelvet, hanem szinte szenvedélyesen szerette és csodálta is, mint tiszteletre méltó szellemi alkotást. Schlözer Baden-Würtemberg-i születésű sváb vagy frank volt, Fischer budai, feltehetőleg sváb családi hátterű, magát magyarnak valló ember volt. Schlözernek ugyan nem volt kortársa, hozzávetőleg egy évszázaddal később élt, de a német történelemtudománytól kapott hasbarúgást munkájával a lehető legelegánsabban viszonozta. Egy németből lett magyar németül cáfolta a magyarság eredetéről szóló, németektől származó történelemhamisító elméletet.

Szóban forgó munkáját még így is, hogy németül jelent meg Németországban, sikerült olyan jól elrejteni a nyelvtudomány hazai képviselői elől, hogy közülük nagyon sokan még a szerző kilétéről sem tudnak, nemhogy ismernék munkásságát. Magyar nyelv és irodalom szakos tanárok sok-sok nemzedéke került ki az egyetemek és főiskolák padjaiból, kiknek tagjai soha nem hallottak Fischer Károly Antalnak sem a nevéről, sem a munkásságáról. Egy régészeti, antropológiai és néprajzi bizonyítékoknak híján levő, de politikailag erősen támogatott történelmi és nyelvtörténeti elmélettel – a magyar nyelv „finnugor ősnyelvből” való származtatásával – szöges ellentétben levő érvek kétségbe vonásánál sokkal hatékonyabb módja a velük való „vitatkozásnak” – az elrejtésük. Ha senki sem tud róluk, nem kell rájuk időt és energiát „pocsékolni”.

Ismerjük ennek az „érvelési technikának” mai példáit is, és jól tudjuk, mikor és miért alkalmazzák. Szinte világszerte – tehát nálunk is – elegendő volt, hogy „szakemberek”, „A TUDOMÁNY” képviselői irdatlanul nagy hatalmi és médiatámogatással azt állítsák „szakembereknek” a covidnak elnevezett betegség és járvány kezelésének legolcsóbb, legbiztonságosabb és leghatékonyabb módjáról – egy eredetileg más célra kifejlesztett, de a covid ellen is döbbenetesen hatásosnak bizonyult gyógyszer használatáról –, hogy nem segít ez ellen a betegség ellen, sőt még káros is. A gyógyszer hatékonyságát igazoló tudósok és orvosok tanúságtételét nem hagyták nyilvánosságra jutni a média fő folyamában, csak a róla szóló hazugságokat terjesztők szólalhattak meg világszerte a televízióban, rádióban, nagy példányszámú nyomtatott sajtótermékekben. Az utóbbiak hangját kinevezték a „tudományénak”, a velük ellenkezőket pedig sarlatánoknak, orvosi téveszmék és „összeesküvés-elméletek” terjesztőinek bélyegezték meg. Vagyis ugyanazt tették és még teszik ma is „korszerűbb” eszközökkel és módszerekkel, amit annak idején és még ma is azokkal a nyelvészekkel, akik nem voltak és most sem hajlandók elfogadni a magyar nyelvnek a finnugor „nyelvcsaládból” való, igen gyenge, jobbára hamis és erőltetett érvekre alapozott származtatását.

Fischer Károly Antal munkájának kiindulópontja az a bizánci forrásokban lelt állítás, mely szerint

„a hunok és a magyarok a szarmaták, illetve a szkíták leszármazottai; Hérodotosz, Sztrabón, Plinius, Claudius, Ptolemaiosz és más görögök és rómaiak a szarmata-szkíta szavak és nevek olyan gazdagságát hagyományozták ránk, hogy segítségükkel ellenőrizni tudjuk, hogy a bizánciak adatai helytállóak-e vagy sem.” (5-6. oldal.)

A szerző hosszasan sorolta mindazon görög és római forrásokat, melyekben magyarul értelmezhető szkíta nevekre és szavakra lelt, összesen valamennyivel több mint ezerre. Ebből arra az egyébként sajnos téves következtetésre jutott, hogy a magyar nyelv a bizánci forrásadatok keletkezése óta eltelt hosszú évszázadok során jóformán semmit sem változott.

„Sokat írnak a »modernek« arról, hogy a magyar nyelv állítólag milyen változásokon és átalakulásokon ment keresztül, mióta a nemzet ezer éve itt van. De ezek csak feltételezések, amelyeket semmi sem bizonyíthat.”

[A fordítási tévedésekre, a magyar szöveg nyelvtani és stílushibáira később még kénytelen leszek részletesen is kitérni. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy az idézet első mondatának szerkesztése sokkal szerencsésebb lett volna így: „Sokat írnak a »modernek« arról, hogy milyen változásokon és átalakulásokon kellett, hogy keresztülmenjen a magyar nyelv ezer éven át, azóta, hogy a nemzet itt van”.]

Szerzőnk ezzel a kijelentésével hasonló véleményt fogalmazott meg, mint amilyent Czuczor Gergely és Fogarasi János vallott (idézi is véleményüket), valamint Toldy Ferenc is. Utóbbi szerint

„a magyar nyelv egyetlen új nyelvtani formát sem fejlesztett ki ebben, a jelenlegi hazájában, egyetlen képzős szótaggal sem gazdagodott, de több is elavult és használaton kívülre került, nem vert többé új gyökereket, hanem kizárólag a szóalkotás eredeti törvényszerűségeivel, a szószármazékok és összetételek folytatásával, valamint az idegen szavak beépítésével gazdagodott.” (Toldy Ferenc Irodalomtörténetéből idézi Fischer K. A. műve 66-67. oldalán.)

Nem feladatom, hogy Toldy imént idézett érvelésével vitatkozzam, noha szerzőnk – részint Czuczorékra és rá is hivatkozva – nagyjából ugyanezt vallja. Nem nehéz megérteni, honnan van ez a jókora véleménykülönbség nyelvünk változékonyságára, illetve állandóságára nézvést a „modernek” (vagyis nyelvünk finnugor származtatásának korabeli képviselői) és a szkíta–hun–avar–magyar népi és nyelvi folytonosság hívei között. Nyelvünknek több olyan, alapvetőnek is mondható jellemzője van, melyet az ún. finnugor nyelvcsalád nyelveinek csak némelyikében találhatunk meg, vagy pedig egyikében sem. Ilyen például a szógyökökből toldalékolással és szóösszetétellel keletkezett szavak bokrainak rendszere. A Fischer említette „modernek” nyelvünknek ezt a jellemzőjét legszívesebben tudomásul sem veszik, sőt igyekeznek is megcáfolni azzal a törekvéssel, hogy egy-egy szóbokor szavait lehetőleg valamelyik finnugor népecske nyelvéből vezessék le. Ezzel az egymással jelentéstanilag és alakilag is szorosan összefüggő szavakat más és más nyelvből származónak képzelik el, vagy éppen ismeretlen eredetűnek sorolják be. Czuczor Gergely és Fogarasi János szótárát és a hozzá írt terjedelmes tanulmányt nem illesztették be a felsőfokú iskolai oktatás tananyagába – mondván, hogy „elavult tudományos nézeteket tükröznek”. Természetesen azért, mert ha egy nyelvcsalád „oszlopos” nyelvének olyan jellemzői vannak, melyek nem jellemzők a nyelvcsalád többi nyelvére, akkor ezt az ellentmondást már csak úgy lehet feloldani, ha azt állítjuk, hogy ezek a jellemzők későbbi fejlemények. Ez kétségtelenül vaskos tévedés, hiszen itt méltatandó könyvében láthatjuk, hogy Fischer Károly a magyarul értelmezett szkíta és szarmata szavakat éppen a gyökeikre és toldalékaikra bontva fejtette meg – és többnyire sikeresen. Ehhez okvetlenül szüksége volt az ógörög és a latin nyelv ismeretére, és rá kellett jönnie a szkíta szavak korabeli lejegyzőinek arra a módszerére, hogy a szavakat rendszerint kiegészítették a görög alanyesetre jellemző végződéssel, illetve a szavak elejére tapasztották azokat a szavakat – többnyire mutató névmásokat –, melyek a szkítában hozzájuk járultak, a szavak lejegyzője azonban nem ismerte a jelentésüket, az alapszó részének vélte őket. Ezért nem is tudhatta meghatározni, honnan is kezdődik voltaképpen a lejegyzendő szó.

Azt azonban erőteljesen vitatom, hogy a magyar nyelv jelenlegi hazájában egyetlen új nyelvtani alakzatot sem fejlesztett volna ki, és nyelvünk gyakorlatilag évszázadok óta változatlan lenne. Nem akarom és talán már nem is tudom felsorolni mindazon nyelvi eszközöket, melyek az utóbbi ezernéhányszáz év alatt keletkeztek nyelvünkben, de egyet azért a rend kedvéért megemlítek. Ez az egy valójában kettő: a határozott és a határozatlan névelők már a Kárpát-medencében jöttek létre nyelvünkben. A határozottak éppen a mutató névmások nyelvlogikai szerepének bővülésével keletkeztek. Ennek ideje véleményem szerint vitatható, vagyis a határozott névelők jóval korábban megvoltak nyelvünkben, mint amikorra ennek idejét az akadémiai nyelvészet teszi, de az igen valószínű, hogy létrejöttük helye és ideje már ide köthető. Annak eldöntésére ez a – nevekből, helynevekből, személynevekből álló – nyelvi anyag nem is alkalmas, hogy belőle a magyar nyelv akkori és mai rendszere közötti változásra vagy változatlanságra következtethessünk, és önmagában a gyökrendszer is alkalmatlan arra, hogy belőle kiindulva leírjuk a magyar nyelvi rendszer egészét.

A szerző némely szófejtése vitatható – ez természetes is –, és bizony az is könnyen lehet, sőt szinte biztos, hogy a „szkíta nyelv” nem volt egységes a forrásmunkák keletkezésének idején. A magyar nyelv mai egységességének visszavetítése ezer meg még néhány száz évvel korábbi időszakra sajnálatosan nagy tévedés, bárki követi is el. A vitatható szófejtések közül csak egyetlen példát emelek ki. A bók szó nem lehetett elsődlegesen helynév, hanem inkább csak személynévből származtatva lehetett az. Ahol tehát szerzőnk akként határozza meg – „Kusztó-bók (zsebkés-bók)”, valamint „Kosztó-bók (bóki fosztogatók vagy Bók fosztogatói”, 108. oldal), majdnem bizonyos, hogy téved. A bók ugyanis a mai napig egy összetett személynév második tagja, és nem tudjuk, hogy mit jelent. Gyimesbükk egyik településrészének neve Bilibók-szer (a szer itt sort, vagyis házsort jelent, а Bilibók személynevet). Gyimesközéplok mellett van a Bilibók-tető, és a Bilibók vezetéknév nemcsak a magyar nyelvterületen fordul elő, hanem az orosz és román nyelvterületen is, és még a ruszinok között is van ilyen nevű. Az Oroszországban a XIX. század végén megjelent hatalmas húsvétitojás-mintagyűjtemény egyik ruszin adatközlőjének neve: Anna Bilibok. (Кulzsinszkij, Sz. K.: Opiszanyije kollekcii narodnüh piszanok; Моszkva, 1899.)

Fischer Károly helyesen tette, hogy átvette Czuczoréktól a gyökelméletet és módszerének alapjává tette. Czuczor Gergely is jól tette, hogy átvette Bitnicz Lajos szombathelyi paptanár 1837-ben (majd másodszor 1848-ban) kiadott könyvének alapgondolatát, mely szerint „nyelvünkben sok az egytagú gyökérszó, ’s majd’ minden szavunkat a ’szónyomozás’ törvényei szerint erőltetés nélkül egytagú gyökerekből származtathatjuk.” (Bitnicz Lajos, 1837., 7§. Itt jegyzem meg, hogy Bitnicz idézett könyvének elektronikus másolata nincs meg egyetlen hazai könyvtárban sem. Aki el szeretné olvasni, annak az Osztrák Nemzeti könyvárat ajánlom, a Humboldt Egyetem vagy a Columbia Egyetem digitális könyvtárát.) Az a gyakran hangoztatott állítás persze sajnos nem igaz, hogy a magyar nyelvet gyökrendszere megmentette volna és ma is megmenthetné az idegen nyelvi hatásoktól, logikai felépítésének szétesésétől, szókészletének elszegényesedésétől, hiába állították ezt a gyökrendszert oly szívesen nyelvünk alapvető rendezőelvének vélő, azt abszolutizáló írók (pl. Czakó Gábor) – többnyire szépírók, közírók és a nyelvészetben kotnyeleskedő lelkes amatőrök. Csak egyetlen mai példát említek. Hiába van nekünk az ellentétes mellérendelői mondat tagmondatainak összekapcsolására jó néhány jól bevált, hagyományos kötőszavunk – pl. a pedig, a viszont, az ellenben, azonban stb. –, már több mint száz év óta egyre inkább egy hamis alárendelő mondattal helyettesítik elsősorban a műsorszórásban és a nyomtatott sajtóban (a világhálón megjelenő írásokban is) ezt a mondatfajtánkat, kötőszóként pedig ezekben a míg időhatározói kötőszó, vagy a míg/amíg időhatározói kötőszópáros használtatik. Mára már az ellentétes logikai viszony hagyományos kifejezésmódja helyett szinte csakis ez a hamis alárendelői viszony használatos, és sajnálatos, hogy ez Fischer Károly Antal könyvének magyar fordításában is így van – úgyszólván „törvényszerűen”. Idézem is egyik példáját:

„De minden logikusan gondolkodó ember felteszi a kérdést: lehetséges-e, hogy a magyarok mindent, [de] mindent más nép(ek)től kölcsönöztek, míg azok [ők pedig] a magyaroktól semmit sem?” (98.)

Ha most valamelyik olvasómnak az jutna eszébe, hogy megkeresse a Nyelvművelő kézikönyvben e nyelvtani szerkezet minősítését, akkor máris elárulom, hogy a kézikönyv szerzői – Grétsy László és Kemény Gábor –helyesnek fogadták el. (Grétsy L. – Kemény G. 2005., 372.) Sőt megkísérelték megvédeni az ellen a szerintük „igaztalan vád” ellen, hogy ez germanizmus (márpedig az). Hogy ez voltaképp hamis alárendelő mondat (alárendelő szerkezetbe kényszerített mellérendelő mondat), azzal nem foglalkozik ez a két néhai nyelvművelő nyelvész, talán észre sem vették, mert ők nem a nyelv szerkezeti és logikai elemzéséből indulva adtak nyelvhasználati tanácsokat, hanem a hagyományos nyelvművelésnek sokszor a nyelv felszínén tévelygő módszertanát követve – például azt, hogy előfordult-e már a szóban forgó szerkezet valamelyik nagy írónk írásaiban. [Igen, például már Jókai Móréban is előfordult, de pusztán ettől még nem ítélhetjük helyesnek.] Erre a kérdésre itt sajnos nem térhetek ki részletesebben.

Fischer Károly Antal hatalmas munkát végzett az idegen nyelvű források tanulmányozásával és a bennük szkítaként meghatározható, illetve meghatározott szavak és nevek kigyűjtésével és elemzésével. Ez még akkor is igaz, ha szófejtései csak részint lehetnek helyesek. Mégis van végre egy olyan munka a kezünkben, amely valóban a szkíta nyelvről szól, és „kézzelfoghatóan” lehet belőle bizonyítani a szkíta–magyar nyelvi folytonosságot, vagy legalábbis igen közeli rokonságot. Bizonyára vannak olyan hibái és tévedései, melyeket én észre sem vettem, és sajnos van a magyar fordításban is éppen elég javítandó. Ezekre a nyelvtani és stilisztikai hibákra, sőt fordítási tévedésekre térek most ki némileg részletesebben – ezt ígértem a dolgozat elején.

Fischer Károly Antal könyvének legfőbb állítását a magyar akadémiai nyelvtudomány még ma is elveti. Szellemiségének tartozom azzal, hogy könyvének magyar fordításából leginkább olyan nyelvi hibákat, magyartalanságokat bíráljak meg, melyeket nem csupán az akadémiai nyelvtudomány fogad el helyes nyelvi eszköznek, hanem még az ennek berkein belül alig megtűrt nyelvművelő nyelvészek is. Az imént bemutatott, hamis alárendelő mondat is ilyen (alárendelő szerkezetbe kényszerített mellérendelő mondat), és az igazság kedvéért megemlítem, hogy magyar nyelvű műveiben maga Fischer K. A. is használta ezt a szerkezetet, leginkább a míg‒ellenben kötőszó-párosítást használva a tagmondatok között. Közvetve ez is arra utal, hogy ezt a mondatfajtát a hazánkba tömegesen betelepített német anyanyelvű népesség hozta létre, és terjesztette tágabb nyelvi környezetében is magyar nyelvűvé válásának folyamatában.

A következőnek választott nyelvi, egyszersmind fordítási hiba a könyv 94. oldalán van. A lükosz görög szó jelentését taglaló mondat fordítását idézem: „1. farkas, 2. varjú, 3. halszálka, 4. egyfajta pók… És itt torpanjunk meg egy „polgári szóra”. A 3. pont az eredeti szövegben: eine Fischart. Ez a német szó nem halszálkát jelent, hanem bizony halfajtát. Bár ez nem értelemzavaró fordítási tévedés, hanem csupán pontatlanság vagy figyelmetlenség következménye, az efféle hibák mégis ronthatják a fordítás hitelességét. A 4. pont a német szövegben: eine Spinnenart . Magyarul egy pókfajta, és semmiképpen sem egyfajta pók. Az egyfajta szó (egybeírva) mai használata szerint az a kind of angol kifejezés tükörfordítása, és hozzávetőleg 5-6 évtizede kezdett elterjedni az anyanyelvüket nem kellőképp ismerő fordítók, szerkesztők és egyéb firkászok nyelvhasználatában. A mintáját adó angol kifejezés nem azt jelenti, mint amit a „mieink” tulajdonítottak neki, vagyis nem valamiből egy adott vagy meghatározott fajtát, hanem azt, hogy valami nagyon olyan, mint ha egy adott, pontosan meghatározható fajtájú elemekből levő halmaz egyik eleme lenne, de mégsem az. (Pontos meghatározását az érdeklődők itt lelik: https://idioms.thefreedictionary.com/a+kind+of) A magyar tükörfordítás nem ezt jelenti, nem is azt, hogy mégiscsak az imént leírt halmaz egyik eleméről lenne szó, hanem leginkább („egyfajta”) töltelékszó. További magyarázatától most eltekintek, mindössze leszögezem, hogy ha egy pókfajtáról van szó, az nem lehet egyfajta pók, csakis akkor, ha egyik egyede egy vele azonos fajtájú póknak. Itt a felsorolásban a 4. pontban a német szöveg egyértelműen azt közli velünk, hogy a lükosz görög szó egy pókfajtát is jelent. Ezt azért fontos ennyire részletesen tisztázni, mert az „egyfajtázás” a magyar „értelmiségi” nyelvhasználat egyik legszánalmasabb jellemzője.

Menjünk tovább! A felsorolás 6. pontjának német szövege így hangzik: einen eisernen Hacken. A fordító szerint – valószínűleg sohasem kapált még – ez földi kapát jelent. Nos, kapálni csakis a földön szoktak, minthogy a haszonnövények is, a gyomok is a földből nőnek ki, a földi kapa szókapcsolatnak nincs értelme. A német kifejezés vasból készült kapát jelent, és ennek van értelme, ugyanis korábban használtak fából készült kapát is.

Nézzünk meg most egy olyan germanizmust, melyet Fischer Károly Antal magyar nyelvű munkáiban nem használt, de könyvének fordítói igen, ezért maradjunk még a 94. oldalon! Ugyanebben a bekezdésben valamennyivel lejjebb ezt olvassuk: „A kolosz egy meghatározhatatlan négylábú, mesés tulajdonságokkal rendelkező állat neve volt…”. Helyesen: A kolosz meghatározhatatlan négylábú, többféle mesés tulajdonságú állat neve volt… A rendelkezik ige hagyományosan csakis egymás után következő, illetve egymással összefüggő utasítások vagy rendeletek sorának kiadását jelentette, és a helyes nyelvhasználatban ma is ezt jelenti. Hiába minősítették az akadémiai értelmező szótárak az 1960-as évektől kezdve „választékosnak” birtoklást jelentő sajtónyelvi használatát, ezt az oktalanságot határozottan vissza kell utasítanunk. A rendelkezik ugyanis az über etwas verfügen (szó szerint: „valami felett rendelkezik”) kifejezés tükörfordításából eltérített, mondhatni „magyarosított” változata. Német jelentésének megfelelője az etw. besitzen, haben (und verwenden, einsetzen können), vagyis valamit birtokolni (és felhasználhatni, alkalmazhatni). Mármost attól nem szűnik meg germanizmus mivolta, hogy a felett névutót a valami felett rendelkezik kifejezésből elhagyjuk, és helyére a valamivel rendelkezik kifejezést léptetjük. Mert a rendelkezik ige hagyományos, és egyetlen helyes jelentése továbbra is az, melyet az imént már leírtam, ezért felesleges lenne megismételni.

A fordítás nyelvhelyességi hibáit hosszasan lehetne még sorolni, de ennek a méltatásnak ez nem lehet feladata. Ezzel a néhány példával mindössze azt kívántam érzékeltetni, hogy több ilyen hiba is van, és ha erre figyelmeztetni akarjuk részint a könyv olvasóit, másrészt fordítóit, akkor nem elég ezt bizonyítékok bemutatása nélkül állítani, mint ahogy ezt Győri-Nagy Sándor egyébként szép és hasznos méltatásában tette. (https://www.szilajcsiko.hu/single-post/gyori-nagy-sandor-mi-a-baj-a-z-anti-finnugrizmussal ).

Végezetül idézek egy tartalomfordítási hibát is, a szövegértést zavarót, hogy rámutassak arra, mennyire hasznos lenne a kötet újrakiadása anyanyelvi és fordítástechnikai szempontból is lektorálva „pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen”.

A 106. oldal tetején olvashatjuk: „Az e szó közeli tárgy vagy közeli személy névmása, amelyet akkor használunk, ha a következő szó magánhangzóval kezdődik, pl. e két várost híd köti össze…” A német szövegben azonban a magánhangzót jelentő szó helyett mássalhangzót jelentő német szó van: Mitlaut. Nem ez az egyetlen értelemzavaró fordítási hibája a magyar kiadásnak, de ennek a méltatásnak nem az a feladata, hogy vegye sorra mindegyiket.

Addig is, ameddig meg nem jelenik az új, nem kapkodva előkészített és alaposan lektorált kiadás, az egyik szemem sír, a másik nevet. De a nevetésen van a hangsúly.

Maleczki József

---

Kapcsolódó cikkeink:

• Magyarok XI. Világkongresszusa: A Záró-konferencia műsora – Meghívó – Nyitány az „új, más világra”

• Varga Domokos György: Fischernek annyi? Újabb adalék a szkíta‒hun‒magyar azonosság vitájához

• Cser Ferenc és Darai Lajos: A szkíták nem magyarok, hanem a magyar a scita (tudás) népe

• Anton Carl Fischer bizonyító erejű könyve a szkíta és a magyar nyelv azonosságáról (Varga Domokos György értékelője)

• Nyitány az „új, más világra” – a Magyarok XI. Világkongresszusának Záró-nyilatkozata – Szkítákkal a Sötétség ellen