Az USA „közvetítőt” játszik a saját, Oroszország elleni háborújában

Eredeti cikk:

US Plays “Mediator” in its Own War on Russia, Brian Berletic, April 22, 2025

Schiller Mária küldeménye

Marco Rubio jelenlegi amerikai külügyminiszter közelmúltbeli megjegyzései jelezték Washington szándékát, hogy felhagy a béketörekvésekkel, ha nem történik előrelépés Oroszország és Ukrajna között.

A CNN egy nemrégiben megjelent cikkében arról számolt be, hogy:

Az Egyesült Államok „napokon” belül befejezheti az ukrajnai konfliktus lezárására irányuló erőfeszítéseit, ha nem mutatkoznak előrelépés jelei – figyelmeztetett pénteken Marco Rubio amerikai külügyminiszter.

„Ha nem sikerül véget vetni az ukrajnai háborúnak, akkor tovább kell lépnünk” ‒ mondta újságíróknak, mielőtt elutazott Párizsból, ahol magas szintű megbeszéléseket folytatott európai és ukrán tisztviselőkkel. „Most nagyon gyorsan meg kell határoznunk, és én napok kérdéseiről beszélek, hogy ez megvalósítható-e vagy sem” ‒ mondta.

A Trump-kormányzatnak és az azt megelőző Biden-kormányzatnak soha nem állt szándékában foglalkozni az ukrajnai konfliktus tényleges okával ‒ a NATO terjeszkedésével Oroszország határaiig és azok mentén...

Ezt úgy állították be, mintha az USA valamiféle közvetítőként szolgálna Oroszország és Ukrajna között. A valóságban az USA a konfliktus két elsődleges résztvevője közül az egyik ‒ a másik Oroszország, amellyel ezt a háborút provokálták.

Az USA háborúja Oroszország ellen a hidegháború vége óta...

Az USA a hidegháború vége óta dollármilliárdokat fektetett be az ukrajnai politikai beavatkozásba, beleértve a 2004-ben megkísérelt rendszerváltási műveleteket, és a 2014-ben végül sikeresen végrehajtott rendszerváltást. 2014-től kezdve Ukrajnát az Egyesült Államok katonai meghatalmazottjává alakították át, amelynek célja kifejezetten az Orosz Föderáció fenyegetése volt, ahogyan a 2003-ban politikailag elfoglalt Grúziát 2008-ban az orosz békefenntartó erők megtámadására használták.

A Moszkva számára ebből fakadó növekvő biztonsági fenyegetés előidézte Oroszország 2022. februári különleges katonai műveletének (SMO) elindítását és az azt követő, azóta is tartó harcokat.

Magának a nyugati médiának a cikksorozata az elmúlt években feltárta, hogy

az Egyesült Államok nemcsak politikailag, hanem intézményesen is elfoglalta Ukrajnát,

katonai és hírszerző ügynökségeit, átkonfigurálva azokat, hogy az USA fegyveres kiterjesztéseként működjenek Ukrajna és Oroszország határa mentén, sőt, azon keresztül magán Oroszországon belül is.

E beismerések között szerepel a New York Times 2024. februári, „The Spy War: How the C.I.A. Secretly Helps Ukraine Fight Putin” című cikke, amely elismeri, hogy „a C.I.A. által támogatott, az elmúlt nyolc évben kiépített kémbázisok hálózata 12 titkos helyszínt foglal magában az orosz határ mentén”.

A cikk azt is elismeri:

2016 körül a CIA elkezdett kiképezni egy elit ukrán kommandós egységet ‒ a 2245-ös egységet ‒, amely orosz drónokat és kommunikációs eszközöket foglalt le, hogy a CIA technikusai visszafejthessék azokat, és feltörhessék Moszkva titkosítási rendszereit. (Az egység egyik tisztje Kyrylo Budanov volt, aki ma az ukrán katonai hírszerzést vezető tábornok).

A C.I.A. segített kiképezni az ukrán kémek új generációját, akik Oroszországon belül, Európa-szerte, Kubában és más olyan helyeken tevékenykedtek, ahol az oroszok nagy számban vannak jelen.

Miközben a New York Times megpróbál ragaszkodni ahhoz, hogy a CIA nem segített az ukránoknak halálos támadó műveleteket végrehajtani, később elismeri, hogy

a CIA által kiképzett 2245-ös egység nem csak halálos műveleteket hajtott végre, hanem orosz területen belül is, azt állítva:

Abban az időben az ukrán katonai hírszerzés későbbi vezetője, Budanov tábornok a 2245-ös egység feltörekvő csillaga volt. Az ügynökség képezte ki őt, és azt a rendkívüli lépést is megtette, hogy rehabilitációra küldte a marylandi Walter Reed Nemzeti Katonai Orvosi Központba, miután a donbászi harcok során jobb karján meglőtték.

Budanov akkori alezredes orosz egyenruhának álcázva, felfújható motorcsónakokon vezette át a kommandósokat egy keskeny szakadékon, és éjszaka szállt partra a Krímben.

De egy elit orosz kommandós egység várt rájuk. Az ukránok visszavágtak, több orosz harcost, köztük egy tábornok fiát is megölték, mielőtt visszavonultak a partvonalhoz, a tengerbe vetették magukat, és órákig úsztak az ukránok által ellenőrzött területre.

Más szóval, az USA már azelőtt kiképezte, felszerelte, felfegyverezte és irányította a halálos műveleteket Ukrajnából az oroszok által ellenőrzött területre, mielőtt Oroszország elindította volna a 2022-es SMO-t.

Ugyanez a cikk elismerte, hogy ezek az Ukrajnába telepített és az ukrajnai műveleteket felügyelő CIA-tisztek azután kezdtek központi szerepet játszani, hogy Oroszország elindította a 2022-es SMO-t.

A NYT beismeri:

Heteken belül a CIA visszatért Kijevbe, és az ügynökség rengeteg új tisztet küldött az ukránok megsegítésére. Egy magas rangú amerikai tisztviselő így nyilatkozott a C.I.A. jelentős jelenlétéről: „Meghúzzák a ravaszt? Nem. Segítenek a célzásban? Abszolút.”

A C.I.A. tisztek egy részét ukrán bázisokra vezényelték. Átnézték a potenciális orosz célpontok listáit, amelyekre az ukránok csapást akartak mérni, és összehasonlították az ukránok információit az amerikai hírszerzéssel, hogy megbizonyosodjanak azok pontosságáról.

A New York Times későbbi cikkei kifejtették, hogy az USA milyen mélyen részt vett a harcokban ‒ így a háború minden szempontból egy amerikai háborúvá vált, amelyet az ukránokon keresztül vívnak.

Washington háborúja Oroszország ellen

A New York Times 2025. márciusi, „A partnerség: The Secret History of the War in Ukraine” (Az ukrajnai háború titkos története) című cikk magyarázná, hogy az USA nem csak több tízmilliárd dollár értékben biztosított katonai felszerelést, fegyvereket és lőszert – beleértve ”félmilliárd lőszert és gránátot kézifegyverekhez, 10 000 Javelin páncéltörő fegyvert, 3000 Stinger légvédelmi rendszert, 272 haubikert, 76 harckocsit, 40 nagy mozgékonyságú tüzérségi rakétarendszert, 20 Mi-17 helikoptert és három Patriot légvédelmi üteget” –, de maga az amerikai hadsereg is központi szerepet játszott (és játszik) az ukrán-orosz határ mindkét oldalán lévő célpontok kiválasztásában és lecsapásában. Elismerte, hogy

az amerikai hírszerzés volt az, amelyet Ukrajna számos legsikeresebb támadásának végrehajtására használtak az orosz katonai parancsnokságok ellen, beleértve a krími Szevasztopol kikötőjét is, amely már Ukrajna 2014-es amerikai megdöntése és a Krím ezt követő újraegyesítése Oroszországgal előtt is orosz ellenőrzés alatt állt.

A konfliktus washingtoni irányításának nagy részét a németországi Wiesbadenben létrehozott misszióvezetési központon keresztül koordinálták. Míg az ukrán katonai műveletek nagy részét ukrán tervezésnek tulajdonították, a New York Times azóta kiderítette, hogy azt ehelyett az USA és más NATO-tagok felügyelték Wiesbadenen keresztül.

A cikk megmagyarázza:

A wiesbadeni misszió parancsnoki központjában amerikai és ukrán tisztek egymás mellett tervezték Kijev ellentámadásait.

A hatalmas amerikai hírszerzési erőfeszítések egyszerre irányították a nagyszabású harci stratégiát és juttatták el a pontos célzási információkat a terepen lévő ukrán katonákhoz.

Az egyik európai hírszerzési főnök emlékezett arra, hogy meglepődve tapasztalta, milyen mélyen belekeveredtek az N.A.T.O. kollégái az ukrán műveletekbe. „Ők már a gyilkos lánc részei” ‒ mondta.

A New York Times is elismerte:

Katonai és CIA-tisztek Wiesbadenben segítettek megtervezni és támogatni egy ukrán csapáskampányt az Oroszországhoz csatolt Krímben. Végül a hadsereg, majd a C.I.A. zöld utat kapott, hogy lehetővé tegye a célzott csapásokat mélyen magának Oroszországnak a belsejében.

A cikk elismeri, hogy nyugati katonatisztek ‒ és nem ukránok ‒ hozták meg a végső döntést arról, hogy milyen célpontokat és hogyan találjanak el.

Ez magában foglalta az Egyesült Államok által biztosított M777-es ágyúk és a HIMARS többszörös rakétakilövő rendszer használatát.

A New York Times elismerte:

Wiesbaden felügyelte az egyes HIMARS csapásokat. [Donahue tábornok és segítői átnézik az ukránok célpontlistáit, és tanácsot adnak nekik a rakéták elhelyezésével és a csapások időzítésével kapcsolatban. Az ukránoknak csak az amerikaiak által megadott koordinátákat kellett volna használniuk. A robbanófej kilövéséhez a HIMARS kezelőinek egy speciális elektronikus kulcskártyára volt szükségük, amelyet az amerikaiak bármikor deaktiválhattak.

Minden nagyszabású ukrán hadműveletet, beleértve a 2022-es hersoni és a harkovi offenzívát, valamint a 2023-as sikertelen offenzívát is, amerikai katonatisztek terveztek, szerveztek és irányítottak Wiesbadenből. Ebbe beletartozott az új ukrán dandárok létrehozása is, a New York Times bevallása szerint Antonio Aguto Jr. amerikai altábornagy felügyelte.

Az is kiderül, hogy nem Ukrajna kérte a nagyobb hatótávolságú fegyvereket, mint például a hadsereg taktikai rakétarendszerét (ATACMS), hanem amerikai tábornokok.

A New York Times elismeri:

Cavoli és Aguto tábornokok javasolták a következő kvantumugrást: az ukránoknak Army Tactical Missile Systems ‒ ATACMS néven ismert rakéták, amelyek akár 190 mérföldet is képesek megtenni ‒ adását, hogy megnehezítsék a Krímben lévő orosz erők számára a Melitopol védelmét.

Az is kiderült, hogy az ukrán parancsnokok már a legkorábbi fázisban felismerték, hogy az USA által tervezett és irányított 2023-as offenzíva kudarcra van ítélve, az amerikai parancsnokok mégis azt követelték Ukrajnától, hogy „nyomja tovább”.

Különböző lehetőségeket fogalmaztak meg a sikertelen offenzíva megmentésére, a New York Times a kudarcot számos tényezőnek tulajdonította, többek között az ukrán parancsnokok közötti belső harcoknak, sőt az ukrán parancsnokok és amerikai irányítóik közötti feszültségnek. A valóságban az offenzíva a nyugati hadiipari termelés anyagi korlátai és a nyugatiak képtelensége miatt bukott meg, hogy olyan típusú kimerítő háborút vívjanak, amelyre Oroszország már évekkel korábban felkészült, és amelyet rájuk kényszerített.

A New York Times cikke vége felé elismerte, hogy „a koalíció egyszerűen nem tudta biztosítani az összes felszerelést egy nagyobb ellentámadáshoz. Az ukránok sem tudnának elég nagy hadsereget kiépíteni egy ilyen hadművelethez”.

A cikkben különböző hadműveleteket írtak le, köztük a Krímet Oroszország többi részével összekötő Kercsi híd megsemmisítésére tett amerikai-brit kísérleteket, amelyek mind kudarccal végződtek.

Bár a cikk megpróbálja Donald Trump elnök megválasztását és a „béke” iránti vágyát okolni az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatás fokozatos leépüléséért, egyértelmű, hogy

az USA egyszerűen kimerítette az eszközöket ahhoz, hogy továbbra is proxy háborút folytasson egy olyan orosz hadsereggel szemben, amely sokkal jobban képes pótolni a veszteségeit, mint Ukrajna és nyugati támogatói.

A New York Times lényegében elismeri, hogy ez egy Oroszország ellen vívott amerikai háború volt, egyszerűen Ukrajnát használva közvetítőként.

Minden nagyobb katonai műveletet, egészen a konkrét célpontokig, amelyeket le kell csapni, és hogy melyik amerikai-európai gyártmányú és biztosított fegyverrendszerrel kell csapást mérni rájuk, amerikai ‒ nem ukrán ‒ tábornokok hozták meg.

„Közvetítőt” játszik, miközben egy sikertelen proxyháború befagyasztására törekszik.

Ma az amerikai kormány megpróbálja eljátszani a csalódott közvetítő szerepét, aki megpróbálja közvetíteni a békét Ukrajna és Oroszország között, miközben a valóságban ez mindig is egy háború volt az USA és Oroszország között.

A valóságban Pete Hegseth jelenlegi amerikai védelmi miniszter egy 2025. február 12-i beszédében arról beszélt, hogy „európai és nem európai csapatokat” küldenének Ukrajnába „biztonsági garanciaként”, ami a gyakorlatban vagy befagyasztaná a konfliktust, vagy közvetlen ellenségeskedést idézne elő Oroszország és Európa között.

Hegseth védelmi miniszter arra is utasította Európát, hogy a következő lépések Ukrajnával kapcsolatban „több lőszer és felszerelés adományozása” legyen Ukrajnának, valamint „a védelmi ipari bázisuk bővítése”.

Hegseth miniszter valójában nem az ukrajnai béke irányába mutatott, hanem a konfliktus újbóli befagyasztására, ahogyan az USA és Európa tette a minszki megállapodások idején, amely során az USA és Európa bővítheti saját katonai ipari bázisait, hogy azok elérjék vagy meghaladják az orosz termelést, és újrafegyverkezzenek és átszervezzék az ukrán erőket, hogy a jövőben, amikor a tényezők Washington, nem pedig Moszkva javára dőlnek el, újra felvehessék az ellenségeskedést.

Marco Rubio külügyminiszter előrelátható unalma az Oroszországgal folytatott béketárgyalások iránt azt jelzi, hogy

az USA kész a helyettesítő háború felelősségét teljes mértékben Európára hárítani, miközben egy sokkal veszélyesebb konfrontáció felé fordul Oroszország keleti szövetségesével, Kínával.

A Trump-kormányzatnak és az azt megelőző Biden-kormányzatnak soha nem állt szándékában foglalkozni az ukrajnai konfliktus tényleges okával ‒ a NATO terjeszkedésével Oroszország határaiig és azok mentén, azzal a szándékkal, hogy elkerülhetetlenül bekebelezze magát Oroszországot.

Emiatt a valódi béke soha nem volt lehetséges, függetlenül a Trump-kormányzat nyilvános retorikájától és az Oroszország felé tett üres gesztusoktól.

Miközben a Trump-kormányzat a NATO-bővítésről csak szájhősködött, az egyetlen konkrétan a NATO-val kapcsolatos döntése az volt, hogy a NATO-tagoktól a NATO finanszírozásának több mint kétszeresét követelte.

Oroszország a maga részéről nyitva hagyta az ajtót az őszinte tárgyalások előtt, és bőséges kijáratot biztosított az Egyesült Államoknak mind a megnyerhetetlen proxy-háborúból, mind az Oroszországgal való, határozatlan idejű konfrontációból a jövőre nézve. Az USA ebben nyilvánvalóan nem érdekelt. Oroszország az Egyesült Államokkal folytatott „béketárgyalások” során folytatta az ukrán erők elleni kimerítő háborúját, folytatva azt a folyamatot, amelyet a New York Times a proxyháború jelenlegi kudarcának központi tényezőjeként ír le.

Az igazi kérdés, ami továbbra is fennáll, hogy Oroszország képes-e folytatni ezt a folyamatot gyorsabb és hatékonyabb ütemben,

mint ahogy az USA és Európa folytathatja „több lőszer és felszerelés adományozását” Ukrajnának, miközben megpróbálja bővíteni „védelmi ipari bázisát”. Ezt csak az idő fogja megmondani.

Ahogy Szíria megmutatta, az USA által egy pillanatra elvesztett proxy-háborút be lehet fagyasztani, újra lehet vizsgálni, és végül meg lehet nyerni, ha elég sokáig és elég széles körben képes túlterjeszkedni az olyan kijelölt ellenfelek ellen, mint Oroszország és Irán. Az USA már fegyveres konfliktusba kezdett Jemennel, és háborúval fenyegetőzik Iránnal ‒ Oroszországot arra kényszeríti, hogy ismét nehéz döntéseket hozzon arról, hogy hova fektesse be véges katonai erőforrásait a végtelennek tűnő amerikai kapacitással szemben, hogy instabilitást és konfliktust teremtsen világszerte.

A multipolarizmus túlélése és sikere attól függ, hogy a multipoláris világ együttműködik-e az amerikai elsőbbség megerősítésére irányuló amerikai kísérletekkel szemben ‒ nemcsak közvetlen és proxy-háborúk, hanem gazdasági kényszer és politikai beavatkozás révén is ‒, és hogy megértik-e, hogy

az USA háborúja Oroszország ellen Ukrajnában vagy a Közel-Keleten Szíria ellen indított proxy-háború valójában háború a multipolarizmus felemelkedése [a többpólusú világ létrejötte] és az általa kínált béke és jólét ígérete ellen.

Brian Berletic bangkoki geopolitikai kutató és író.

---

DeepL.com-fordítás (VDGy)