Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja

Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)

Szőke László

Bal-siker

avagy

a baloldaliság humbugja

(sőt, mi több: modern vallásalapítás)

Budapest, 2002–2006

21.

Irigység-faktor

A szomszéd tehenének pusztulása iránti heves vágy nem pusztán régiónk sajátja. Angolszász nyelvterületről származik ez a vicc: Minek a rövidítése a BMW? Break My Windows! (Törd be ablakaimat!)

Az egyik legförtelmesebb emberi tulajdonságra, az irigységre biztosan építhet a politika. Ha elvonatkoztatunk abszolút elemi szükségleteinktől, mint élelem, fűtés, közlekedés, stb., úgy főként nem a javak birtoklásának hiánya fáj. Sajnos, hajlamosak vagyunk azt sérelmezni a leginkább, miért van meg másnak, ami nekünk nincs. A posztkommunista társadalmakban sem azt nehezményezte a kisember, hogy neki fordult rosszabbra a sora. (Nem fordult rosszabbra.) Neki az fájt, hogy az utcában lakó vállalkozó vett egy használt kismercit, miközben ő továbbra is öreg Trabantjában próbálta tartani a lelket. Haragja nem a milliárdosokra irányul. Azok elérhetetlen messzeségben vannak. Azokat szolgai alázattal valamiféle Übermenschnek tekinti. Ha a volt pártfunkcionárius vállalat-birodalmat kaparint meg, multimilliárdossá válik, a nép egyszerű gyermeke csak a vállát rándítja meg: „ügyes ember!” Ha viszont a szomszéd fiatalember kezd kimászni a szarból, akkor: „mit összelopott a senkiházi!”

Nem kizárólag az egykori kommunista blokkra jellemző, hogy az emberek pont a legnagyobb igazságtalanságokat nyelik le szó nélkül. Ha a hatalom, a média, vagy valami szűkkörű üzleti klub dönt valakinek a felemeléséről, teszi azt nagymenővé, annak jogosságát nem kérdőjelezik meg. Amikor a rezsim csinál hívéből gazdag embert, az oké, ha magad erejéből jutsz előbbre, svindlit sejtenek. Ebben persze a szolgai alázaton túl, két másik körülmény is szerepet játszhat. A nagyon nagy nagymenőket nem látják, legfeljebb a magazinok fotóin. Az meg olyan meseszerű! A körúti vendéglőben vacsorázó tehetősebbek szájából ki lehet nézni a bélszínt. A nagyok klubjaiban felszolgált szarvasgombáról, kaviárról, osztrigáról viszont a nép egyszerű gyermeke nem is értesül, meg különben sem tudja, mi az. Ő még kirándulóként sem jut el azokra a környékekre, ahol a „jobbak” palotáikat felépítették.

A másik fontos tényező az, hogy a toplistán szereplő vagyonok, jövedelmek már átcsúsznak a felfoghatatlan kategóriába. Parkinson,25 az örök klasszikus gyönyörűen megírta, hogy fogadja el egy pénzügyi bizottság percek alatt az atomreaktor építésének költségvetését, majd tölt órákat a kerékpárfészer létesítésére, valamint a felszolgált üdítőkre szánt összegek megvitatásával. A topmanager vagyonaként feltüntetett összeg nulláit is alig tudjuk megszámolni, a szomszéd új autóját ellenben azonnal felbecsüljük.

Láthattuk, milyen fontos szerepet játszott az irigység faktor a kommunista rendszer kialakulásában. Nos, a szomszéd tehenének pusztulása felett érzett káröröm egyik tartóoszlopa az úgynevezett jóléti társadalomnak is. A hatalom juttatásainak kedvezményezettje kétszeres örömöt érezhet. Nem csak arról van szó, hogy ő kap, de azt ráadásul valakitől elvették. És a baloldal soha nem habozott elvenni onnan, ahol sejtett valamit. Persze, nem a leggazdagabbaktól. Inkább a vállalkozótól, a tehetősebb munkavállalótól. Az nem tudta befejezni házát, lecserélni roskatag autóját, sítáborba küldeni gyerekét. Ez szerzett külön gyönyörűséget a rosszakaróknak. Tudjuk, mindig azt a pacit ütik, amelyik húz. De vajon örül-e ennek a mellé befogott rossz ló? Reméljük, az állatok nem ilyen gonoszak.

Fájdalomcsillapítónak is alkalmas a felebarátunkat ért még nagyobb kár. A ma szociáldemokratái is tisztában vannak ezzel. Már kommunista elődeik is kirobbanó sikerrel alkalmazták. Ezért szerveztek annak idején a teljes egészében legatyásított parasztság szórakoztatására vidám kuláküldözéseket. (A néhai Szovjetunióban ezt kiegészítették azzal is, hogy a magasabbrendű társadalom nyilvánvaló ellenségénél, a kuláknál talált háztartási szajrét hazavihették a politikailag helyes úton járó szegényparaszt elvtársak.) A tőlem elhajtott Riska elvesztése sem fáj annyira, ha végigröhöghetem, hogy visznek el a szomszédtól húsz tehenet.

A magyar jóléti állam történetében volt egy roppant érdekes közjáték 1995-96 tájékán. Bokros-csomag néven híresült el. Indokolt volt-e, vagy sem, mennyit javított az ország helyzetén, ebbe most ne menjünk bele. Más az érdekes. Hogyan sikerült lenyeletni az ország népével egy békeidőben példátlan méretű nadrágszíjmeghúzást? Ördögien ügyes technikát alkalmaztak: kiszemeltek csoportokat, melyeken még nagyobbat ütöttek. A kicsit tehetősebbektől megvonták a gyermeknevelési támogatásokat. Az állami, ingyenes felsőoktatásban részt vevő egyetemistáktól (a „jövő góréitól” – sokan akkor még úgy gondolták) tandíjat szedtek. A fogászati kezelést kivonták a finanszírozott egészségügyi ellátás köréből, amin a foghíjas bunkó csak röhögött („úgy kell az uraknak, mit cicomázzák a fogukat”). A három kiragadott példában az a közös, hogy költségvetési hozadékuk szinte nem is volt. Ezzel szemben, az, akit a többletcsapások nem érintettek, elégedetten dőlhetett hátra: a gazdagok még többet veszítettek! És a baloldali kormány nem bukott meg. Mi több, majdnem nyert a következő választáson.

Előző rész: itt.

(folytatjuk)

25 Parkinson, C. Northcote: Parkinson törvénye. Minerva, Budapest, 1985.