Bal-siker avagy a baloldaliság humbugja – 25. Hic Rhodos, hic salta!
- Szőke László, Szilaj Csikó
- 2021. márc. 3.
- 3 perc olvasás
Szőke László írása a 2002-es országgyűlési választás elé készült, aztán 2005-2006 telén kiegészítette. Elgondolkodott a magyar politikai kultúrán, a kultúrát gyakorló emberen, a hatalmi hierarchián és fontolóra vette a választást követő hatalmi politikát. A szerző 2010-ben elhunyt. Írása azonban ma még időszerűbb, mint amikor létrejött. Pár lábjegyzetet azért most hozzáfűztünk, az eltelt másfél évtized miatt. Írását akkoriban még a bátrabb kiadók sem vállalták fel kiadásra, mindenféle stiláris okokra hivatkozva megtagadták a kinyomtatását. (Néhány keresetlen kifejezésénél valóban elengedi magát a szerző; de mindig összhangban a baloldali polititikai közönségesség kiváltotta hangulattal.) A könyvecske 2010-től olvasható volt a 2012-ben megszűnt nemenyi.net honlapon. Ajánljuk most a mai magyar társadalmi élet iránt érdeklődő minden kedves olvasónknak – fejezetenként, folytatásokban. (– a Szerk.)
Szőke László
Bal-siker
avagy
a baloldaliság humbugja
(sőt, mi több: modern vallásalapítás)
Budapest, 2002–2006
25.Hic Rhodos, hic salta!
Magyarul: itt van Rodosz, itt ugorj! A történet szerint az ókori bölcs tengeri útra indult. A hajó egyik matróza nagy hangon azzal kérkedett, hogy ő bizony átugorja a rodoszi Kolosszust, ami az akkori világ hét csodájának egyike volt. Nos, a hajó viharba került, ami eltérítette eredeti útirányától. Megmenekültek, ám Rodosz partjai előtt találták magukat. A legenda szerint a bölcs ekkor tette az idézett ajánlatot a személyzet nagyszájú tagjának. Most a jóléti állam bárkája is viharba került.
Futólag már érintett problémáról van szó. Természetesen Európa van a legnagyobb gondban, hiszen itt épült ki messze legnagyobb mértékben az említett nevet viselő állammodell. Minden előrejelzés azt mutatja, az állami kiadások drámai módon fognak nőni, míg a bevételek még csak nem is cammognak utánuk. A tudósok demográfiai folyamatokra hivatkoznak. Tovább tanul az ifjú, a nyugdíjasok sokkal tovább élvezik járandóságukat, a kevesebb gyerek kevesebb munkavállalót, értsd adó- és járulékfizetőt jelent a jövőben.
Egyes nagyokosok, főként a tengerentúlról, bölcs és ingyenes tanácsokkal látnak el bennünket. Szerintük gyógyír lenne bajainkra, ha Európa sokkal több aktív korú afgán, szenegáli, Srí Lanka-i, stb. bevándorlót engedne letelepedni.[1] Azok boldogan fizetnék az itteni közterheket. A gondolattól legtöbbünk hátán végigfut a hideg, ami bizonyára visszavezethető faji, nemzeti, kulturális előítéleteinkre. Van azonban két ennél nagyobb bibi is az ajánlott gyógymódban.
Milyen munkát kapnának a betelepedők? Komolyan gondolja valaki, hogy a fekete bőrű munkások megérkeztével újra az európai fúrógép, nem pedig a kínai, az olasz ing és nem a thaiföldi, a német TV, nem a maláj uralná a világpiacot? Vicces az ajánlat.
A másik nagy gond, hogy ez csak a krízis kirobbanásának elodázását jelentheti. A bevándorló is jelentkezik majd egyszer nyugdíjért, számos gyermekének iskolázását meg addig is finanszírozhatják az adófizetők.
Az európai államok költségvetésének egyensúlyvesztése nem csak egy fiskális, a belső gazdaságot érintő probléma, és nem véletlenül esik egybe időben a világgazdasági munkamegosztásban zajló hatalmas változásokkal. Széplelkek ezeket hajlamosak úgy definiálni, hogy a globalizálódó világban a multik előszeretettel dolgoztatják éhbérért a harmadik világ nyomorultjait. (A szomorú valóság persze az, hogy az említett éhbér híján szerencsétlenek tényleg éhen halnának.)
A jóléti államok mindegyikének minden baja visszavezethető arra, hogy olcsóbb konkurenciával kell szembenéznie. Ostoba dolog ilyenkor sommásan mindent arra kenni, hogy a konkurens pofátlanul olcsó. Mi van, ha mi vagyunk gusztustalanul drágák??? Márpedig egy jóléti állam polgára, mint alkalmazott, termelhet drágán akkor is, ha tényleges jövedelme siralmas.
Magyarország gyönyörű példája annak, hogy tehet versenyképtelenné egy gazdaságot a jóléti modell. Alig néhány éve még egészen nyomorúságos összegeket kapott kézhez egy magyar munkavállaló. A forint sem volt még túlértékelt. Mégis lebontották a melós feje felől a gyárat, a gépeket elvitték a világ túlsó felére. Az alkalmazott bérét terhelő azon elvonások tették összességében versenyképtelenné a magyar terméket, amit a munkavállaló nem is látott.
Nyugat-Európa ma még állja a sarat, hiszen a világpiacon egyértelmű a technológiai fölénye, vagy legalábbis versenyképessége. E termékek köre azonban szűkül. És közeledik a nagyon nagy gubanc, ezt napjainkban már senki sem tagadja. Valamit egészen máshogy kell csinálni. Ez a földrész nem zárkózhat be, nekünk kereskednünk kell. Itt nincs se nyersanyag, se energiahordozó. (De a kávé meg az ananász sem terem meg.) Azt se felejtsük el, a még meglévő technológiai előnyt is a világkereskedelmen keresztül lehet készpénzre váltani, ezzel pótlólagos forrásokat bevonni.
Ugye senki nem akarja megvárni, míg az lesz a legnagyobb dilemma, mivel ellentételezze Európa az ugandai orvosi műszert, a burmai repülőgépet, miből fizesse a vietnámi metróépítő céget? Nagyon úgy néz ki, csak a fosztogató-osztogató állam korlátozása jelenthet megoldást, csak így leszünk, maradunk versenyképesek. Hülyeséggel azért nem lehet vádolni a szocialistákat, így ezt ők is látják. De mit csinál egy cukrosbácsi, ha nem ígérhet édességet? Most ugorjatok, ha tudtok, elvtársak!
P. S.: Majdnem megfeledkeztem a legfontosabbról. A kérész lárvája éveket tölt a föld alatt, de azután a kifejlett állatka csak kibújik, hogy megkezdje önfeledt táncát a levegőben. (Csak történelmi mércével mérve pillanatnyi, párszáz évet kérünk!) Tessék mondani, nem lehetne olyan világot teremteni újra, melyben több szó esik az EMBERRŐL, kevesebb a társadalomról? Mint akkor, ott, Botticelli mester idejében. Hadd süssük meg kalácsunkat, szüreteljük le szőlőnket, hadd élvezzük azt hedonista módon!
Előző rész: itt.
(folytatjuk)
[1] Másfél évtized múlva ez is valóság lett.
Comments