Barabás Géza: KI AZ „IGAZI MŰVÉSZ”? (II.)

Eredeti cikk:

KI AZ „IGAZI MŰVÉSZ” ? II. rész, Barabás Géza | ápr 20, 2025 | Budapesti közélet

Előzmény: Barabás Géza: KI AZ „IGAZI MŰVÉSZ”?

Horatius római költő két szóban fogalmazta meg a művészet célját: prodesse et delectore. Tanítani és gyönyörködtetni.

Továbbra is nagy az ellenzéki zaj Vészabó Noémi Munkácsy-díja körül. Bölcsebb lenne ugyan hallgatniuk, bocsánatkérést úgysem várhat tőlük az ember. Azt adják, ami a lényegük, nagymamám bölcs mondása szerint: „mindenki azt árulja a boltjában, amije van”.

A 444 cikke: Annyira kiborultak az „igazi művészek” a giccsfestő Munkácsy-díján, hogy petíciót is indítottak. A díjazottat ért primitív támadás az érintettnek bizonyára sok kellemetlenséget okozott, engem viszont kicsit szórakoztat, mert látom benne azt az erőltetett, „felsőbbrendűségi mentális" zavart, amit nem szabad válasz nélkül hagyni.

A KI AZ „IGAZI MŰVÉSZ”? I. részében már részben elmondtam a művészről és a művészetről szóló álláspontomat. A művészetet szerető közönség tegye fel magának a legegyszerűbb kérdéseket (ha egy művet szeretne jobban megismerni), „ki a művész”, „mi a szép”, „mi a művészet célja”, valamint: egy magas kitüntetésben részesülő díjazottnak „emberi minőségben” is felül kell-e állni a hétköznapi kérdésekben?

Melyik művésztől származó művet tenné be szívesen az otthonába és élne vele együtt nap mint nap, vagy melyik kép megvásárlását tartaná jó „pénzügyi befektetésnek”? Én azt gondolom, hogy „virágozzék minden virág”, még az is, amelynek talán nem szeretjük az illatát, vagy tüskés, mint a sivatagi kaktusz. Ha már a kormánykritikus lapok előhozakodtak az „igazi művészek” tiltakozásával, akkor legyen szabad visszakérdezni is!

A Munkácsy-díj kapcsán van egy alapvetésem: maga a díj hatalmas művészi elismerés (maradjon is az!), de nem jelenti azt, hogy eleve nagyobb művésztehetség valaki azért, mert Munkácsy-díjban részesült, mint aki nem kapta meg ezt az elismerést! Számos festőt ismerek, akinek a munkája, életműve fontosabb és értékesebb néhány korábbi Munkácsy díjazottnál.

Nézzük meg a petíciót elindító, támogató „igazi művészek”, Bánki Ákos absztrakt festő(művész) és Krnács Ágota munkáit, alkotásait. (Amúgy végtelenül buta, nagyképű, szakmaiatlan az „igazi művészek” meghatározás...) Hasonlítsuk össze a műveiket több más festőművész munkájával, akik nem kapták meg ezt az elismerő kitüntetést!

A Kádár-rendszerben volt, aki politikai okokból bele sem kerülhetett a katalógusba, hiába alkotott fantasztikus, magas minőségű műveket (is) mint Barba Péter festőművész. Műveit átvette és árusította a Képcsarnok Vállalat, de semmilyen elismerésben nem részesülhetett.

Volt olyan festőművész, aki kapott ugyan állami, tanácsi megbízást festményekre, falfestményekre, de nem kapott semmiféle megbecsülést, elismerést elvégzett munkájáért! Ilyen kirekesztett volt Takács István festőművész (ABA-NOVÁK VILMOS szintű művész), aki a háború előtt kétszer is megkapta a Horthy-korszakban az egyik legmagasabb művészeti elismerésnek számító Eszterházy díjat! A II. világháború után szülőföldjén, Mezőkövesden dolgozott tovább, a helyi tanács több megbízást is adott számára, de művészeti elismerésben nem részesült, a „tűrt” politikai kategóriába tartozott. Takács István több mint 300 magyarországi templomban készített freskókat, oltárképeket. A szakrális téma mellett a matyóság életéből merített jeleneteket, életképeket. Matyóföld és népe iránti szeretete érződik azokon a festményein, amelyeken a matyó valóságot örökítette meg, úgy, ahogyan fiatalon megismerte, s amilyennek a művész szemével látta a népviseletet és a parasztság életét.

Részletek a Mezőkövesdi múzeum anyagából:

„Egyházművészetét mélyen vallásos szellem és a barokk ízlés mesterkéltségtől mentes átélése jellemzi. Tökéletes folytatója volt a legnagyobb barokk mestereknek. Főműve az egri bazilika két kupolafestménye és a magyar stáció képei."

Állította:

„A feladat nem az, hogy Magyarországra a művészetet behozzák, hanem, hogy itt művészetet, éspedig magyar művészetet kell teremteni”.

Ezért festett főleg magyar szenteket, magyar embereknek. Mikor pedig 1956-ban biztatták, hogy hagyja el az országot, nyugaton néhány év alatt meggazdagodhat, azt válaszolta, hogy

„amíg Magyarországon, a saját hazámban egy darab száraz kenyerem lesz, nem megyek külföldre foszlóskalácsért”.

A sikerről így vélekedett:

„Nem a sikerre vágyom, hanem igényre van szükségem. Arra, hogy érezzem, a munkámra szüksége van valakinek, hogy megértik, s freskóim prédikációként hatnak, sőt valamivel többek is annál. A szó elszáll, azt a napi gondok elfeledtetik, de én azt szeretném, hogy képeim újra áhítatot váltsanak ki, és az ég felé emeljék, reménységgel töltsék meg az emberek lelkét.”

„Munkáiba belevitte szívének egész melegségét, vallásos áhítatát, az egész lelkét, hogy maradandót alkosson. Nem tikkadt el az izmusok útvesztőiben, a sablonok, a dekadencia beteges álmokat hajszoló küzdelmeiben. Lelke mélységének megérző ereje, érzelmi gazdagsága, nagy őszintesége, mély vallásossága, technikai készsége emelik az egyházművészet legjobbjai közé.”

„Hitvalló jelleme, templomfestői múltja miatt” a vallásellenes művészetpolitika évtizedeken át próbálta érdemeit elvitatni, lejáratni és kizárni őt a művészeti életből: letagadva sokrétű munkásságának eredményeit, egykori sikereit. Ő azonban töretlen hittel alkotott élete végéig, rendeletlenül! Szülőföldje népéhez, magyarságához, hitéhez mindvégig hű maradt. Igazi, örök értékek hirdetője volt, meghatározó példaként tekinthetünk művészi, emberi helytállására, nagyságára.”

Takács István: Kislegény pergőtűzben, 1941-ben Esterházy-díjat kapott alkotás

Krnács Ágota képzőművész, tehetséges grafikus, festményein megjelenik az ember, a város, közelebb áll hozzám mint a rajztudás és léleknélküli absztrakt kompozíciók. Talán be is tenném egy modern lakásba a képeit? Felmerül a kérdés azonban: ha ugyanazon az áron lehetne megvásárolni egy hasonló méretű képet Berkes Antal, Turmayer Sándor, Háry Gyula, Czene Béla, Balogh Ervin, Ősz Dénes, Udvary Pál, Szentgyörgyi Kornél, Duray Tibor, Pogány Géza, Somogyi Imre festőművészektől, akkor a T. gyűjtő, művészetszerető közönség vajon melyik festőművésztől vásárolna városképet?

Érdemes megnézni a lemondott Munkácsy-díj Bizottság művészeinek néhány munkáját is.

„Elekes Károly a 2000-es évek elején egyre fokozódó szkepticizmussal fordult a művészet és a művészeti »túltermelés« felé. Fokozatosan lemondott »saját« műveiről, gondolkodásában előtérbe került a társadalmi szolidaritás, talált, illetve hajléktalanoktól vásárolt tárgyakkal dolgozott. 2003-ban ebben a szellemben kezdte ún. Tuning sorozatát, amelyet máig folytat. Ócskapiacokon vásárol rossz állapotban lévő festményeket, műkedvelő vagy dilettáns, ritkán kvalitásosabb művészektől. A képek kispolgári enteriőrökből selejteződtek ki, minőségük és állapotuk miatt a műtárgypiac nem szívja fel őket, az ócskaság kategóriájába sorolódtak. Elekes azonban empátiával fordul a képek és alkotóik felé; a képeket tisztítja és restaurálja, majd formailag, tartalmilag újraértelmezi, kiegészíti, ily módon intellektualizálja, konceptualizálja, helyezi saját korába azokat.” – Ludwig múzeum leírása

Elekes „formailag, tartalmilag újraértelmezi, kiegészíti” más műveit, ez a valóságban azt jelenti, hogy egy régi alkotásba belenyúl, átfesti a pillanatnyi ötlete, „művészi elképzelése” szerint. Szeretném megkérdezni, hogy milyen erkölcsi-művészeti jogon nyúl bele más naív, amatőr, „vasárnapi festő” vagy „kismester”munkájába? Az egyik kép, amelyet átfestett, Kássa Gábor (Sátoraljaújhely, 1893 – Budapest, 1961), jegyzett festőművész portré festménye 1956-ból. Elég megdöbbentő, hogy a Ludwig Múzeum ezt etikailag elfogadja, sőt még bátorító magyarázó sorokat is fűz hozzá. Ha a festő magának otthon belenyúl egy másik festő munkájába, az számomra nem szimpatikus; mint tulajdonos megteheti, de hogy átfestve még a saját műveként tekint rá, az mind jogilag, mind művészileg és mind etikailag kétséges. Most komolyan kérdezem, ezt nevezi a 444. „igazi művésznek” ? Ő kritizálja más művész Munkácsy-díját?

Egy másik lemondott bizottsági tag, Erős István „penészes önarckép” szobrát kötelező „művészeti alkotásként” látnia, elfogadnia a nézőnek? Kiknek készült? A „penészes önarckép” szobor valamilyen módon, minőségileg, kvalitásban, tartalmilag, mondanivalóban, értékében összevethető művészi alkotás Zala György szobrászművész Millenniumi emlékművet elkészítő (hat másik szobrász társával kivitelezve) szoborcsoporttal, Melocco Miklós, Izsó Miklós, Stróbl Alajos, Fadrusz János szobrászművészek vagy más szobrászművészek alkotásaival?

Vészabó Noémi kitüntetésének néhány kritikusa szerint: „a Munkácsy-díj odaítélése inkább politikai, mint szakmai okokra vezethető vissza”.

Úgy vélem, van (rész)igazságtartalma a gondolatnak, mert a művészet mindig adott társadalmi viszonyok között létezik, nem önmagában. Politikamentes művészet az őskori barlangművészetnél létezett, azóta az emberi társadalmakban az emberek közötti viszonyrendszer szabta meg a művészet lehetőségét, támogatását, értékelését. Nyilvánvaló, hogy akik eddig megkapták a Munkácsy-díjat, ők is mind „az adott társadalmi viszonyok között, érdek és értékrendszerek között” kapták meg az elismerést.

„Mióta világ a világ a művészeteket, szobrászatot, festészetet a mindenkori uralkodó osztály tagjai támogatták: fáraók, királyok, császárok, fővezérek, patríciusok, nemesek, főnemesek, pápák, főpapok, kereskedők, gyárosok, nagypolgárok, ők rendelték meg és fizették ki a kívánt műveket a művészektől. Meghatározták, hogy milyen témáról fessenek, mit készítsenek (a portré művészet mindig előkelő helyen szerepelt) ezért bőségesen megjutalmazták, kifizették a megrendelt művek készítőit, mestereit. Csak a polgárosodás korai útjára lépett társadalmakban fordult elő, hogy a művészek maguk választották ki a témáikat és festettek azt ami kedvükre való volt. Ez ritka és kiváltságos helyzet volt a művészek között.” – „Szocreál Képzőművészet a Rákosi-Kádár korszakban” c. könyv.

Egy másik problémát abban lát a művésztársadalom néhány képviselője, hogy a kitüntető miniszter nem szakmabeli, hanem „patikus”, aki nem része a művészvilágnak. Ez így igaz, és éppen ezért nem terheli akkora nyomás a művésztársaktól, hogy a díjat csak egy bizonyos liberális értékrendű kör tagjai kaphatják meg. Az „igazi művész”az ő szótárukban azt jelenti, hogy csak liberális életfelfogású, kormányellenes, azonos agendájú, egy brancshoz tartozó társaság tagjai jogosultak díjakra, elismerésekre, sikerre, jólétre, kiváltságokra.

Egy másik kulturális és tudományos kör tagjairól nemrég ezt írta Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója:

„Beválasztásuk sok esetben nem teljesítményfüggő, mert legalább ilyen súllyal esik latba networkölési képességük, kaszt, illetve baráti- és érdekszövetségeseik lobbiereje.”

Látok némi hasonlóságot a két „művész-tudóstábor” közötti érdekviszonyban.

Szeretném megjegyezni, hogy a nemzetünk egyik legnagyobb festője is patikus volt: Csontvári Kosztka Tivadar.

„Művészetét nem lehet meghatározott stílus kereteibe foglalni, egyformán jellemzi a varázsos realizmus, a szimbolizmus, a mitikus, szürrealisztikus hang, az expresszionizmus, a posztimpresszionista és a neoprimitív iskola üdesége.” – Lőrincze Géza

Életében egyetlen festményt sem adott el, de a festményárverések világában (ha nagy ritkán előkerül egy műve) a legmagasabb áron kelnek el. Szóval egy jó patikus sohasem jön rosszul, adott esetben tud megfelelő gyógyszert ajánlani a Munkácsy-díj miatt aggodalmaskodó, „szorongásos betegségben lévő pácienseknek”, irigy művésztársaknak.

MIÉRT IS FONTOS A MŰVÉSZET ÉS ANNAK IRÁNYÍTÁSA?

„A művészet nevel bennünket, akár akarjuk, akár nem. A művészet mindig értékrendet, világnézetet, perspektívát közvetít, olyankor is, amikor a művésznek egyáltalán nem célja, hogy bárkit is megváltoztasson. A művészet a művész szemszögéből láttatja a világot, és ezáltal akaratlanul is formálja a lelkünket, az ízlésünket, a választásainkat, az értékrendünket, a hitünket.”

„A művészet mindig nevel, akkor is nevel, amikor azt tanítja, hogy a művészet nem nevel semmire! Mivel a szenvedélyeinkre hat, nem is akárhogyan teszi ezt: ha sikerül érzéseket ébresztenie bennünk, szinte beleégeti a lelkünkbe az üzenetét, mélyebbre, mint bármely más kommunikáció. Felesleges becsapnunk magunkat: a művész kommunikációja még olyankor is hatással van ránk, ha semmi másról nem szól, csak arról, hogy a művész unatkozik.” – Anonymus

Nemes egyszerűséggel talán azt mondhatom, aki a lelkekre hat, aki a lelkeket befolyásolja, az az ember gondolkodását is befolyásolja, irányítja. A művészet és a művész megítélése időnként változhat.

Czene Béla festőművész képei néhány évvel ezelőtt tizedannyiba kerültek, mint most. A „kismester” elismertségéhez, felemeléséhez, megfelelő művészi rangjának eléréséhez az kellett, hogy egy komoly gyűjtője és egy neves galéria összefogjon, részletes életmű könyvet állítson össze, grandiózus kiállítást rendezzen műveiből. Ha ez nem így történik, művei ma is a néhányszáz euro árkategóriába tartoznának. Lévén kiváló művész, Czene Béla megérdemli, hogy kilépjen méltatlanul alacsony árkategóriából, és munkásságát, művészetét méltó aukciós leütési árakkal is elismerjék. Simon Eszter így ír festészetéről:

„Autopress kávéfőző, a hetvenes évek ikonikus hajviseletei, budapesti presszók, meztelen nők, vidám balatoni strandolások, akinek a képeiről mindenkinek eszébe juthat egy-egy ilyen emlék a múltból. Ezek Czene Béla ikonikus témái, a művészt azonban egész életében igazságtalanul mellőzték, miközben óriási, mintegy 3000 képből álló életműve manapság egyre többet ér. A festményei ma már akár több millió forintért kelnek el az aukciókon, képei pedig a világ számos pontján szétszóródva lappanganak.”

Tscheligi Csűrös Lajos élete kalandos és színes. A Képzőművészeti Főiskolán Glatz Oszkár és Edvi Illés Aladár voltak a mesterei. Pasztell technikával tájképeket, zsánerjeleneteket festett. 1957-ben, 44 évesen Svájcba emigrált, onnan Párizsba, ahol stílust váltott és absztrakt képeket készített. Párizsi szalonokban állított ki, de több európai és tengerentúli tárlaton is szerepelt, sikereinek fokmérője, hogy művei megtalálhatóak a holland kiránynő, dán király, Kennedy elnök, Charles de Gaulle elnök és a Lichtenstein Hercegi gyűjteményben. A külföldi absztrakt képeinek sikerességének ellenére, ha időnként feltűnik itthon egy-egy pasztell képe, az aukciós házak megmosolyogják, ha valaki árverésre kínálja.

A különböző megmondó emberek, akik nem értenek túl sokat a művészethez, csak jó kis politikai hecckampányban teljesítik ki profizmusukat. Az ítészeknek szegődött művésztársaknak ajánlom figyelmébe Takács István tiszta, egyszerű, alázatos szavait a művészetről, és még inkább Pablo Picasso világhírű művész őszinte gondolatait:

„A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti, de amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igaz értelmében művésznek tekintsem. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét.”

Érdemes elolvasni Pablo Picasso teljes nyilatkozatát, amely a jugoszláviai Magyar Szó 1962. novemberi számában jelent meg:

„Mikor még fiatal voltam, szívvel-lélekkel hittem az igaz művészet magasztos küldetésében. Később rájöttem, hogy a művészet abban az értelemben, ahogyan 1800-ig fogták fel, idejét múlta, halálos beteg és menthetetlen. Az úgynevezett művészi alkotás pedig a maga céltalanságával nem egyéb, mint ennek a haláltusának a megnyilvánulása. Az emberek hátat fordítanak a festészetnek és napról-napra közömbösebbek iránta, éppúgy, mint a szobrászat, vagy a költészet iránt. A látszattal ellentétben kortársaink szíve, lelke ma másé: a gépé, a tudományos felfedezéseké, a gazdaságé, a természeti erők feletti uralomé és a hatalomért való törekvésé. Mi a művészetet nem érezzük életszükségletnek és lelki tápláléknak, mint a letűnt századok emberei. Sokakat közülünk olyan indíték késztet arra, hogy a művészettel foglalkozzék, aminek kevés köze van az igazi művészethez. Inkább utánzási készségről, hagyománytiszteletről, a nagy dolgok iránti vonzalomról, fényűzésről, egyszerű intellektuális kíváncsiságról, divatról, vagy puszta számításról van szó. A művészettel foglalkozók egy része ma csupán szokásból, vagy sznobizmusból él, fél lábbal a múltban, másrészt a társadalom minden rétegéből kikerülő többséget nem fűti igazi szenvedély a művészet iránt, amit a legjobb esetben csak szórakozásnak, bíbelődésnek, vagy puszta pepecselésnek tekint. A mai nemzedék inkább a gépek világa és a sport iránt érdeklődik és sokkal cinikusabb és nyersebb, mint az eddigiek, s a művészetet, mint a múlt értelmetlen és haszontalan cafrangját, inkább a múzeumok és könyvtárak gondjaira bízza. Abban a pillanatban, amint a művészet többé nem nélkülözhetetlen lelki táplálék, a művész tehetségét az új formákkal való kísérletezésnek szenteli, amely végső fokon nem egyéb, mint intellektuális csalás. Az emberek többé nem várnak vigaszt és felemelkedést a művészettől. A kifinomult és gazdag kvintesszencia-desztillálók inkább csak az újdonság, a különlegesség, a feltűnő és meghökkentő hatásokat vadásszák. A kubizmustól kezdve, ezeket a kifinomult ízlésű urakat és műbírálókat én is kiszolgáltam különféle furcsaságokkal, amelyek éppen eszembe jutottak, és az igazság az, minél kevésbé értették, annál inkább el voltak tőle ragadtatva. Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás, arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és dicsőségem. A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti. Ma, mint mindenki tudja, óriási a hírnevem és dúsgazdag vagyok. De amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igaz értelmében művésznek tekintsem. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét. Beismerésem keserű és fájdalmas ugyan, de úgy érzem, érdemes volt elmondani, mert mindenképpen őszinte.” – Pablo Picasso

Azt gondolom, hogy ki az „igazi művész”, mi az „igazi művészet” és legfőképpen: mi az, ami a jövőben is kulturális érték marad, azt nem a 444 fogja eldönteni, vagy olyan művésztársak, akik féltékenyek mások sikereire, hanem