Botz Domonkos: Húsvéti gondolatok

– megfeszíttetett –

Korán világosodott. Az utcák, a sikátorok két oldalán magasodó házak tapasztott, hol vörös, hol homokszínű falai mentén sokasodni kezdtek a mezítlábas saruk, a színes leplekbe burkolózott, elgyötört arcú emberek. Voltak, akik ismeretlenül is megfogták egymás kezét, mintha csak abból akarnának erőt meríteni, mások leszegték a tekintetüket, akadtak, akiknek csak szájmozgásuk árulta el, hogy csendben imádkoznak, és csak vártak és vártak, miközben a távoli hangokat figyelték. A tömeg néma volt, csak a sikátor sarkairól leváló szelet, a távolban idegesen toporgó lovak horkantásait, a zablák fémes csörrenését lehetett hallani, és időnként az élesen csattanó korbácsütéseket.

Aztán lovasok közeledtek. A vörös bársonylepellel letakart paripák pofájáról habosan csurrant a nyál, büszke lovasaik fényes mellvértjein megcsillant a reggel, a rézsűt beeső fény, majd pillanatokkal később a falakon megjelent és lassan mozdult odébb, és haladt egyre tovább és tovább szürkén egy meggörbült árnyék, és vele együtt a kereszt. A tömeg ekkor hangosan imádkozni kezdett, és megindult a lovasok mögött a Koponyák hegye felé. Valahonnan az olajfák illatát hozta a szél.

Odakint péntek volt és reggel. – Áldott ünnepeket! – hallotta a nyitott ablakon át beszűrődő hangokat. – Bizony, áldottat – gondolta, és nem kellemest, ahogy azt a pártállami időkből sokan már megszokták. Mert akkoriban minden „kellemes” volt (már akinek), még a húsvét is. De mi a fenétől volt „kellemes” a megfeszíttetés?

Aztán megindult a forgalom, munkába indultak az emberek, de ott bent, ott legbelül még sokáig hallotta azt a távoli kopácsolást, és szinte érezte azokat a tenyérbe fúródó vaskos kovácsoltvas szegeket. Aztán kívül s belül újra elcsendesedett minden.