nov. 3.

A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A sikeres civilpolitika alapjai (Varga Domokos György sorozata) – Budaházy Edda utószava

frissítve, képekkel kiegészítve: 2024.11.03.

A sikeres civilpolitika alapjának az alapja, avagy a család és a kis emberek ereje

A csapdába került hazafiakért egy fél ország mozdult meg, amikor megelégelve a 15 évnyi meghurcoltatást a semmiért, széles rétegekben megjelent az igény az ügy végleges lezárására és az érintettek rehabilitálására. Ehhez azonban kellett az a kitartó, aprólékos, fáradságos munka, amely a letartóztatások első pillanatától kezdve az ügyben résztvevők családtagjaira és barátaira hárult.

2009. június 17.

Pontosan emlékszem erre a szép nyári napra. Gondtalanul üldögéltem házunk teraszán titokzatos mosollyal az arcomon, mivel rajtam és a férjemen kívül még senki sem tudta, hogy a harmadik gyermekemet várom. A telefonhívás, amely belerondított ebbe a kegyelmi állapotba hideg zuhanyként ért: a bátyámat letartóztatták.

Akkor már voltak az ügyben mások is börtönben, ezért azonnal válságstáb létesült a letartóztatottak családtagjaiból és a nemzeti jogvédőkből. Nem is ismertük egymást. Síró feleségek és gyerekek, kétségbeesett anyák, testvérek és szimpatizánsok kis csoportja próbált tájékozódni.

Nyilvánvaló volt, hogy itt a védelem kidolgozása mellett lelki segélyszolgálatra lesz szükség. Mindenféle módon próbáltuk támogatni egymást, azonnal gyűjtést szerveztünk a letartóztatott apák családjainak megsegítésére. Különösen próbáltunk odafigyelni azokra, akik kisgyerekekkel maradtak ott. Volt olyan, akinek éppen útban volt az első gyereke. Szerencsére, ebben az időszakban nagyon erős volt a nemzeti ellenállás, a Gyurcsány lemondását követő Bajnai kormány egy fikarcnyival sem volt jobb gyalázatos elődjénél, a nemzetiek tisztában voltak a rendszer tarthatatlanságával és az ellenállók szerepének fontosságával.

Heti rendszerességgel találkoztunk, információkat osztottunk meg egymással, híreket hoztunk ki a börtönből, amit aztán továbbadtunk a baráti sajtónak, így tájékoztatva a közvéleményt a történésekről. A Budaházy Györgyöt övező hírnév és tisztelet garancia volt arra, hogy ne legyen vele szemben durva bánásmód a börtönben, sorsát, úgy tűnt, sok ezer ember figyeli.

Akik voltak már börtönben tudják, hogy ilyenkor felértékelődik a család szerepe. Akinek nincs segítsége, az nehezen boldogul.

Szabadságot Budaházynak!

Egy ’56-os elítélt visszaemlékezésében olvastam egyszer, hogy a hatvanas években egyik nyáron rabszállítóval vitték valahová a Balaton partján, és az ablak résein át látta, ahogy a strandon boldogan fürdőznek, labdáznak az emberek. Akkor arra gondolt: hát ezért csináltuk? Szörnyű csalódás volt, úgy érezte, elfelejtették őket. Elhatároztam, hogy ez velünk nem fordulhat elő.

Tudtuk, hogy a legerősebb fegyverünk a nyilvánosság. Tüntettünk főbb tereinken, kiálltunk minden nagyobb eseményen, nemzeti ünnepen, majálisokon, csináltattunk aláírásgyűjtő pultot, készítettünk szórólapokat, Budaházy szabadságát követelő pólót árultunk (többfélét), még „Szabadságot Budaházynak!” pecsétet is csináltattunk, és azzal pecsételtünk a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom által szervezett Atilla védvonal túra egyik állomásaként. Készültek kitűzők, matricák, és voltak, akik a matricákat ragasztgatták. Volt, aki éjjel-nappal készenlétben volt online, sajtófigyelést csinált, szórólapot szerkesztett, videót vágott.

Édesanyám 15 évig soha nem vett fel mást, mit Budaházy-s pólót, ha elment valahová.

A Budaházy testvérek édesanyja Wittner Máriával

Ha koccintottunk, akkor mindig csak Gyuriék szabadulására. Szinte az egész életünket ehhez az ügyhöz igazítottuk, készültünk a tárgyalásokra, kisfilmeket tettünk közzé, nyilatkozatokat adtunk, hogy életben tartsuk a tiltakozást.

Kiálltunk miden nemzeti ünnepen, ha esett, ha fújt, de a Békemenetre is elmentünk a molinóinkkal. Nőket toboroztunk, hogy fekete ruhában petíciót vigyünk az Igazságügy Minisztériumba az 1956-os asszonytüntetés mintájára. Egyszer, bejutva egy parlamenti ülésre, a karzaton felálltunk Szabadságot Budaházynak! pólóban, így demonstráltunk. Árverést hirdettünk olyan képekre, tárgyakra, hangszerekre, amelyet mások ajánlottak fel.

Sokszor éreztük, hogy hiába, máskor örömmel láttuk, hogy mégis csak van értelme mindennek. Számomra a legreménytelenebb pillanat a 2022. október 23-át követő napokban jött el, amikor Gyuri a börtönben éhségsztrájkba kezdett. Múltak a napok és mi kétségbeesve találgattuk, hogy meddig fogja bírni. Úgy tűnt, lehetőségeink végéhez értünk és nem láttunk kiutat. De mindig volt kiút…

Hiszem, hogy 2023-ban a végső szabadulás nemcsak nekünk, érintetteknek, hanem az egész nemzetnek ‒ legalábbis a jobbik felének ‒ eufórikus pillanat volt. Mi, magyarok, akik szinte már természetesnek vesszük, hogy nem győzhetünk, győztünk. Minden igaz magyar úgy érezhette, mégis igazságot szolgáltatott nekünk az élet, ha keservesen is.

A vérszerződés 5. pontja kimondja:

„Ha Álmos vagy utódai, vagy bárki a nemzetségfők közül megszegné az esküt, örök átok fogja sújtani.”

A Szent Korona-tan ellenállási záradéka pedig lefekteti, hogy a Szent Korona minden tagjának joga és kötelessége, hogy ellenálljon és ellentmondjon minden olyan törekvéssel szemben, amely jogainak gyakorlását csökkenti, és kötelezettségei teljesítésének feltételeit korlátozza, vagy gátolja, a magyar nemzet alkotmányát sérti, korlátozza, a nemzet érdekével ellentétes. Ezzel nem követ el jogsértést.

A kegyelem ügye győzelemre volt ítélve, mert a magyarok génjeibe évszázadokon át beleégett ellenállási jog alapján a Hunnia üggyel kapcsolatban mindenki érezte, hogy a gyurcsányi országvesztésnek ellenálló hazafiaknak igazuk van, a szabadságot megérdemlik, ha elkövették a terhükre rótt cselekményeket, akkor azért, ha nem, akkor meg azért.

Ha becsukódik egy ajtó, kinyílik egy ablak

Voltak, akik félve a terrorizmus vádjától, megszakították a kapcsolatot velünk. Akikről addig azt hittük, hogy a barátaink. De ilyenkor mindig tízszer annyian álltak mellénk, bizonyítva, hogy Isten az igaz ügyet nem hagyja el. Ezért itt szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik ugyan nincsenek ott a kegyelmet kérő „hírességek arcképcsarnokában”, de mindig ott voltak a tárgyalóteremben, az utcán, a tüntetéseken, amikor szükség volt rá. Nem kérkedtek vele, nem kértek ellenszolgáltatást, de vállalták a kockázatot, hogy kirúgják őket a munkahelyükről, ha kiderül. Akikre mindig lehetett számítani, mindig lehetett feladatot bízni, akik önzetlenül és feltűnés nélkül, de kitartóan segítették a szabadulás ügyét. Vannak, akik már nincsenek köztünk. Az alábbi képekkel szenteltessék meg az ő emlékük is.

Diósd, 2024. november 2.

Budaházy Edda