Civilek a gyerekekért ‒ jobbról is, balról is. A kormányhatalom önmagában miért édeskevés… (Varga Domokos György jegyzete)
frissítve: 2024.11.23., 19 ó.
E mostani jegyzetem címében jelzett témával szoros összefüggésben jelentem, hogy pontot tettem a Budaházy-ügyet egy sajátos szempontból feldolgozó könyvem (vagy inkább: könyvünk) végére. A fő- és alcím jószerivel mindent elmond e sajátosság lényegéről: A BUDAHÁZY-ÜGY ÖRÖK TANULSÁGAI – A SIKERES CIVILPOLITIKA ALAPJAI. Azt kutattam és igyekeztem „örökérvényűen” megragadni és bemutatni, hogy miért tarthatott csaknem másfél évtizeden át a mi szabadságunkért harcoló magyar hazafiak meghurcolása, s mi minden kellett ahhoz, hogy végül mégiscsak sikerre vezessen az értük összefogó családtagok és különféle civilek – többnyire „nemzeti érzelmű” közéleti szereplők – szívós küzdelme.
Egy biztos: 2010 óta kétharmados parlamenti többséget élvező, magát nemzetinek tekintő kormány vezette Magyarországot, s a Budaházy-ügy 17 vádlottját végül csak 2022-23-ban lehetett megmenteni a további börtön- és fegyházbüntetésektől, és ekkor is csak köztársasági elnöki kegyelemmel és háromszori nekifutásra. És még ehhez is be kellett vetni az önszerveződő, öntudatosodó civilpolitikát. Civilek összehangolt, szervezett együttműködésére és kiállására volt szükség ahhoz, hogy oly mértékig megváltozzék – áthangolódjék – a Hunnia-ügy vádlottjaival szembeni közmegítélés és közhangulat, hogy a törvényes hatalom végül csak elszánta magát a kedvező döntés meghozatalára, a „terrorizmussal” megvádolt hazafiak kegyelemben részesítésére. Szívós munkálkodásunk nyomán annyi közismert, népszerű személyiség állt már ki Budaházy és társai kiszabadításáért, hogy elérkezett az a történelmi pillanat, amikor a törvényes hatalom számára kockázatosabbá vált vád alatt tartani őket, mint közbeavatkozni és elengedni őket.
Számos – itt most nem részletezendő – jel utalt arra, hogy az Orbán-kormány meghatározó tagjai közül többen is osztották a Budaházyékat kiszabadítani igyekvő civilek álláspontját: a terrorizmussal megvádoltak hazafias szabadságharcot folytattak azzal a gyurcsányi önkényeskedéssel szemben, amely a 2006. október 23-i rendőrterrorban csúcsosodott ki. Őket a békés ünneplők ellen rendőrterrort vezénylők ‒ terrorcselekmények elkövetése címén ‒ vád alá helyezték, ők maguk viszont – a szemkilövetők, a vétleneket véresre verők, hamis vádakkal perbe fogók – mind büntetlenek maradtak. De ez a közösen osztott álláspont is sokáig kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a törvényes hatalom szembe merjen szállni a különféle hatalmi gépezeteknek és rejtett hálózatoknak a hazafiak megbüntetését szorgalmazó szándékával és akaratával. Ahhoz, hogy ezt különösebb kockáztatás – politikai veszteség – nélkül megtehesse, megfelelő hivatkozási alapra volt szüksége. A szóban forgó Budaházy-könyv tartalmazza a meghurcoltak mellett kiállók „dicsőségtábláját”: mint látható, a másfélszáznál is több közéleti személyiség döntő része egyértelműen a nemzeti oldalhoz kötődik. Ám akadnak közöttük olyanok is, akik tekintélyüknél, népszerűségüknél fogva inkább már táborok fölött állnak, sőt olyanok is, akiket leginkább az ellenzéki oldalhoz, a balliberális táborhoz szokás besorolni. Utóbbiak közé sorolható például Schiffer András, az LMP egykori vezetője, társalapítója. Ezek a közszereplők belátták és maguk is hangoztatták: méltánytalan és igazságtalan az a súlyos meghurcoltatás és fenyegetettség, amivel az igazságszolgáltatási gépezet a Hunnia-ügy vádlottjait és családtagjait sújtja. Hogy ezt minél szélesebb körben belássák, így is érezzék és így is hangoztassák, nagyon sokat segítettek a Budaházy Bizottság az Igazságtételért (BBI) társaságba tömörült újságírók, filmesek. Ők a meghurcoltak és családtagjaik személyes hangú bemutatásával érzékeltették a nyilvánosság – no meg a törvényes hatalom és a hatalmi gépezetek – számára, hogy a terrorizmus vádjával bíróság elé állítottak a legkevésbé sem közveszélyesek, ellenben felelősségteljes, gondos szülők, munkahelyükön megbecsült szakemberek, tehát minden tekintetben hasznos, példamutató tagjai a társadalomnak.
A 17 vádlott közül az első hétnek – a kisebb büntetési tételekkel sújtottaknak – a kegyelemben részesítéséhez ennyi civilpolitikai előkészítés nagyjából elegendő is volt. Mivel a döntést meghozó köztársasági elnök a családok ellehetetlenülésén túl okkal és joggal hivatkozhatott a bírósági eljárás elfogadhatatlan mértékű, észszerűtlen elhúzódására, a kegyelemben részesítést nem követte különösebb politikai viszálykodás vagy háborúskodás.
A második hullámba tartozók – többek között a fővádlott, Budaházy György – kegyelemben részesítéséhez a törvényes hatalomnak további erős és nyomós hivatkozási alapra volt szüksége: Ferenc pápa Magyarországra látogatására, az ilyenkor szokásos kegyelmi hagyomány politikai hasznosítására. Ennek a döntésnek már nagyobb volt az ellenséges visszhangja, de összességében még mindig számottevőbbnek bizonyult a kedvező politikai hozama, mint a vesztesége. A törvényes hatalom egyelőre mégsem merte a tizenhetek maradékát, a Csintalan Sándor megverésével megvádoltakat kegyelemben részesíteni, holott sokkal kisebb volt a kilátásba helyezett büntetési tételük, mint pl. Budaházy esetében. Ugyanis a Csintalan elleni támadásnak az áldozat első nyilatkozata és az erre érzékenyítettek szerint volt egy zsidóellenes – „antiszemita” – indítéka. És ezt a Rubicont a törvényes hatalomnak sehogy sem akaródzott átlépni. Vagyis a törvényes hatalom önmagában édeskevésnek bizonyult a hatalmi gépezetek erejével és a háttérhatalmi hálózatok befolyásával szemben. A társadalom olyan tagjainak, akikről – civilek áldásos ügyködése nyomán – már az egyik bíróság is kimondta, hogy nem terroristák, nem közveszélyesek, hanem hasznos tagjai a társadalomnak, csaknem másfél évtizednyi meghurcoltatás után is azzal kellett szembesülni, hogy rács mögött kell sínylődniük. Ahhoz, hogy a törvényes hatalom mégiscsak vállalkozzék az igazságos döntés meghozatalára, segítségre szorult. Az addigiaknál is nyomósabb hivatkozási alapra. S ezt a segítséget, ezt a hivatkozási alapot csakis a civilek tudták szállítani számára. Méghozzá olyan civilek, akik túl tudták tenni magukat a szokásos szekértábori – pártpolitikai, hatalmi – logikán.
A BBI egyik oszlopos tagja, Skrabski Fruzsina magához a véresre verthez fordult. „CSAK CIVILPOLITIKÁVAL LEHET EMBERIBBÉ TENNI A TÖMEGDEMOKRÁCIÁT”, szögezem le küzdelmünk egyik tanulságaként. Mert csak mi, civilek tudhatjuk lélekkel feltölteni, a megszokott hatalmi és hivatali logikától eltéríteni az elgépiesedett tömegdemokráciákat. S itt hadd adjam át a szót könyvünknek:
„Na, most itt következik egy olyan örök tanulság, amelyről már az előszóban is feltétlenül szólnom kell: CSAK A SZERETET KÉPES CSODÁRA.
Ehhez annyit azért előre kell bocsátanom, hogy a BBI-s levelezőlistán minden lehetséges rosszat elmondtunk Csintalanról. A legkevesebb, hogy titkosügynöknek feltételeztük. Ez sem tántorította el azonban Fruzsinát attól, hogy felhívja. Évekkel ezelőtt az olajszőkítésről készített filmet, s akkor Csintalan is nyilatkozott neki, kölcsönös tisztelettel adózva egymásnak. Most, a telefonban, Fruzsi csak annyit kérdezett, hogy biztos-e abban, hogy azokat ítélték el, akik ténylegesen megverték őt, és tudja-e, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerültek ezek a családok a csaknem másfél évtizede tartó meghurcoltatásuk miatt. Csintalan Sándor rögtön elérzékenyült, s közölte, hogy már neki is elege van az egész ügyből, és nem akarja, hogy miatta apa nélkül maradjanak a gyerekek. Azt is elismerte, hogy csapnivaló volt az egész eljárás, tehát még az is lehet, hogy nem a vádlottak voltak az elkövetők, de ha mégis, ő akkor is kegyelmet kér nekik, hogy ne maradjanak árván a gyerekek.
Innentől kezdve felpörögtek az események. Csintalan előbb azt nyilatkozta Skrabski Fruzsina filmjében, hogy botrány, hogy tizenötödik éve tart ezeknek az embereknek és családoknak a kálváriája. A nyilvánosságnak is elismételte, hogy ő megbocsát az őt megverőknek, és azt kéri, hogy mielőbb részesítsék őket kegyelemben. Ugyanebben az interjúban árulta el, hogy Fruzsi szeretete vette le a lábáról... Aztán már – egy saját filmfelvételen – nem is kérte, hanem egyenesen követelte a kegyelem megadását. Erre pedig már Novák Katalinék is megmozdultak: meghívták Csintalant az elnöki palotába; s ott a köztársasági elnök asszony közölte vele, hogy kifejezetten az ő kérésére, kegyelmet fog adni a Hunnia-per utolsó vádlottjainak is.”
S lőn.
Mindezt nem meséltem volna most el a tisztelt Olvasónak, ha nem lennénk ismét egy roppant fontos civilpolitikai küzdelem kellős közepén. Amelyben – mit ad Isten – ugyanolyan visszásságokat fedezhetünk fel, mint a Budaházy-ügy kezelésében. Nem lehet kétséges, hogy a mostani kormányhatalom elkötelezett a gyermekeink megóvása tekintetében. Ha nem lenne az, akkor nem vállalta volna a gyermekvédelem olyan passzusainak alaptörvénybe illesztését, amelyekről előre látható volt, hogy Brüsszelnél kihúzzuk velük a gyufát. Csakhogy a mindenkori törvényes hatalomnak mindig számolnia kell a különféle erőtényezőkkel, erőviszonyokkal. Számolnia kell például azzal, hogy a hatalom berkeiben is bőségesen vannak ferdehajlamúak. Habár egyfelől így vagy úgy veszélyt jelenthetnek a gyermekekre, másfelől azonban politikai és szakmai elhivatottságuknál fogva hasznos szolgálatára lehetnek a mindenkori hatalomnak. Ezért aztán nincs az a törvényes hatalom vagy hatalmi gépezet, amelyik „ösztönösen” is ne hajlana arra, hogy szemet hunyjon a neki hasznot hajtók eltévelyedései felett. Ha másért nem, hát azért, hogy elkerülje a botrányt. Vagy ha más miatt nem, hát mert ő maga is tevékeny részese az eltévelyedéseknek. Nyílegyenesen vezet el ez a szemhunyás egy olyan világhoz, amelyben a különféle hatalmi és hálózati elitek tagjai vérszemet kapnak, és már egyenesen járandóságuknak, kiváltságuknak tekintik, hogy eltévelyedéseikhez megfelelő alanyokhoz jussanak. Ha tetszik, ha nem, a hatalmi, reálpolitikai megfontolások minden erkölcsi gáton, akadályon képesek átlépni. S ettől semmi más nem tántoríthatja el a törvényes hatalmat, mint a hiteles civilpolitikával kellően megdolgozott és felrázott nyilvánosság.
A hiteles civilpolitika elemi feltétele, hogy túl tudjon lépni a pártos vagy szekértáboros korlátokon. Ebben rejlik az a tulajdonsága és képessége, amelynek köszönhetően hasznos politikai munkamegosztásra képes lépni a törvényes hatalommal. Hiszen a magyar kormány vezetői, meghatározó tisztségviselői között minden bizonnyal mégiscsak többen vannak olyanok, akiknek komoly lelki terhet jelent az eltévelyedettek jelenléte, de a hatalom gépezetjellege, reálpolitikai szempontjai, megfontolásai nem segítik elő az erkölcsi és emberiességi szempontok érvényesülését. Hogy mennyire nem, az nagyon jól látszik azon, ahogy a magyar kormány feje és a talán legbefolyásosabb minisztere reagált arra a hírre, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki az izraeli miniszterelnök ellen. Orbán Viktor azonnal meghívta Benjamin Netanjahut Magyarországra, ezzel is megererősítve azt a véleményét, mely szerint „a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsa csak olaj a tűzre, és ítéletének semmilyen hatálya nem lesz Magyarországon”. Szijjártó Péter külügyminiszter pedig azt nyilatkozta az elfogatóparancsról, hogy „Ez a döntés szégyenletes és abszurd!”
Nos, vessük össze ezeket a határozott álláspontokat például az alábbi civil megnyilvánulással, amely a bíróság döntésének azonnali végrehajtását indítványozta, s e végett aláírásgyűjtésbe kezdett:
(„14 hónapnyi gázai mészárlás után a Nemzetközi Büntetőbíróság végre hivatalos elfogatóparancsot adott ki Netanjahu izraeli miniszterelnök ellen. De ez semmit sem jelent, ha a világ kormányai nem hajtják végre. És nincs vesztegetni való időnk minden 30. percben egy gyermeket ölt meg Izrael Gázában. Tartóztassák le Netanjahut – írd alá most”)
Természetesen nem tudhatjuk, hogy Izrael valóban épp annyi gyermeket ölt-e meg Gázában, hogy minden 30. percre jutott egy, de az kétségtelen, hogy a bombázásaik és gépesített rohamozásaik során nem voltak tekintettel sem a gyermekek, sem az asszonyok életére, szenvedéseire. Magyarán szólva: Netanjahu a háborús bűnöket valóban elkövette. Tehát csakugyan érdemes felfigyelni arra az ellentmondásra, amely a magyar kormány gyermekvédelmi szólamai és intézkedései, valamint e háborús bűnök feletti, szinte kérkedő szemhunyása között feszül. Ezt az ellentmondást számomra semmi más nem oldhatja fel, mint az, hogy Magyarországnak – és talán még magának Orbán Viktornak is – létérdeke fűződik ahhoz, hogy egy olyan Amerikával és egy olyan Izraellel szoros szövetségben álljon, amelyek egymással is szoros szövetségben döntő befolyással lehetnek arra, hogy a ránk leselkedő hatalmas világmozgások közepette mi fog történni Európával, és benne Magyarországgal.
Biztos vagyok benne, hogy a jellemzően életpárti Orbán Viktornak, akit valóban népes család vesz körül, nem könnyű egy háborús bűnöket elkövető állam vezetője mellett kritikátlanul kiállni. Nem lehet könnyű neki az ukrán-orosz tűzszünet és békekötés mellett kardoskodni, az ukrajnai háborús öldöklés megszüntetését szorgalmazni, ugyanakkor Izrael népirtó háborús politikáját ellenvetés nélkül támogatni. Ha mégis megteszi, csakis azért, mert a törvényes hatalom letéteményeseként kénytelen a világhatalmi gépezetek természetéhez és logikájához igazodni, vagyis reálpolitikusként gondolkodni és cselekedni. S bár nyilván szívesen szabadulna ennek erkölcsi terhétől, önmagában képtelen erre, hathatós külső segítségre szorul. Márpedig ezt a külső segítséget csakis a hatalmi gépezeteken kívül álló, hiteles és hathatós civil erő adhatja meg. Olyasféle, amilyennek a magyar hazafiak megmentésére alakult BBI bizonyult. És olyasféle, amilyennek azt a civil összefogást reméljük, amely most egyfelől a bántalmazásnak kitett magyar gyermekek, másfelől a bántalmazásokról hírt adó újságírók védelmében formálódik. Bár még kezdetleges állapotban, de már honlapja is van: Civilek a gyerekekért.
Nem véletlen, hogy a gyermekekért való mostani összefogás oszlopos tagjai a BBI-ből kerültek ki. A hazafiak kiszabadításánál és a gyerekek megmentésénél lényegében ugyanaz a szinte olthatatlan igazságszeretet, igazságvágy dolgozik: kimenteni az áldozatokat a hatalmi gépezetek fogságából, s ennek érdekében leleplezni a kártékony, embertelen, erkölcstelen személyeket és módszereket. Csapatunkból Füssy Angéla volt az, aki a legtöbbet tette az elhallgatni, elkendőzni igyekezett gyermekbántalmazási ügyek feltárásáért, nyilvánosságra hozataláért. Skrabski Fruzsina volt az, aki szorgalmazta a BBI tagjainál, hogy álljunk ki a bántalmazott gyermekek és a bántalmazást leginkább feltárni igyekvő két újságíró, Ábrahám Róbert és Füssy Angéla mellett. Ennek értekében ő hozta létre az említett honlapot, ezzel a felhívással:
Mi, magyar állampolgárok követeljük, hogy a rendőrség és az ügyészség a legalaposabban vizsgálja ki a gyerekbántalmazással kapcsolatos ügyeket! Folyamatosan tájékoztassa a közvéleményt a nyomozás állásáról.Követeljük, hogy a kormány állítson fel egy vizsgálóbizottságot a gyerekbántalmazásos ügyek kivizsgálására, különösen az állami gondozást végző intézményekben történt visszaélésekkel kapcsolatban!Követeljük, hogy a kormány – elismert szakemberek és lehetőleg egykori áldozatok bevonásával – alkosson komplex stratégiát a gyermekbántalmazás megelőzésére, felismerésére, a korai beavatkozásra, illetve az elkövetők felelősségre vonására és a sértettek talpraállásának, gyógyulásának segítésére!Kiállunk a tényfeltáró újságírók mellett – Ábrahám Róbert és Füssy Angéla mellett. Várjuk mind lelki, mind anyagi, mind jogi támogatásukat.
Írja alá a petíciót! [1]
És BBI-s csapatunkból végezetül Gőbl György – a Közhatalom Jogsértettjei Egyesület elnöke, a 2006-os rendőrterror egyik üldözöttje – az a kiváló civil harcos, aki mind a mai napig elképesztő kitartással telefonálgat és levelezget Magyarország híresnek számító közéleti személyiségeivel, hogy rábírja őket indítványunk aláírására. Mivel a civilpolitika tapasztalt harcosaként – Skrabski Fruzsinához hasonlóan – ő is tisztában van a hitelesség fontosságával, minél tágabb körből igyekszik meríteni. Így jutott el többek között a baloldal neves politikusához, Szanyi Tiborhoz, aki végül ugyancsak kötélnek állt. Az erről szóló levelet azért osztom meg teljes terjedelmében a tisztelt Olvasóval, mert nagyon fontos tanulságok vonhatók le belőle a civilpolitika lehetőségeit illetően:
Köszönöm a megkeresést.
A nyilatkozat szövegével összességében egyetértek, különösen azzal, hogy a kormányt szólítja fel cselekvésre, s nem az országgyűlést, hiszen a rendeleti kormányzás óta a parlamenti dimenziónak alig van jelentősége.
A vonatkozó két újságíró egyedüli említése azonban kicsit szúrja a szemem, hiszen nyilván többen is foglalkoznak a témával, bár a fősodratú médiában mások neveivel sajnos nem nagyon találkozunk.
Szintén zavar, hogy az eddigi aláírók igen jelentős része általam szélsőjobbosnak tartott közszereplő, akikkel nem szívesen vállalok semmilyen közösséget, ezt az ellenszenvemet (ami akár kölcsönös is lehet) legyőzi a gyermekek védelme iránti elkötelezettségem, így hát ezúttal csatlakozom.
Szeretném megjegyezni, hogy 5 gyermekem van, tehát adódik némi tapasztalatom a jelenben, de a nem is túl közeli múltban egyaránt, ezen felül pedig én is voltam gyerek, akit sajnos szintén ért mindenféle negatív tapasztalat, de a sors (benne a magabiztosságra neveltetésem) szerencsére mindig megmentett a tényleges bántalmaktól. Emellett azonban nyilván voltak és vannak barátaim és egyéb kapcsolataim, amelyek során a mélyebb bizalom kialakulásakor szinte minden esetben előbukkant valamilyen abúzus nyomasztó élménye, s ami meglepő, nem ritkán még akár 10 éves koruk alatti időkből.
Azt gondolom tehát, hogy a gyermekbántalmazás nagyságrendekkel súlyosabb probléma, mint amit ma akár csak a háttérkutatások mutatnak. Attól tartok, hogy a kiderülő esetek legfeljebb a jéghegy csúcsát jelentik, ráadásul ott is megy a mismásolás. Nagyon fontosnak tartom, hogy a nyilvánosságban szereplő egyéniségek mindegyike keményen odacsapjon, s szeretném megerősíteni, hogy a baloldalon, így a pártomban, az Igen Szolidaritás Magyarországért Mozgalomban valószínűleg mindenki hasonlóan gondolkodik. Más kérdés, hogy a magukat baloldalra hazudó, ám liberális figurák miként állnak a témához?
Kérdés esetén fentieket nem fogom véka alá rejteni, s aláírásomat nem különvéleménnyel adom, hanem teljes egészében. Kérem azonban, hogy az érveimet adott esetben mások is megismerhessék, használhassák.
Köszönettel:
Tibor
Skrabski Fruzsina pedig Havas Henriket győzte meg az aláírás fontosságáról. Például azzal, hogy pártatlanul kijelentette: „Minden pedofilnak bűnhődnie kell, nem számít hogy fideszes vagy ellenzéki”.
S akkor most befejezésképpen jöjjenek a legfontosabb tanulságok:
Jó, fontos és tisztességes ügy érdekében a hiteles civilpolitika össze tud fogni olyanokat, akiket a pártpolitika már nem.
Mivel az eltévelyedők hajlamosak inkább egymást támogatni és tisztára mosni, és ennek érdekében még láthatatlan hálózatokba is tömörülni, az ellenük való küzdelemhez nem elegendőek az eredendően zárt hatalmi szervezetek, hanem civilek indítványozta, szervezetek, gépezetek feletti összefogásra, együttműködésre van szükség.
A személyes, civil felelősségérzet és erkölcsiség erősebben és biztosabban létezik, mint a hatalmi és gépezeti erkölcs, ezért pedig sokkal jobban lehet rá élhető jövőt építeni. A hatalomban lévő egyének ugyanis kénytelenek idomulni a hatalmi, reálpolitikai követelményekhez, de ez nem jelenti azt, hogy az idomulás – a hatalmi és reálpolitikai „normák” kényszerű követése – egyénileg is boldoggá tenné őket.
„Magyarország erkölcsi tisztaságot és állhatatosságot tanúsított az igazság oldalán”[2] ‒ üzente Netanjahu Orbán Viktornak. Egészen biztos vagyok benne, hogy gyerekek (és vétlen civilek) gázai pusztítása csakis hatalmi megfontolásokból nevezhető „erkölcsi tisztaság”-nak, sehogy máshogy. És abban is egészen biztos vagyok, hogy a magyar miniszterelnöknek nem lenne ellenére, ha állhatatosságot tanúsító, hiteles civilek egyszer rá bírnák venni a magyar közvéleményt arra, hogy egységesen tiltakozzon az olyan önvédelmi megoldások ellen, amelyek semmibe veszik vétlen civilek életét és szenvedését. És ezzel a magyar kormányfőnek lehetősége nyílna arra, hogy ne kelljen azonnal Magyarországra hívnia és tárt karokkal fogadnia egy olyan ország olyan miniszterelnökét, amely ország és amely miniszterelnök nem bírt jobb megoldást találni az önvédelemre, mint a védtelenek kíméletlen feláldozását.
A Civilek a gyerekért mozgalom felhívását eddig aláírók névsora (119 fő):Andrási Attila Ambrus KárolyÁgoston BalázsBagdy EmőkeBagi IvánBankó Attila Barcsa-Turner GáborBátor Péter Botond Bayer ZsoltBede ZsoltBedő ImreBencsik András Bencsik GáborDr. Bene Éva Bene GáborBeöthy-Molnár AndrásBoór FerencBorbély Zsolt Attila Borhi Miklós Borvendég Zsuzsanna Budaházy EddaBudaházy GyörgyChemez FarkasCsík János Csókay András Deák DánielDezse Balázs Dévai Nagy KamillaDézsy Zoltán Döbrentei Kornél Dörner György Eperjes Károly Ékes IlonaFalath Zsuzsanna Fehér ImreFöldi László Földi-Kovács Andrea Fricz Tamás Gaudi-Nagy TamásGerorg Spöttle Gonda László Gőbl GyörgyGörgey ZsuzsannaGyebnár LászlóHossó Andrea Hantó ZsuzsannaHavas Henrikdr. Mészárosné Hegedűs Zsuzsanna Hegedűs LórántProf. Dr. Héjj AndreasDr. Hargitay András Huth GergelyIllyés-Szabó Anna Jelenczki István Jeszenszky Zsolt Kalapács JózsefKassai LajosKálomista Gábor Kisberk Szabolcs Kiss GyöngyiKondor KatalinKorbuly PéterKovács-Hárs KláriKőrösi Mária Lentulai KrisztianLiebmann KatalinMakrai Pál Máthé ZsuzsaMeister Éva Mező GáborMikus Márton Morvai KatalinMoys ZoltánMónus József Nagy AttilaNagy Ervin Nagy FeróNyers Csaba Papp LajosPataky Attila Patrubány Miklós Petrányi-Szöőr AnnaPetrás JánosPetrás Mária Pilhál Tamás Pindroch Tamás Pitti Katalin Pityinger László -DopemanPócs Alfréd dr. Pongrácz AndrásPozsonyi ÁdámRaffay Ernő Reiner PéterSasvári Sándor Schmuck Andor Siklósi Beatrix Simó Endre Dr. Skrabski FruzsinaStefka IstvánStoffán György Szalóki ÁgnesSzamosi Tímea Szántai Lajos Szent-Iványi Ágnes Szanyi Tibor Sziva Balázs Téglásy ImreTihanyi Tóth Csaba Timkó Eszter Tóth Csaba Attila dr. Uzsalyné Pécsi Rita Varga Domokos GyörgyVarga Miklós Varjú FrigyesVári-Kovács PéterVass István MátyásVidnyánszky Attila Vikidál Gyula Vukics Ferenc [2] https://www.hetek.hu/cikkek/online/magyarorszag-erkolcsi-tisztasagot-es-allhatatossagot-tanusitott-az
A hiteles civilpolitika elemi feltétele, hogy túl tudjon lépni a pártos vagy szekértáboros korlátokon. Ebben rejlik az a tulajdonsága és képessége, amelynek köszönhetően hasznos politikai munkamegosztásra képes lépni a törvényes hatalommal. Hiszen a magyar kormány vezetői, meghatározó tisztségviselői között minden bizonnyal mégiscsak többen vannak olyanok, akiknek komoly lelki terhet jelent az eltévelyedettek jelenléte, de a hatalom gépezetjellege, reálpolitikai szempontjai, megfontolásai nem segítik elő az erkölcsi és emberiességi szempontok érvényesülését. Hogy mennyire nem, az nagyon jól látszik azon, ahogy a magyar kormány feje és a talán legbefolyásosabb minisztere reagált arra a hírre, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság elfogatóparancsot adott ki az izraeli miniszterelnök ellen. Orbán Viktor azonnal meghívta Benjamin Netanjahut Magyarországra, ezzel is megererősítve azt a véleményét, mely szerint „a Nemzetközi Büntetőbíróság…