Darai Lajos: Naplóbölcsességeim 1245.

1245

Csupán a tudatosság még nem tenne emberré bennünket, kell hozzá más is,

sokkal több, mint ameddig némely állatok is eljutottak, értelmességnek

mondott képesség összessége, elvont gondolkodás cselekvésirányítása,

mihez elengedhetetlen a megfoghatatlan öntudatunk működése.

Mert elkülönülésünk tőle teszi lehetővé a tényként világlátást,

a tárgyi világot megragadni, megnevezni tudást, eszközfelhasználást

a maga elképesztően bonyolult mivoltában, mi nekünk természetes,

de ha fel akarjuk tárni részleteit, sose juthatunk a végére.

Benne van évtízezrek kézmozdulata, értelmi téren volt izzadása,

s még ráadásul már ott tartunk régóta, hogy elmesélve is hozzájuthat

a növendék, bár sokkal jobb a mestert utánozva elérni magas szintre,

s a képzeletben megalkotottakat aztán valósággá tudjuk tenni.

Amit a robotokkal nem lehet ilyen összetettségével kiadatni,

és éppen innen tudjuk, kitekintve rájuk, felmérni további képesség,

jellemző hiányából ott, hogy mi van itt, azaz bennünk utánozhatatlan,

sőt nélkülözhetetlen, semmiképpen sem kell tehát lemondanunk magunkról.

Lényegünket ne engedjük elherdálni szegényes világlátás oltárán,

mintha szeretnünk kellene olyasmit is, ami ellenünkre építkezik,

miközben megtévesztéssel hitetik el velünk, hogy helyettesíteni tud

és fog is, jópofasággal port hintve szemünkbe, de tisztánlátásunk él.

Szeretetünket nem érzelemként, hanem énünkként éljük meg csodálatos

környezetet varázsolva általa magunk köré, mert sokkal értékesebb

akiket és amit szeretünk, jutalmazzuk velük magunkat és viszont őket

szeretetteljességünkkel, – hol van ettől a mai mesterséges kezdemény?!

S hogy közölni tudjuk gondolatainkat és mások közlését befogadjuk,

nemcsak haszna van, hanem telve meglepetés-ajándékkal, rangot ad élet

folyamának, hiszen elvileg az egész emberiség eredményeivel

rendelkezhetünk, merthogy értelmünk éppen olyan, mint az övék, ha engedjük.

Továbbá olyan termékeket kapunk, művészi teljesítményt, s elismerést

a sajátunkért, amit egyikünk sem tudna birtokolni a másik nélkül,

s ha önkéntes az összekapcsoltságunk, akkor mindehhez jóérzés párosul,

kicsattanó öröm, belső végtelenség érzés, hogy már érdemes volt élni.

Értelmünk tehát olyan közös szellem bennünk egyénileg megnyilvánulva,

hogy annak meglétéről kevesebb a tudásunk, mint amennyire használjuk,

miközben elintézi nekünk, hogy míg élünk, a legjobbakat reméljük,

ezért ezt meg kell tartanunk mindenáron, elismerve szükségességét.