okt. 12.

Cser Ferenc‒Darai Lajos: A nemzeti önismeret csapdái: közbevetés a nyelvtudományról. A magyarság Kárpát-medencei eredetét bizonyító érvek összefoglalása

E tanulmány közlését a Nyelvi alapon kreált finnugorságunk, avagy hová visz a szakbarbárság (Bognár Ferenc jegyzete) c. cikkünk teszi időszerűvé (a Szerk.)

Bizonyos vonatkozásokban ma is érvényes egy ’mellékfoglalkozású történész’ 106 éve tett megállapítása, hogy „még nem akadt magyar történetíró, aki élete feladatává tette volna, megtisztítani a magyar történetet attól a végtelen sok gyomtól, mely a pártoskodó és gyáva történetcsinálók keze alatt benne felburjánzott. Alig van nemzet, amely a hazugságoknak vastagabb szemüvegén szemlélné saját történelmét.” (Szabó Ervin: „Történelmi hazugságok.” Népszava, 1902. február 1.) A hamis vonatkozások inkább sokasodtak, kiiktatásuk kísérletei rendre elbuktak, a magyar történelem megtisztítása tovább várat magára. S a helyzet lassan kuszább, mint valaha. Nem feltétlenül tudósi mulasztásból, mert a világháborúk s mozgalmak eseménysűrűsége szinte követhetetlenné tette a tárgyat, s már érvényesül – ha nem is hat még széles körben – az igazlátás, ámde a hivatás-éthosz hiánya fájó tény maradt mindeddig. Ugyanakkor a plebejus érvelés több ideológiai jellegű hamisságot teremtett, mint amennyi jó választ adott az örökösnek tekintett kérdésekre.

Van azonban megoldás, a tudományt nem lehet visszatartani. Ahogy a kettős kultúra elve, azaz a népi és hatalmi műveltség párhuzamos érvényesülése magyarázatot adhat több évezrednyi eseményre, ennek különböző leágazásait az egyes vallásokba, embercsoportok törekvéseibe, tudományos hiedelmekbe, éppen hogy az ellenkező folyamatnak, a hamisítás továbbéltetésének is lehet tartanunk, különösen az emberi különbségek túlhangsúlyozása miatt. A nemzeti önismeret viszont mentesítheti magát e rárakódásoktól, felismerheti akár pártütőinek, akár egyetemesítő túlzásainak nem illeszkedő módszereit és megállapításait.

Mert az ilyen túlzások, anakronizmusok mai tudományos szemléletünkben már nem állják meg a helyüket, azaz a kritikát vissza kell vinni a hamis építmények alapjaiig. Sok ilyen használhatatlan monolit vagy megalit tornyosul, óriás testével, félelmetes tekintélyével eltakarva a kilátást, a rálátást a tényekre. Szinte mindegyik tudományágban megtalálhatjuk elavultságainak kihatását a megújíthatatlan történetírásra, de a nyelvtudomány különösen kirívó iskolapéldája a homokra épített várnak, azaz elméletnek. S ha végső soron az összes korábbi ismeretállapot, következtetési cél és módszer összefüggése, együttes ereje tudta eddig megakadályozni a külön-külön való bírálatát az egyes területek tévedéseinek, akkor most szintén a tudományöszszesség összehangzó eredményeivel kell az egyes ágazati elavultságoknak véget vetni. Ez legfőképpen a nyelvtudományra vonatkozik, annak a korábbi kétes történettudományi jellegű megállapításaira, illetve a történettudományt félretoló magatartására is.

Ez a változás természetesen nemcsak a történettudományt emelheti fel a feladatait megoldani képes tudományos rangra, hanem hozzájárulhat a nyelvtudomány megújulásához is, amennyiben az ott megcsontosodott régi nézetek neki sem engedték felhasználni az újabb módszertani lehetőségeket, amelyekkel élve most már nagy felfedezéseket tehet. A történettudomány pedig végre megszabadulhat a nyelvtudományi közbevetéstől, ami mintegy vírus, hamis program, összekeverve a múltbeli értékrendet, hamisan rétegezte át a korai társadalmunkat, s nem megfelelően sorakoztatta és értékelte az ismert adatokat és a következtethető eseményi összefüggéseket.

Előzmény, egyik valótlan eredeztetésünk trónbitorlása

A magyarság eredetét a XIX. század folyamán alapvetően két elgondolás próbálta meg leírni: a kizárólag a nyelvi rokonságra épülő ú. n. finnugor128 és a nyelvi, valamint a kulturális hagyományokra alapozó ú. n. török elmélet. A kiegyezést követően az előbbi lett a Magyar Tudományos Akadémia egyetlen elfogadott származtatási elmélete, és azóta a magyar történelemtudomány ezt tanítja, ezt hirdeti, ezt ragozza. A hivatalos történelemtudomány semmiféle más megoldást nem fogad el, és a bármely más megoldásban gondolkozókat tudománytalannak, tulipántos álmodozónak, akár politikai alvilágnak is nyilvánítják.

A finnugor elképzelés lényege az, hogy valamikor, talán hat-nyolc évezreddel a jelenkor előtt (JE) létezett valahol az Urál környékén egy ősnép és egy ősnyelv, amit a nyelvtudomány és a történettudomány uráli ősnyelvnek, illetve uráli ősnépnek nevez. Ebből a kezdetekben leszakadtak a mai szamojéd népek és nyelvek, majd egy következő lépésben, az immár finnugornak nevezett maradék kettéoszlott a finn és az ugor ágra. Ezek közül az egyik – az elképzelésektől függően vagy a finn, vagy az ugor – az Urál ellentétes oldalára költözött, ahol aztán mindkettő újból csak két ágra bomlott: a finn a baltira és a permire, az ugor meg a magyarra és az obi-ugorra. Ez utóbbi elágazást valamikor a JE 3. évezred elejére, közepére helyezik. A magyarok pedig ekkor valahol az Obtól délre élhettek, és az elképzelések szerint ekkor kezdődhetett meg a magyarság addigi halász-vadász műveltségének a levetkőzése, az állattenyésztő életmód fölvétele s a magyarság lovas-nagyállattenyésztő néppé szerveződése.

Minthogy a környező műveltségek ekkorra már egytől-egyig fémfeldolgozó, lovas-nagyállattenyésztők voltak, a magyarnak tőlük tanulva kellett legyőznie a köztük lévő hihetetlen nagy műveltségbeli különbségeket. Ezek a népek – megoldási felfogástól függően – türk, vagy iráni népek lehettek. Azonban egyetlen konkrét népet, vagy törzset sem tud a hivatalos tudomány megnevezni, mert nem hogy erre, de még a magyarság feltételezett helyére vonatkozóan sincs megegyezés a történészek között.

Később a magyarság a hivatalosan elfogadott elmélet szerint a sztyeppén különböző helyeken bolyongott, hogy aztán már a Kr. u. évszázadokban a Káma és a Volga közötti területen legyenek felfedezhetők. Ezt követően őseink türk (elsősorban a kazár) népek alatt élhettek, majd a Kr. u. IX. század végén önállósodtak és Európa legerősebb katonanépeként, a föltételezések szerint ekkor a szinte teljesen üres Kárpát-medencébe költöztek, ahol nagyon hamar – egy évszázadon belül – létrehozták Európa legkorszerűbb keresztény államát I. István királlyal a trónon.

Mindezen elképzelések alapja a magyar és az ú. n. finnugor népek nyelveinek a rokonsága. Régészeti adat, ami az elképzelést egyértelműen igazolná, azonban nincs. Olyan is kevés van, amely valamiként elősegítené, támogatná. Példának okáért ugor népet és nyelvet eleddig senki nem talált, sem a fönt megnevezett, sem a távolabbi körzetben. A szó mesterséges, de a jelentése sem ismert.

Ha igaznak fogadjuk el az elképzelést, akkor a magyarság a Kárpát-medencei megjelenésekor sztyeppei, lovas-nagyállattenyésztő nép lehetett. Eme műveltség forrásainak a szókészletét kellene a nyelvében föllelni, a nyelvszerkezetnek valahol a türk és az iráni nyelvek között kellene elhelyezkednie. Azt kellene tapasztalnunk, hogy a külső hatások csökkenésével, vagy a Kárpát-medencében talált más népek nyelvének a hatására az államalapítástól kezdődően a magyar nyelvnek az angolhoz hasonló mértékű, rohamos változáson kellett volna átesnie, de még ma is erősen változó nyelvi környezetet kellene érzékelnünk. Minthogy a ‘tanító’ népek műveltsége nagyságrendekkel magasabb színtűnek föltételezett, mint a Kr. e. 1. évezredi magyarságé, a hit, a mese és a regevilágunknak ugyancsak eme népeknek a hit, mese és regevilágát kellene tükröznie. Ugyancsak a magyar népesség embertani megjelenésének is a föltételezett uráli, és a későbbi szálláshelyeken föllehető embertani jegyeket kellene mutatnia. Nézzük meg most, hogy mi is a valóság?