Cser Ferenc és Darai Lajos: A szkíták nem magyarok, hanem a magyar a scita (tudás) népe
Újabb adalék a Magyarok XI. Világkongresszusának korszakos kiadványához, Fischer Károly Antal (Anton Carl Fischer) magyarul megjelentetett könyvéhez: A szkíta-szarmata nevek magyarázata a magyar nyelvből. – Ezúttal a Szilaj Csikó Magyar őstörténet rovatvezetőjének és gyakori szerzőjének kritikus írását tesszük közzé. Mint a Fischer-könyv egyik értékelője, hamarosan válaszolok Cser Ferenc és Darai Lajos cikkére (VDGy)
Előzmény:
Nyitány az „új, más világra” – a Magyarok XI. Világkongresszusának Záró-nyilatkozata – Szkítákkal a Sötétség ellen
Cser Ferenc és Darai Lajos
A szkíták nem magyarok, hanem
a magyar a scita (tudás) népe
Nevek nem azonosítanak nyelvet
Az írásunk címében szereplő hosszú í és rövid i különbsége hasonló nagy jelentőségű, mint a Madách-féle híres ιοτα, mert itt is hasonlóságról van szó, avagy azonosságról.
Most jelent meg Fischer Károly Antal 1917-ben a Süsserott kiadónál Berlinben németül kiadott két kötetes könyve első kötetének magyar fordítása,[1] és rögtön sokatmondó ez a 107 éves késés a fordítással, valamint hogy a magyar könyv élére a németül szerkesztett nevét tették: Carl Anton Fischer. Ennek kell legyen oka, amire rámutatunk, és még sok egyéb összefüggésre is ebben az értékelő írásban.
A szerző esetében Budapesten élő magyar magán kutatóról van szó egyébként, aki 1917 előtt már négy munkát is megjelentetett:
A húnok és magyarok «Fekete» illetve «Fehér» elnevezésének megfejtése. Budapest, 1888. https://mek.oszk.hu/20200/20243/
A hun-magyar irás és annak fenmaradt emlékei. Budapest, 1889. https://archive.org/details/hun-magyar-rovasiras és https://bildsuche.digitale-sammlungen.de/index.html?c=viewer&bandnummer=bsb00074939&pimage=5&v=150&nav=&l=nl
Hun-magyar betűs felirások Velenczében. Budapest, 1892. (Külön-melléklet a Népnevelők Lapja 9. számához.)
Die Hunnen im schweizerischen Eifischtale und ihre Nachkommen bis auf die heutige Zeit. O. Füssli kiadó, Zürich, 1896. https://archive.org/details/diehunnenimschwe00fisc
Mindezt Fischer Károly Antal név alatt, ezért érthetetlen most a magyar fordítás elé németül írnia a nevét. Illetve németnek mondja őt a Magyarok Világszövetsége közleménye.[2]
Fischer előbb katonaként szolgált és I. osztályú századosként kényszerből szerelt le, majd mint magyar királyi állami vasúti hivatalnok kereste kenyerét. E jelen könyve előszavában beszél kapcsolatáról Budapesten gróf Zichi Jenővel és oroszországi tanulmányútjairól és anyaggyűjtési módszeréről:
„Miután bemagoltam Hérodotosz, Sztrabón és Plinius Secundus beszámolóit Szkítiáról, és megtanultam az orosz nyelvet, hogy mindenkivel közvetlenül tudjak kommunikálni, útra készen álltam. Első utam 1899 szeptemberében Varsón keresztül Szentpétervárra és Moszkvába vezetett, hogy meglátogassam az ottani múzeumokat, amelyek gazdagok voltak szkíta kincsekben. 1901 augusztusában, a második utam először Odesszába vezetett; onnan a Don torkolatáig utaztam, nem anélkül, hogy útközben több várost és falut ne látogattam volna meg. A Don torkolatától visszautaztam Szinjelnyikovóba, hogy onnan az egész Krím-félszigeten át Szevasztopolba jussak. 1904 szeptemberében a harmadik utazásom Odesszába vezetett, majd odaúton Bukarestbe, hogy meglátogassam a helyi múzeumot. Miután befejeztem a harmadik utamat, nekiláttam, hogy rendszerezzem az összegyűjtött adatokat. Szerettem volna ezekkel a kelta nevekkel is foglalkozni a művemben, de a sok évvel ezelőtt összegyűjtött nevek nem tűntek elegendőnek erre a célra; körülbelül ötven ilyen név volt. Ezért elővettem a történészek és földrajztudósok összes munkáját, amelyeket itt megemlítek, és feljegyeztem az összes nevet és szót. 1906. március elején kezdtem el ezt a munkát, és június végén fejeztem be. Ezután a magyarországi helységnévtárakból, a Magyar Tudományos Akadémia által kiadott Magyar nyelv szótárából és más, akkoriban szintén említett segédforrásokból megkerestem a magyar analógiákat, majd a nevek magyarázatához láttam hozzá.”[3]
Egyik mai méltatója így méltatja magyarságkutatói munkásságát:
„Már ifjú korától a rovásírásnak és ezzel összefüggésben a magyar őstörténet kutatásának szentelte minden szabad idejét és pénzét. Mivel ezek a gondos és helyszíni kutatások arról győzték meg, hogy a szkíták-hunok-avarok utódai vagyunk, továbbá a rovásírást senki mástól nem vettük át, hanem saját művelődési vívmányunk, a hunfalvyk és budenzek korában Torma Zsófiához hasonlóan csak lenézés és gúny jutott számára. Pedig ő volt az első, aki a rovásírás addig fellelt emlékeit és betűsorait összegyűjtötte, más népek írásával összehasonlította, majd saját szerény fizetéséből A hun–magyar írás és annak fennmaradt emlékei címmel 1889-ben kiadta.... Fehérné Walter Anna Az ékírástól a rovásírásig című könyvében így ír Fischerről: ’Annak ellenére, hogy nem változtatta meg német nevét, mint Hunsdorfer–Hunfalvy, Schedel–Toldy, vagy Ferber–Szinnyei, mélyebb magyar volt valamennyinél.”[4]
Fischer kiinduló tétele ez:
„A szkíták az egész európai és ázsiai Dél-Oroszországot benépesítették. A történelem szerint az ő leszármazottaik voltak a magyarok; ezt az igazságot a ránk maradt ezer meg ezer szkíta név és szó, valamint néhány szóösszetétel, amelyek magyarul jelenleg is úgy hangzanak, mint a szkíta ősöké. A következőkből láthatjuk, hogy az azonos és hasonló hangzású szavak a magyarban és az oroszban szkíta eredetűek, hiszen a szkíták leszármazottai, az oroszok nyelvén kívül egyetlen más szláv nyelv sem rendelkezik ezekkel az elemekkel, legfeljebb csak néhány kivétellel.”[5]
Mind az ókori auktorok beszámolóinak bemagolása a szkítákról, mind az orosz nyelv ismerete és oroszországi utazásai hozzájárultak, hogy a történelemről úgy beszéljen, mint egy kinyilatkoztatásról. Pedig a történelem nem isten, hogy kinyilatkoztassa magát, azt történészek írják, korábban krónikások, de mindig valamilyen szempont-, vagy inkább érdekrendszer szerint. A régészet is nagyban kibontakozott 1917 óta, de ugyanez elmondható a nyelvtudományról, a néprajzról is, valamint az embertanról. Mi ezért tehát ezek együttes figyelembevételével írtuk tanulmányainkat a XXI. század elejének tudományos eredményeit felhasználva, mégpedig a genetikáét is, és olyan következtetésre jutottunk, olyan elméletet fejtettünk ki több könyvben,[6] ami cáfolja Fischernek ezt a tételét a magyarok és oroszok szkítáktól eredéséről.
Arra jutottunk, hogy sokkal régebbi nép vagyunk, mint a Fischer és mások által szkítáknak nevezettek a dél-orosz és ázsiai sztyeppén, s nem ott, hanem a Kárpát-medencében éltünk kezdetek óta, mely eredetet egyes esetekben a vértesszőlősi emberig, más esetekben a Subalyuk, Szeleta és Istállóskő emberéig, végül a gravetti műveltség emberéig vezettünk vissza. Csak az itt létrejött földművesség ideje után indult meg a kurgán népének három hódítása errefelé, illetve Európa Kárpát-medencén kívüli részei felé. Oda, ahová korábban, a már művelésre alkalmas éghajlatú és talajú területekre innen a szalagdíszes, vonaldíszes vagy kottafejes kerámiájú földműves nép fölös létszáma kivándorolt. A keleti irány a Dnyeperig tartott (Kukutyin-Tripolje műveltség), mert addig volt művelhető löszös talaj, azon túl a zord sztyeppe. A kurgán utód harcias műveltségek is aztán rátámadtak a földművesekre a terménytöbbletért, és keleti véreink vagy elmenekültek még tovább, az Urál felé, vagy alávetett szolgákká lettek, latin neve sclavus, eltorzult műveltséggel és nyelvvel. Ebből a sclav népességből lettek helyben az oroszok, nyugatra terjedve a lengyelek, csehek, szorbok, valamint a Duna déli partjára telepítve a „dél-szlávok”.
A szláv elnevezés mint gyűjtőnév egyébként igen késői. A szlávok magukat nevezik így és a szó jelentése: dicső. Szlava bogu – dicsőség Istennek!
Ezeket az egymás utáni hullámokban hódítóként bemutatott sztyeppei harcias katonanépeket kezdték aztán, szintén elég későn szkítáknak nevezni. Ilyenformán azoktól mi nem származhatunk, mint Fischer állítja, de még az oroszok sem, ők csak annyiban, amennyire rájuk a hódítás torzító hatása érvénysült.
Mit tudunk a szkítákról?
Sokat és semmit. Alapvetően a sztyeppe mentén szinte mindenütt felbukkan a nevük, mintha birodalmat alkottak volna. Herodotos és Plinius munkájából tudjuk róluk, amit tudhatunk. Görög tolmácsolásban, hiszen a görögök kereskedtek velük: gabonát, rabszolgát kaptak tőlük és azt ők borral fizették ki.
A modern időkből, amit tudhatunk róluk, azt Conliffe[7] könyvéből Timothy Taylor tollából olvashatjuk.[8] Sztyeppei lovas-pásztorok voltak, törzsi szervezettséggel, rendkívül mozgóképesek és így a sztyeppe mentén gyakorlatilag bárhol feltűnhettek. A gyors mozgás miatt a lovas pásztorok látszólag hatalmas területet ’uraltak’, jóllehet, csak az idő különböző szakaszában, a térben másutt voltak jelen.
A sztyeppei lovas pásztorok az életmódjukból eredően kisebb csoportokban – klánokban – szervezett életet folytattak és az időjárástól és az életterükön található legelők minőségétől függően változtatták telephelyüket. Éppen ezért a katonai erő számukra fontos volt. Akár a területüket másoktól való védelem, akár mások területére való behatolás fedezése érdekében.
Az egyes csoportok megkülönböztető jeleket viseltek, amiben a családi származásnak volt szerepe. Nem alkottak egy-gyökerű népességet, a magasabb helyzetben lévők egymás között is házasodtak, és ilyenkor gyakori volt a csoport nevének a megváltozása. Az erősebbek vezetői, vezéri szerepre kerülve nagyobb csoportnak kölcsönözték a nevüket – esetleg jelképeiket – és így szerveződtek törzsek, törzsszövetségek, amelyek ideiglenesek voltak, gyakran felbomlottak, átrendeződtek.
Mint katonanépek hatalmat gyakorolhattak a sztyeppe peremétől akár távolabbi letelepedett, földművesek fölött, azokkal kereskedtek, hiszen a mozgó életformából eredően nem voltak saját iparosaik, bányászaik. A fegyvereknek legalább az alapanyagát, a fémeket kereskedelemmel érték el.
A szkíta csoport fölemelkedését az jelenthette, hogy ők találták fel a visszacsapó íjat és ezzel nagyobb távolságra, lóhátról tudtak tüzelni, ami a katonai potenciáljukat rendkívülien megnövelte. Így a Kr. e. IX. századtól nagyjából az Kr. e. IV. századig a sztyeppe uraivá, királyaivá váltak.
Amit tárgyi emlékeikből tudhatunk, hogy az un, király-szkíták kurgánokban – földhalmokban – temetkeztek, a vezéreket – királyokat – kocsijukkal, lovaikkal, feleségeikkel és több szolgájával együtt temették el. A kurgán temetkezés a sztyeppén évezredekkel korábban alakult ki és gyakorlatilag az alárendeléssel, az embert ölni képes fegyverekkel egy időben jelent meg.
Alant Herodotos leírása alapján megszerkesztett térkép, ahol Szkítia a Kárpátoktól a Donig, illetve a Krímtől északra meghatározatlan mértékig terjed ki. Mellette van Trákia, láthatóan sokkal nagyobb területet elfoglalva, északon a Duna vonaláig.
Herodotos térképe az általa ismert világról
Nyelvek azonossága / rokonsága.
A szkíták a Kr. e. IV. század végére eltűntek a történelem színpadjáról. Fischer a XX. századi magyar szavakat igyekszik a szkíta korból megismert nevek alapján azonosítani vele. Mit jelent ekkor két nyelv azonossága, hiszen 2,5 évezred választja el egymástól a szavakat? Erre vonatkozóan ismert Schwades és Lee módszere, amellyel a kaukázusi, ill. indoeurópai nyelvek egymáshoz képesti rokonsága fokát, illetve azok egymástól való eltérésének az idejét határozták meg.
Swadesh majd Lees[9] vetett föl aztán egy elméletet, az u. n. glottokronológiát. E szerint a nyelvekből exponenciális törvény szerint ‘kopnak’ ki a szavak. Megalkottak egy képletet, ami szerint egy adott szókészlet maradványai az idő előrehaladtával a következő módon tűnnek el:
ahol N a szókészletből megmaradt szavak száma, N0 az eredeti szám és t az évek száma, r pedig egy hatványalap, ami a kopás sebességét jellemzi. Két határértéket adtak meg az alapra (r): 0.81 és 0.86. Ha r kicsi, akkor a kopás gyorsabb, ha nagy, akkor lassúbb. A Cambridge Encyclopedia of Languages‑ben megadott táblázathoz tartozó r = 0.83.
A nyelvek rokonságát, föltételezve azt az időpontot (t) lehet így kiszámítani, amióta a két nyelv nincs kapcsolatban, azaz egymástól izolálódott. A számításhoz kultúrától lehetőleg független, nem hangutánzó szavakat, fogalmakat használtak fel. Minél több szót vonunk be az elemzésbe, annál pontosabb képet nyerünk, annál távolabbi időponthoz rendelhetünk valamiféle értelmes értéket. Meghatároztak ezért 100 alapfogalmat, aminek a szóbeli kifejezéseit lehet összehasonlítani. A szavak az alapvető emberi kommunikációhoz tartozó fogalmakat jelentenek, azaz jóval az újkőkor előtt már használni kellett őket.
Ez a száz fogalom a következő angol szavakkal adható meg[10]:
I, you, we, this, that, who, what, not, all, many, one, two, big, long, small, woman, man, person, fish, bird, dog, louse, tree, seed, leaf, root, bark, skin, flesh, blood, bone, grease, egg, horn, tail, feather, hair, head, ear, eye, nose, mouth, tooth, tongue, claw, foot, knee, hand, belly, neck, breast, heart, liver, drink, eat, bite, see, hear, know, sleep, die, kill, swim, fly, walk, come, lie, sit, stand, give, say, sun, moon, star, water, rain, stone, sand, earth, cloud, smoke, fire, ash, burn, path, mountain, red, green, yellow, white, black, night, hot, cold, full, new, good, round, dry, name.
Magyarul a száz szó a következő (dőlt betűkkel azokat a szavakat emeltük ki, amelyek megtalálhatók Collinder finnugor szótárában):
én, te, mi, ez, az, ki, mi, nem, mind, sok, egy, kettő, nagy, hosszú, kicsi, nő, fér(fi), ember, hal, madár, kutya, tetű, fa, mag, levél, gyökér, kéreg, bőr, hús, vér, csont, zsír, tojás, szarv, farok, toll, szőr, fej, fül, szem, orr, száj, fog, nyelv, köröm, láb, térd, kéz, has, nyak, mell, szív, máj, iv‑(iszik), ev‑(eszik), harap, lát, hall, tud, alv‑(alszik), (meg)hal, (meg)öl, úsz‑(ik), száll, men‑(gy), jön, fek‑(szik), ül, áll, ad, mond, nap, hold, csillag, víz, es(ő), kő, homok, föld, felhő, füst, tűz, hamu, ég, út, hegy, piros, zöld, sárga, fehér, fekete, éj(jel), meleg, hideg, tele, új, jó, kerek, száraz, név.
Látható, hogy a magyar ‘alapszavak’ döntő többsége egytagú, nagyon egyszerű és éppen ezért föltételezhetően ősi szó. A képletet az amerikai nyelvek összehasonlításához, majd később[11] a kaukázusi nyelvek egymástól való távolságának számítására használták fel. De ugyanígy az indoeurópai népek szétrajzásának az időpontját is ‘meghatározták’ a modell alapján.[12] A modell föltételezi a nyelvek családfákhoz való tartozását. Föltételezi, hogy az egyes nyelvekből a szavak kikopásának azonos a sebessége. Mindezek nem bizonyítottak. Összehasonlításra azonban a módszer mégis alkalmasnak látszik, jóllehet, többeknek nem nyerte el a tetszését, föltehetően azért, mert nem az általuk várt eredményre vezetett.[13]
Nos, a szkíta nyelvvel kapcsolatosan itt kezdődnek a gondok. Ugyanis azok a sztyeppei szkíták nem hagytak maguk mögött írott szöveget, és amit a nyelvükkel kapcsolatosan ismerünk, azok nevek. Helynevek, családnevek, személynevek és hithez tartozó nevek. Ezeket elemezte – és próbálta meg magyarul megfejteni – Fischer. Az általa megfejtett szavak között azonban a fentebb meghatározott alapszavak közül egyet sem találunk. De további gondot okoz az, hogy a magyarként megfejtettnek vélt szavaknak gyakorlatilag nincs magyar jelentése – pontosabban, nem jelentenek semmiféle olyan fogalmat, ami a nevet hordozóval bármiféle kapcsolatban lenne – tulajdonság, mesterség. Legfeljebb egy-egy helyrajzi név olvasható ki onnan, ami esetleg az illető származáshelyére utalhatna.
Akkor – gondolhatnánk – vegyük elő a korai magyar neveket.
Dr. Nagy Sándor foglalkozott a magyarság eredetével és ennek során Árpád-kori levéltárak (parókiák, hivatali lerakatok) névanyagát gyűjtötte ki és ezzel valójában azt igazolta, hogy az Árpád-kori Magyarország területén magyarul beszélő emberek laktak. A nevek valójában emberi tulajdonságokhoz, megjelenési alakhoz, mesterséghez kapcsolódtak. Legyen itt pl. a cs-hanggal kezdőkből egy csokor: Csípő, Csima, Cseke, Csúcs, Cseperke, Csokor, Csibe, Csuda, Család, Csuka, Csinos, Csendőr, Csók, Csóka, Csúnya, Csomós, Csonka, Csáb, Csupor.
Aztán itt jön elő a családi-név kérdése is. Ezek ugyanis, mind keresztnevek. Nos, ebben a korban a Kárpát-medence magyar műveltségében a köznépnél nincsenek családi nevek. Családi neveket IV. Béla írta elő kötelezően, addig legfeljebb a nemesség, a Kárpát-medencébe betelepedettek viseltek olyat. Ugyanis a letelepedett magyar műveltség, lévén hogy mellérendelő, nem követte a származást, számára ez nem volt fontos. Az emberek egyik felmenőjéhez kapcsolták csupán, nem voltak származási láncok.
Ezzel ellentétben a sztyeppei lovas társadalmaknál a származási lánc rendkívül fontos volt, számon tartották.
Akkor hát mit kezdhetünk a szkíta személynevekkel? Semmit.
A magyar műveltség a kereszténység fölvétele előtt lélekhívő volt. Ezért nincsenek istennevei. Ezt sem lehet ezért a szkíták neveivel hasonlítani, itt sem egyezik a két társadalom szellemisége.
Térjünk akkor vissza az MVSZ Zárónyilatkozatában foglaltakra. Bizonyítva van-e, hogy a szkíta és a magyar nyelv azonos?
Nem, nincs. Ha a szkítáknak egységesen egy nyelve lenne – ez sincs bizonyítva, sőt éppen a népesség rendkívüli heterogén voltát jelzik a hivatkozások – akkor sem tudnánk meghatározni, hogy az mi volt.
Marad tehát a régészeti anyagból való következtetés. Ez pedig az, hogy a szkíták minden valószínűség szerint az észak-iráni területről érkeztek az eurázsiai sztyeppe megfelelő részeire, miután már kezükben volt félelmetes fegyverük, a visszacsapó íj. Erre utalnak a hivatkozások. Viszont oda az orosz sztyeppéről két népesség is érkezhetett: a kurgán műveltség népének déli szárnya, amelyek elől aztán a Káspi-tó déli részén őslakosok keletre vonultak. Ez utóbbiak turk népek, az előbbieket az indoeurópaiakkal szokás azonosítani.
Tehát amikor megérkeztek a Fekete-tenger fölötti sztyeppére, akkor valójában haza érkeztek. Nyelvük tehát az innen északra és nyugatra elvándoroltakéval lehet rokon. Ez pedig a kelta, germán és szláv. Ez utóbbival rokonnak tekinthető az India északi részére innen elvonult szanszkrit.
És ide tartozik a Kaukázus északi terében élő oszét nép is, akik magukat szkíta utódoknak tekintik.
Szkíták műveltsége, erkölcse, aranya
A hazai irodalomban közismertnek tekinthető az a tétel, hogy a szkíták erkölcse példamutató, nem gyűjtöttek aranyat, a tudás népét jelentik.
Nos, a szkíta kultúra elemei a görög leírásokon túl a régészeti feltárásokból ismertek. A Tien San alatt Pazyryk kurgánja és az orosz sztyeppén számtalan szkíta kurgán éppen nem bizonyítja, hogy nem gyűjtöttek aranyat. Az itteni aranytárgyak díszítése – valószínűleg kaukázusi ötvösök keze munkájával – éppen a mérhetetlen gazdagságukat igazolja.
Katona népek voltak. Az emberölés hozzátartozott az életmódjukhoz. Lóhátról harcoltak, több fegyverük is ismert.
Tudásuk? Orvosaik nem voltak. A haditechnikájuk ellenben rendkívül kifinomult volt. Ezt Dárius is megtapasztalta.
A tárgyakról határozottam látszik, hogy erősen vallásosak voltak. Több istent imádtak, de a vallási rítusaikban az állat-áldozat egyértelműen látszik.
Társadalmi szervezettségük alapja a klán és a törzs volt. Törzsszövetségeket alkottak, ahol éppenséggel más nyelvű, műveltségű is részt vehetett. A sztyeppei életmód szerint ezek a szövetségek nem voltak álladók, felbomolhattak, újra szerveződhettek. Fennhatóságuk messze a saját életterükön túlra is kiterjedt. Így a Dnyeper nyugati oldalán élő földművesekkel volt is kapcsolatuk. Dárius hadjárata idején esetleg éppen ezek utasították el a szkíta vezértörzs hívását és nem vettek részt a szkíta terület védelmében. De nem is volt rá szükségük.
Akkor jogosan merül fel a kérdés: kikről szólnak a régi hírek abban az értelemben, hogy példás erkölcsűek és nem gyűjtenek kincseket?
Itt jön az általunk javasolt megoldás, a különbség a szkíta és szkita között: a tudás népe címet nem a sztyeppei katonák, hanem a Kárpát-medencei letelepedettek vívhatták ki. Tudás latinul scientia. Ismeret: scio.
Tanulságok
És akkor még arról, hogy mit kezdjünk Fischer Károly Antal most megjelent könyvével, melyet eddig talán azért nem fordítottak le magyarra, mert aláássa a finnugor rokonságunkat. De a könyvben írtakat ettől még nem kell szentírásnak tekinteni, főként nem valamilyen hamis tekintélyhajszolással, hogy „német szerző írja”, népszerűsíteni. A lelkesedést viszont, ami most körbeveszi, helyes irányba kell fordítani.
Az pedig az lehet, hogy Fischer állításait sztyeppétlenítjük, ázsiátlanítjuk, hogy valami valósághoz eljuthassunk, azaz a magyar lehetséges kapcsolódást indokoljuk. Ehhez esetleg úgy juthatunk el, ha a Kárpát-medencei magyarságra vonatkoztatjuk megállapításait, mondván, hogy ide is eljutottak bizonyos hatalmat gyakorlók, akikről Fischer forrásai szóltak, csakhogy az itteni kapcsolat miatt jöhetett az szóba.
Ennek első eleme lehet, hogy megnézzük a sztyeppei népekre alkalmazott gyűjtőnévnek a lehetséges valódi eredetét, ami a címben említett rövid i-vel írott latin scita szó. Ennek igei szótári alakja a scio, scire, scivi, scitum. Magyar jelentése: tud, ért, ismer. A scita alak befejezett melléknévi igenév és tudást, tudóst jelent (alakmeghatározása az, hogy participium perfectum passivum singularis nominativus femininum, part. perf. pass. sing. ablativus. f., és part. perf. pass. pluralis nom. neutrum, valamint part. perf. pass. plur. accusativus n.). Ez a névfejtő gondolat Fábián Sándortól származik,[14] aki legkorábbi nyomtatott könyvekben talált olyan a magyarokra vonatkozó adatokat, megállapításokat, amelyeket még nem hamisítottak meg utólag ránk vert érdekkívánalmak szerint. És nem mellékes, hogy itt az annyiszor hiányolt írott források jönnek képbe.
Volt korábban felvetés, hogy a szkíta gyűjtőnév a sagittarius szóból származó megnevezés, és jelentése: nyilas, azaz nyíllal harcoló. És igen, a sok-sok sztyeppei csoportra a visszacsapó íj használata volt jellemző, ezért meglehet, hogy etnikai képüktől, nyelvüktől függetlenül a megjelenésük alapján nyilasnak–sagittariusnak nevezték őket. Hiszen pl. Herodotos szerint is, akikkel ő kapcsolatban állt, azok magukat szaka-nak nevezték. A nyíl tehát sagitta. Ha megpróbáljuk nem magyar szóhangsúllyal hangosan ezt a nyíl (sagitta) szót kimondani, az indoeurópai, de még a környező nyelvek kiejtése szerint is az történik, hogy mivel a hangsúly a második szótagon van, azért az a rövid és hangsúlytalan, szinte ki is esik és akkor a g az sz-hez idomulva k-nak hangzik. Így a kettősség lehetséges forrására leltünk. Hiszen Istállóskőnél 22 ezer éves nyílhegyeket találtak, és egyébként a magyarokat a Nyilas csillagképhez kötik, valamint emlékezzünk a nyugati imára: „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket”.
És Fábián hoz is példákat a tisztelet jeleként értelmezhető elnevezésre, mely az itteni magyar népet és királyi hatalmát illette, és az egyik éppen valamiféle, a nyugatiak számára ismeretlen ostromgép volt.[15] De mi is sorolhatjuk annak bizonyítékait, hogy méltán nevezhették így a magyar népet és elődeit. Már az itteni homo neanderthalisnak nevezett és kihalt fajnak tekintett ember is képes volt sok mindenre. Utalhatunk pattintott kőszerszámaira, csonteszközeire, melyekre a hihetetlen változatosság és célszerű kialakítás jellemző. A Bükki Istállóskői-barlang, vagy a Szeleta emberérénél az eszközök kialakítása a vadászott állatok tulajdonságainak felelt meg. A Szeleta a Subalyuk műveltség közvetlen folytatása volt, ahol megtalált csontleletek alapján a homo neanderthalis élt, és aki a kőszáli kecske húsát ette. Ami az eszközeit illeti, jellemzője egy kőből készült, finom megmunkálású lándzsahegy, amely a maga módján először itt készült.
Az Istállóskői barlangnál mutatható ki az Európában később elterjedt aurignaci műveltség forrása. Ezek gondolkodó, bölcs emberek, az életüket megkönnyítő műszaki megoldások, tárgyak kialakítása jellemzi őket. Logikusan, racionálisan gondolkoztak és cselekedtek. De megemlíthetjük a görbe szarvakba illesztett apró kőpengéket is, amivel az itteni ember vörös festéket bányászott, majd az újkőkorszakban a Közel-Keleten füvet, gabonát aratott. Később, amikor a gabona bekerült a Kárpát-medencébe – merthogy nem itt őshonos – az aratása ezzel az eszközzel történhetett. Tudás? Igen.
A jégkorszaki felmelegedése után ide érkező mezőgazdaságot a helyi népesség átvette és tovább fejlesztette. A kimerülő talaj tápanyagkészletét úgy állította helyre, hogy a kimerült földterületet elhagyta, néhány tíz km-rel odébb költözött, majd a területet benövő erdőséget a megfelelő időben fölégette, és annak hamuja vált a terület szervetlen trágyájává, és akkor visszaköltözve most itt folytatta a gabonatermesztést – miközben az elhagyott területet vetette alá ennek a módszernek. Tudás? Igen.
Ugyancsak a Kárpát-medencéből indult el a rézöntés módszere. Az itteni Öreg-Európa-i műveltség falvaiban az égetett kerámia mellett rézöntés is folyt, rézfeldolgozás, amivel hatékonyabb földművelő és vadász eszközöket lehetett gyártani. A rézöntésnek is megvannak a sajátos ismeretei, nem egyszerű megfelelő minőségű öntvényt előállítani. Tudás? Igen.
A Kárpát-medencében már az időszámításunk előtti 4. évezredben bronzot is öntöttek. Rá kellett jönni arra, hogy mintegy 10% arzénnak a rézbe vitele annak önthetőségét megjavítja, jobb minőségű eszközök készíthetők így el. Az arzént aztán az ón váltotta fel és így terjedt el Eurázsia szerte, miközben a Kárpát-medencében nem az ón, hanem az antimon lett az általánosan használt ötvöző. Az antimon-bronz minősége olyannyira jó volt, hogy a vaskorszak beköszöntését is késleltette itt a Kárpátok között. Tudás? Igen.
A vas kohósítása sokkal magasabb hőmérsékleten történik, mint ami a réz megolvasztásához már elegendő. Az első kohósított vas még nem a vas olvadáspontja feletti hőmérsékleten történt és az így keletkezett vas szivacsos, lágy volt. Kalapálással kellett tömöríteni, de eszközök készítésére még így is mérsékelten volt alkalmas. Az első olyan kemencét, amelynek hőmérséklete meghaladta a vas olvadáspontját (1526 °C) a Tátrában találták meg. Tudás? Igen.
Az eljárás aztán kikerült a Medencéből, hiszen az antimon-bronz még évszázadokig jobb és olcsóbb volt, mint a vas – még ha már olvasztott is. A vasból később a képződésekor beleötvöződő szén kiégetésével készült a már fegyvernek is használható acél. Hogy hol? A Kaukázus déli részén, a hettitáknál? Lehet. Mindenesetre a több rétegből – különböző keménységű acélból – kovácsolással készült ún. damaszkuszi acél kard forrása ott lehetett. A Kárpát-medence fémműves kultúrái békés letelepedettek voltak, nem háborúskodtak, a fémeket nem emberölő fegyverek készítése végett öntötték.
A Medencében már a neandervölgyi ember korában megjelentek a lakott barlangok falán látható jelek, amelyeket eredetileg medvekaparásnak véltek, majd föltehetően ezek utódjaként már határozott alakú írásjelek. Ilyent lehet találni a kora bronzkor Tisza-menti településeinél föltárt égetett agyagszobrokon, de Erdélyben Tordoson és Tatárlakán is. Ez utóbbin található jelek mindegyik megtalálható a későbbi ún. Székely rovásírás jelei között. Tudás? Igen.
Sőt, mi több, az írás már a tudás megörökítését, másoknak való továbbadását szolgálhatta. Az írás mintegy 5 évezreddel ezelőtt innen aztán délre, a Kükládokra került és ma már el tudjuk olvasni a lineáris A írásjellel írt szövegeket, amelyek Révész Péter munkássága szerint magyarul szólalnak meg.[16] Tudás? Igen.
A Kárpát-medence – hegyes-dombos vidékének – lakói mezőgazdaságot folytattak, amihez állattenyésztés is tartozott és a hagyományok folytatásaként, fémek előállítása és feldolgozása is. A mezőgazdaság itt már a manapság is korszerűnek tartott vetésforgóval történt, a falvak faluközösséget alkottak és az egyes tagjaik különféle növények termesztésére, állatok tenyésztésére szakosodtak. Itt tenyésztődött ki a magyar szürke marha és a mangalica sertés. De Fábián szerint a lótartó alföldi kunok is jelentős szerepet vállaltak a magyarok védelmi harcaiban.[17]
A háztartások teljes vertikumban termelték az élelmiszereiket. Nem okozott gondot a télre felkészülés, hiszen ismerték a savanyító és szárító tartósítás módszerét, ezért a nyáron betakarított élelmiszert, valamint az állatok eleségét tartósították. A főzőkonyha ezek későbbi feldolgozását is megteremtette. Tudás? Igen! Az itteni embert jogosan tekinthetjük a homo sapiens sapiens hordozójának. És a hatása a szomszédságra is kiterjedt, így a közhiedelem szerint a tudás népe volt. Nem ezoterikus, távoli naprendszerek idelátogató lakóinak tudása, mégis a környezetéhez képest és a nyelvében hordozott racionális gondolkozása segítségével összegyűlt tudása ez.
A Kárpát-medencében mintegy 3 évezredig virágzott egy műveltség a Rézkortól a késő Bronzkorig, amikor a medence lakóinak egy részére rátelepedett egy harcias, lovas-pásztor műveltség. Ez a Medence füves, sztyeppei területére történt betelepedés volt, miközben a dombos, hegyvidéki, löszös települések élete, műveltsége alig változott – eltekintve az eszközök finomodásától, megmunkálása fejlődésétől. A települések házakból álltak és a házak környéki gazdaságok a mezőgazdaság teljes vertikumával rendelkeztek. A lakosság hitvilágára nem jellemző a megszemélyesített szobrokkal kifejezett istenek tisztelete, az eszközök leginkább lélekhitre utalnak. Tudás? Igen.
A későbbi ugyanezen a területen megismert magyar nyelv a maga hihetetlen kifejező ereje ellenére a vallásgyakorlás szavaival rendelkezik, de azok is leginkább a lélekhitet tükrözik. A későbbi szomszédságból átvett vallási szavaink szinte kizárólag az egyházat, az egyházi szertartás fogalmait írják le, a hitéleti szavak a magyar nyelv saját szókészleteit tükrözik. Tudás? Igen.
Így érkezünk az írott történelem időszakához. Közben sztyeppei népek – leginkább csak törzsek – jöttek, betelepedtek a Medencébe, majd átvéve az itteniek kultúráját azokba beolvadtak. Háborúskodások érintik az itt lakókat, védelemre kell berendezkedniük és ez tükröződik a szavainkban is. A magyar ’katona’ nem ’harcos’, hanem leginkább honvéd. Hogy a honvédelem a lakosság életének megvédésén kívül mire vonatkozott, azt legjobban a középkori Magyar Királyság társadalmi szervezetét tükröző történelmi alkotmány, illetve azt tömör alakban megragadó Koronatan mutatja.
Ez továbbviszi a falu- és városközösségekben érvényesülő mellérendeléses felfogást, azaz gondolkodást és berendezkedést. Lényege, hogy nincs születési rangbeli különbség az emberek között, hanem feladat és képesség szerint tagolódnak. A föld a közt jelképező, személynek tekintetten a Megszentelt Korona tulajdona, művelői csak birtokosai. A király is tagja ennek a Korona-intézmények, bár a feje, és a nép a teste. Ember nem birtokol embert, a tudás és cselekvés szabadsága a lélekhit nyitottságában is megmutatkozott. Ez az igazi szkita erkölcs. A keresztény vallás illeszkedett ehhez a természetes tudáshoz, más szóval tudományossághoz, és főként az isten és a törvény előtti egyenlőség gyakorlatához.
Viszont minthogy a török elleni háborúinkban leverettettünk, szinte képviselet nélkül maradtunk a középkor végi, újkor eleji egyetemes tudományban, ami akkor a vallásos szakirodalmat jelentette, abban nyilvánult meg leginkább. És kiszolgálta a hatalmi oldal igényeit is. Ebből a helyzetből vagy nemzetközi szerkezet viszonyból adódott, hogy azonosságunkat a tudás (scita) népével kitörölték az emlékezetből, mert mint később megfogalmazódott: a tudás hatalom. És a hatalom új birtokosai igényelték a tudást is. Ezzel kapcsolatban pedig a régi birtokosokat el kellett távolítani az európai vagy Kárpát-medencei színtérről, hogy a kapcsolat ne derüljön ki. Így lettünk keletről hódító szkíták. „Kelet népe”, ahogy Széchenyi fogalmazta – valójában hamisan. Mert ez a békés világunkra, mellérendelő felfogásunkra vonatkozott valójában, azt Széchenyi jól érezte. Ám ezzel rokon vonásokat egyes keleti népeknél is láthatunk, amint a harcászat eszközei szintén elterjedtek keleten.
Hogy elődeink a Kárpát-medencében a tudás népe voltak, azt eredeti latin szövegben látjuk:
„Radfridus, cuius antiquissimus annalium codex sub divo Henrico Caesare, anno Domini millesimo scriptus, sub finem in pontificum catalogo his verbis mentionem facit: Istius Leonis quinti temporibus. Radfridus Favianensis, qui et Wigenensis, extitit episcopus, ubi quondam Mamertinus praeerat. Porro Leonem quintum Romanae sedi sub Ludovico Arnulphi filio, Caroli magni prosapiae postremo, praefuisse ex Chronologie supputatione apparet. Quo tempore Avares et Hunni tertio á fide Christiana deficientes ad scita Hungarorum, suae originis retra et feroce gente,non solum Fabianensem diaecesim, cum Francorum in ripensi Norico gente depopulati sunt, sed promotis limitibus ad Oenum usque fluvium, magnis copiis per Rhaetias in Galliam perq, Misniam et Thuringiam in universam Germaniam excurrerunt non semel, annis videlicet á nato Christi 903, 908, 909, 912, 916, 929, 933, 937, 944, 954, 955. Que devastatio Germaniae intra hoc temporis intervallum facta ab Avaribus et Hungaris, aliam non modo in Pannonia et Norico, sed in universo edeo Germaniae Galliaeque regnis amplissimis, Italiaque, et totius adeo Romani imperii intercapedine, novam administrationem faciemque peperit. Nam imperii titulum ad se Saxones trahebant, in Italia Berengarii, in Galliis Rudolphi et Hugones, Odonesque rerum potiti caeperunt...”
Azaz:
„Ezekről az eseményekről Radfridus tudósít a kódex évkönyvében, melyet Henrik császár idejében írt Anno Domini 1000-ben, az események V. Leo pápa idejében zajlanak. Faviani Radfridus, kit Wigenensisnek is neveztek, Bécsben volt püspök, ahol egykor Mamertinus is. V. Leo foglalta el a Szentszéket Arnulf fia, Lajos alatt, aki a kronológiai számítások szerint Nagy Károly leszármazottja volt. Ebben az időben az avarok és a hunok harmadízben hagyták el a keresztény hitet és visszatértek a magyar tudásra [ad scita Hungarorum], a származásuk szerinti kegyetlenségre és nemcsak a bécsi egyházkerület-beli és norikumi frankokat támadták, hanem irtották a népet az Enns folyón túl is. Nagy sereggel megszállták Rétiát, Galliát, Misniát, Turingiát és a Német területeket, de nem csak egyszer rohanták le, hanem ezekben az években: 903, 908, 909, 912, 916, 929, 933, 937, 944, 954, 955. Ebben az időintervallumban az avarok és a magyarok nemcsak Pannóniát és a Norikumot szállták meg, hanem az egész német és francia területeket, Itáliával, és az egész Római Birodalomban új adminisztrációt vezettek be. Így a birodalom [a Római Birodalom!] titulusa átkerült a szászokhoz, Itáliában Berengár vette át a hatalmat, Galliában a Rudolfik, Hugonesek meg az Odonesek vették át a hatalmat…”[18]
Itt már azt látjuk, hogy a magyar hatalom európai tényező. De előtte Atila uralkodása is annak számított. Köztük az avaroké. Ami mellett megjegyzendő, hogy további kisebb és nagyobb hatalmi szerveződéseket is sikeresnek tekinthetünk a Kárpát-medencében, ahol remek viszonyok, nagy népesség, valamint gazdagság állt rendelkezésre a katonai tevékenység megszervezésére. Ugyan honnan veszik a történelemhamisítók, hogy ide sorozatosan érkeztek a messzi, alig lakott sztyeppéről nagy hódító hadseregek? Inkább az volt a helyzet a kelták óta, vagy még előbb, hogy a saját védelmét minden szerveződés megfelelően ki tudta alakítani, ide támadásra nem nagyon volt érdemes vállalkozni. A földrészeket átfogó birodalmakat csak a modern kor hozta létre, ám a gyarmatosítás kegyetlen hódítással történt, ezért ezek az ókori és középkori „előzmények” mintegy felmentették az elkövetett bűnöket, a tömeggyilkosságokat, mondván, mindig voltak birodalmak, a kormányzás ezzel jár.
Meg kellene tehát fontolnunk, hogy jobban kötődjünk valós eredetünkhöz, ne akarjunk valami sosemvolt dicsőséges hadi állapotokat kívánni kizárólagos történelmünknek. Elődeink sorában a békés, letelepedett életmód és műveltség, hit a jellemző többség, de a honvédelmet is jól megszerveztük, ha ezer évek óta még mindig itt vagyunk. Kell kutatni mindenoldalúan, tehát a kettős társadalomnak nemcsak a népi, hanem az uralkodói oldalát is.
Tekintsük Fischer Károly Antal most megjelent művét ez utóbbi kapcsolatairól szólónak, de azonosításait csak a mi hatásunk valamilyen megnyilvánulásaként fogadjuk el. Sok még a tisztázandó, mert a dicső nagy múltról más nemzeteknek is ideje lemondaniuk, segítsünk nekik a tisztánlátásuk elérésében. Ebben is segíthet Fischer munkássága.
Ugyanakkor a Kárpát-medencében sok nép felnőtt mellettünk, az ő hatalmi eredetüket is látnunk kell bizonyos fejleményekben.
Nyelvünk, műveltségünk a legjobb eligazítónk, bizonyosságunk, nem adhatjuk oda kétes eredetű és bizonytalan, bizonyítatlan kapcsolatok kedvére, ha a maga nemében ez a ma magyarnak nevezett műveltség ennyi szállal kötődik ide, és a keresztény gondolkodással azonos jellegű szellemisége messze túlhaladja az erőszak kultúráját, még ha az ma sikeresnek is látszik még mindig.
A teljes írás pdf formátumban itt tölthető le:
Kapcsolódó cikkünk:
Lábjegyzetek
[1] Erklärung der skythisch-sarmatischen Namen und Wörter aus der ungarischen Sprache. Von Ant. Carl Fischer.
Anton Carl Fischer: A szkíta szarmata nevek és szavak magyarázata a magyar nyelvből. Magyarok Világszövetsége. ISBN 978-615-5672-34-7
A német eredeti két kötete elérhető a világhálón:
[2] Lásd https://www.szilajcsiko.hu/single-post/nyitany-az-uj-mas-vil%C3%A1gra-a-magyarok-xi-vilagkongresszusanak-zaro-nyilatkozata
[3] Fischer 1917. I. p. 3.
[4] Friedrich Klára: Fischer Károly Antal rovásíráskutató (1842-1928). https://www.rovasirasforrai.hu/Korunkrol/Orokseg-dij/Orokseg-Dij_03_Fischer-Karoly-Antal/Fischer-Karoly-Antal.htm
[5] Fischer 2024. p. 49.
[6] Cser Ferenc: Gyökerek. Töprengések a magyar nyelv és nép Kárpát-medencei származásáról. Szerzői kiadás, Melbourne, 2000. 161. https://www.leventevezer.extra.hu/gyokerek.pdf. Angolul Ferenc Cser: Roots of the Hungarian Origin Contemplation on the Carpathian Origin of the Hungarian Language and People. Melbourne, 2006. https://hungarianhistory.com/lib/cser/rootsls.pdf Cser Ferenc, Darai Lajos. Magyar folytonosság a Kárpát-medencében avagy kőkori eredetünk és a sejti tulajdonságörökítő kutatás. Fríg kiadó, 2005. Cser Ferenc, Darai Lajos: Az újkőkori forradalom népe. Fríg Kiadó, 2007. Cser Ferenc, Darai Lajos: Európa mi vagyunk. Európa történeti kapcsai a sejti átörökítő jelzőkhöz és a Kárpát-medencei magyar népi, nyelvi, műveltségi folytonosság I-II. Fríg Kiadó, 2008. Cser Ferenc, Darai Lajos: Kárpát-medence, vagy Szkítia? Fríg Kiadó, 2008. Cser Ferenc, Darai Lajos: Kárpát-medencei magyar ősiség. Hun-Idea Kiadó, 2011. http://www.magtudin.org/Cser_Darai_Karpat-medencei_magyar_osiseg.pdf.
[7] Cunliffe, Barry: Prehistoric Europe an Illustrated History, Oxford University Press, Oxford, New York, 1998.
[8] Taylor, Timothy: Thracians, Scythians and Dacians, 800 BC – AD 300, in Cunliffe, pp. 373-410.
[9] Swadesh 1952. Idézve: "The Origin and Diversification of Languages", Routledge & Kegan Paul, London, 1972. Lees, R. B.: Languages, 29, 113, 1953.
[10] Crystal, David: Cambridge Encyclopedia of Languages II. Edition, Cambridge Univ. Press, 1997. p. 333.
[11] Crystal 1997, p. 333.
[12] Renfrew (1987), p. 116, ahol Swadesht idézi.
[13] Lásd, pl. Renfrew, Colin: Archaeology and Language, J. Cape, London, 1987. p. 116-119, Osetzky Dénes: A Magyarság Török Ősei, Árpád Munkaközösség Kiadványa, Sydney, 1977. pp. 24-24, ill. a jegyzetek: pp. 96-97.
[14] V. ö. Fábián Sándor: Történelmi „szürreál”. Az Igazság Kálváriája. Acta Historica Hungarica Turiciensia 36/1. 2021. https://epa.oszk.hu/01400/01445/00061/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2021_1.pdf.
Fábián Sándor: A parazita áfium ellen való magyar orvosság. Acta Historica Hungarica Turiciensia 38/1. 2023. https://epa.oszk.hu/01400/01445/00066/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2023_1_0903-0991.pdf.
[15] Fábián 2021. VII/2. fejezet.
[16] Lásd Darai L.: Révész szerint a Kárpát-medencei őshaza összeegyeztethető a finnugor nyelvészettel. Acta Historica Hungarica Turiciensia 36. évfolyam 3. szám (2021). https://epa.oszk.hu/01400/01445/00063/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2021_3_139-158.pdf.
[17] Lásd a jelen Acta-számban közölt tanulmányában.
[18] Fábián 2021. pp. 105-106. Innen idézve: Johanne Gualterio Belga: Chronicon chronicorum ecclesiastico-politicum: Ex Huius Superiorisqve Aetatis Scriptoribus Concinnatum; Quo non modo Pontificum, Cardinalium
Archiopiscoporum, ... dies natalis ... delineantur. Officina Aubriana, Francoforti, 1614. p. 1109.
Ez a "tanulmány" egy hatalmas katyvasz, szó halmaz értelmesnek maszkírozva.