Cser Ferenc és Darai Lajos: Demokrácia, avagy az igazság szélsősége

Hogy van-e szilárd talaja a társadalmaknak, és az mi, nemhogy válasszal nem rendelkezik senki, de a kérdést sem teszik fel, hiszen nemleges választ nem akarnak adni, jobb, ha rejtve marad a dolog. Arról van szó, azért van így, mert bár a régi világban igencsak ritkák voltak a háborúk ‒ nemcsak időben, de terület nagyságot, kiterjedést tekintve is ‒, mígnem újabban az egész Föld megszenvedheti, és állandóan fenyegetnek vele.

Annak idején a ritkaság miatt az egyik, de éppúgy a másik fél is hirdethette az isteni elrendelést, aminek a harctéri csaták csak igen kis hányadát jelentették, túlnyomót béke nyújtott. Viszont ott is jelen volt a szent rend alapvető meghatározó mivolta, arra építették az élet összefüggéseit és távlatait, kis és nagy gyakorlatát, naponta és évente. Amikor felborították a modernség csalárd, sőt pusztító elméletével a világot, nem maradt hivatkozható tekintély, irányadó okosság, ha minden addigit avittként eldobtak. A következetlenséget akaratosság juttatta világromboló szerepkörbe, nem kiválóság tett vezérré valakit, de alantasság csúcsa, persze, hogy az ő jellemét meghamisították. Azaz úgy láttatták, és egész vastag réteget kezdtek alkotni, működtetni ez érdekkörben, hogy többet ígérjenek, mint amire képesek, süllyedékessé téve az erkölcsi eszméket.

A demokrácia divatos szó, rengetegen emlegetik, jelzőkkel látják el, elemzik, tagadják és még sok minden más történik vele. De valójában mit is jelent és az emberiség mai korszakában miként értelmezhető?

Mi az igazság? – Jaj, ezzel a kérdéssel már alapvető baj van: a liberális demokráciákban az igazság nagyon-nagyon nem kedvelt dolog!

Sérti többek érzéseit, hitét, vágyait. No, de ettől most tekintsünk el és vegyük górcső alá a demokráciát, mint fogalmat, aztán, mint gyakorlatot, s a legvégén meg mint bunkót.

A szó értelme görögül adható meg: demos: nép, kratos, kratikos: uralom, állam. Eredeti értelmét véve a népfölség elve a hatalom gyakorlatában. Eredetét a görög városállamokra vezetik vissza, ahol a polgár – polités – saját érdekvédelmét úgy biztosította, hogy szavazott, a választható megoldások között az érdekeinek megfelelő változatra adta a voksát, és a többségi választás eredményét fogadták el végrehajtandónak. Érdekek ütköztek – és érvényesültek – a demokratikus gyakorlatban, a szavazásban. Ezt fejezi ki a politika szó. Az már tehát végeredmény kellett volna, hogy legyen, a gazdaság és az eszmeiség együttes érvényesülése. Meg kell itt azonban jegyezni, hogy a görögöknél a politikát, illetve a demokráciát a város nem minden lakójára vonatkoztatják a politikatörténészek, hanem csakis a polgárságot alkotókra. Ez a nőkre sem vonatkozott, de a rabszolgákra sem, akik száma esetleg meg is haladta a városlakókét. Nekik ebben a vonatkozásban nem volt szavuk.

Miután úgy hatezer éve az erőszakot ez emberiségre szabadították, meg kellett tanulni együtt élni vele, védekezni ellene, és művelőinek alkalmazkodni. Olyan magatartást felvenni, amit a saját közösség, a harcra megbízó megbecsül, hiszen eredményt hoz, ámde ők nem követnék el, mert nem lennének képesek rá, tehát tisztelni illik. Ez volt a hősiesség dicsőítése, annak minden velejárójával, mert akkor már elviselhető a vadállati viselkedés, csodálható a gazdagságot hozó zsákmányszerzés.

Csak éppen ez a mai szem számára sem nem elfogadható, sem nem példaadó, mégis a művészet által közvetített felénk tanulságképpen, csakhogy kétértelműsége igen káros. Hiszen még mindig csodáljuk és megbocsátjuk a hősök, vezérek kegyetlenségét, különösen, ha leleményességgel párosul, legfeljebb – mi nem valós – isteni akaratot látunk benne. De valójában csupán kiélték állatias hajlamukat, amiként később a történelemben sok elfajulást látunk győzők részéről, de az nem eredendő emberi természetünk amúgy. A Ne ölj! parancs azért általános, mert végül nem marad életben senki, ha mindenki megszegné, a végső győztes már nem tudna szaporodni, az emberiség kihalna, amit az atomháború sokkal durvábban tud egyébként elintézni.

A még régebbi korszakolást, hogy az ember társadalmi múltja arany-, ezüst-, bronz- és vaskori szakaszokra oszlott, Hésziodosznál öt fokozat váltja fel, azaz attól fogva a görögöknél a bronzkor és a vaskor közé egy ötödik korszak ékelődik, a hőskor. A hőskor létezésében sem az ősi korban, sem későbbi, klasszikusnak mondott korszakban nem kételkedett a görögök többsége, hiszen ismerték a héroszok nevét, pontos származását és a hőstetteiket.

Tudásuk leghitelesebb forrása Homérosz volt. Hérosz az olyan emberi hős, aki emberi tulajdonságokkal, képességekkel rendelkezik és célját nem varázslattal éri el.[1] A homéroszi eposzokban szereplő héroszok: Agamemnon, Akhilleusz, Odüsszeusz, Menelaosz, Diomédész, Aiász, Nesztór, Antikhosz, Hektór, Párisz, Szarpedon. A harcosok legfontosabb tulajdonsága a bátorság mint a legfőbb erény, melynek gyakorlását a görög héroszok önmagukra és bajtársaikra is kötelezőnek tartották. Minden olyan cselekedet, melynek végrehajtásához bátorságra volt szükség és zsákmánnyal járt, a hérosz hőstettévé vált, dicsőséget, hírnevet szerezve önmagának és törzsének, példát mutatva környezetének. Ugyanakkor az eposzoknak több változata ismert, ami utólagos értelmezés miatti lehet, és esetleg az eredeti egészen másról szólt.

A szakirodalomban kevés szó esik a héroszok erkölcséről, ami nem véletlen, mert nehéz az erkölccsel összeegyeztetni olyan tetteket, mint a rablás, gyilkolás, lopás, vérbosszú, hullagyalázás stb.[2] Friedrich Nietzsche mondja, hogy a homéroszi eposzokban a gyűlölet feneketlen mélységeibe látunk, a görög héroszt eredendően jellemezi a kegyetlenség, a tigrisszerű pusztítási vágy. Nietzsche így ír:

„Miért ujjongott az egész görög világ az Iliász csatajelenetein? Mintha nem volna benne semmi megbotránkoztató, és a hősiességhez tartozna, úgy ábrázolja az Iliász Akhilleusz bosszúvágyát, aki Hektór holttestét lovasszekérrel vonszolja körbe a városon. Attól tartok, hogy mindezt mi nem eléggé görögül értjük, és bizony elborzadnánk, ha egyszer igazán görög módra tárulna elénk.”[3]

A ma ránk erőltetett értelmezés utólagos voltára utal az is, hogy a trójai háborúnak előbb volt képi és mítoszi ábrázolása, mint eposzi.[4] És a képek, valamint az alattuk lévő szövegek sokban mások, mint az eposzi történet. A vatikáni könyvtárból digitalizált „Manuscript – Vat. lat. 3225” jelzetű, „Azt a bizonyos nagy háborút emlékeztetőül megénekeljük…” című kép és szöveg a trójai legenda eredeti változata lehet.[5] A kérdéskört ismertető Fábián Sándor megállapítja:

„Maga az írás a képeket próbálja magyarázni a görög mitológia alapján, de ez nem mindig talál. Ezek a képek valószínű, hogy eredeti etruszk képekről lettek lemásolva. A viselet és a környezet ábrázolása erre hajaz. Ez a történet azonban, amiből később kisarjadtak a görög legendák, de lehet, hogy az egész ókori történelem, nem másról szól, mint egy nagyméretű népvándorlásról, a déli, civilizálatlan, háborúskodásra szakosodott népek irányából a jóval civilizáltabb északi népek irányába. A trójai faló nem más, mint egy ravasz hadicsel szimbóluma.”[6] 

Ezért aztán felvethető a kérdés, mennyiben valódi példa, előzmény „a görög demokrácia”, vagy valójában visszavetítés, és a cserépszavazás kisközösségi döntéshozását nagyították társadalmi elvű jellegzetességgé.

Mert ilyen alapon esetleg a magyar nyílhúzási gyakorlatot is demokratikussá nyilváníthatnánk, demokráciának mondhatnánk a paraszti életet, annak módját, ahogy igazságosan kiosztották egymás közt a közösen birtokolt földet, amelynek voltak jobban termő és silányabb termést ígérő részei, amit sorshúzás-szerűen rendeztek el egymás közt, s a lényeg, hogy annak mindenki alávetette magát. Igazi mellérendelő gyakorlat, amint a közlegelők használata, az erdők közbirtoklása is. És ami meglepő,

a nyílhúzás még a téeszesítés idején is működött Magyarországon, az erdőknek a közbirtoklása pedig ma is gyakorlat Erdélyben.[7] 

S még valami a „görög mintával” kapcsolatban. A görögöknél a különböző közösségi feladatokat a családok látták el örökletesen. S ami ebben ugyancsak meglepő, hogy az utcasöpréstől a papi feladatokig ez volt a gyakorlat. Például az eleusziszi játékokat (beavatási szertartásokat) 2-3 család szervezte, tartotta. Ilyenmód felmerül, hogy cserépszavazást akkor tartottak, amikor olyan feladatot kellett végezni, amely nem volt előre kiosztva. És itt is van párhuzamunk, mert például a Székelyföldön még nemrég is látható volt az utcai oldalról a ház falára kitűzött eszköz, amivel tüzet oltani kellett mennie annak a családnak: vödör, vasvilla, vasgereblye, stb. A cél az volt, hogy mindenféle eszköz ott legyen, nehogy véletlenül csak egyfélével érkezzenek.

Mindenesetre a többség akaratának az érvényesítése tehát nemcsak többségi szavazással, azaz szavazati többséggel érhető el, hanem úgy is, hogy mindenki beleegyezik a közösség számára fontos ügyek elintézési módjába.

Az pedig nem mindenki számára egyforma megvalósítást jelent, hanem ami egyforma, az a belelegyezés a módba. Ami olyan, mint a gazdaságtanban az áru használati értéke és a piaci érték közti különbség. Az egyiknek gyakorlati haszna van a használat során, a másik más árukra kicserélhető értéket, azaz pénzt jelent.

Így amikor többséget szereznek valamilyen döntés érdekében, az nem ugyanaz, mint mikor különböző hozzájárulással, de mindenki részt vesz az elvégzendő feladat teljesítésében, vagy az áldozathozatalban.

Ez azért fontos elvi különbség, mert mint majd látjuk, bizonyos népesség szám és államnagyság fölött nehéz a közvetlenséget elérni a részvételben, hanem inkább megbízottak révén történik az. Ám még itt is van ma egy csavar, mert ha a nyílhúzásra valakit küldök magam helyett, vagy a cserépszavazáson megbízom határozott szavazati céllal, az nem ugyanaz, mintha valaki képviselőként szabad kezet kap tőlünk, s ez különösen a testületekre igaz (országgyűlés, Európai Unió Bizottsága – utóbbi persze csak bitorolja), hogy érdekemben, érdekünkben legjobb belátása szerint cselekedjen. Lásd még a vármegyék felhatalmazásával érkező küldötteket a régi magyar országgyűlésben.

A képviselői visszahívhatóság megszüntetése miatt az egész folyamat diktatórikussá vált,

ami ugyan csak négy évig tart esetenként, amikor új választást rendeznek, de még annak a tisztasága is sokszor nehezen tartható. Mert a megbízottak leginkább újraválasztásukért kampányolnak, szinte egész idő alatt.

A törvény előtti egyenlőség eszméje és gyakorlata aztán szintén azért jött létre, hogy az emberi képességek sokféleségét helyesen, építően kezelje. Mondhatnánk, hogy demokratikusan, mindenki előnyére, javára és kedvére. Ehhez képest a kommunista ideológia és gyakorlati kísérlet olyan volt, ami ennek éppen az ellenkezőjét jelentette, egyformává akarta tenni az embereket. Ezt korábban ugyan már utópiának bélyegezték, de az erőszakos megvalósítási kísérlet fegyverek árnyékában mégsem maradt el. És amikor már fellélegeztünk a rendszerváltás után, hogy túl vagyunk azon a rémisztő kísérleten,

néhány éve megérkezett, de most már nyugatról, az új kísértetjárás, az eltörlés kultúrája. Ám a „zöldpolitika” is ugyanilyen műfajú. A tömegek nevében, a nagy többségre hivatkozva, de valójában keveseknek tetszik igazán a dolog.

Annak idején a bolsevizmus, mint ál-proletárdiktatúra, a nevében éppen ezt a többséget jelentette, hogy szabad kezet kapjon a proletárok nevében, az ő érdekképviseletüket hangoztatva, valójában egy szűk elit világmegváltónak hirdetett uralmához, de önmagának kiemelkedő jólétet biztosító gyakorlatához. Ami ott is az érdekes volt, illetve vérlázító, hogy

a leverteket kisebbségnek nevezték, mensevikeknek, de valójában ők alkották a nagy többséget.

Azt mondhatnánk, ahogy császárt lehetett kikiáltani, úgy a többséget is kikiáltották, mint nálunk a tanácsköztársaság alatt is, vagy a második világháború után a szocialista tábor országaiban. A valódi többséget pedig felszalámizták, a kisparasztot a nagyparaszt ellen fordítva, a birtokos ellen a birtoktalant, a gyári mérnök ellen a munkást, az értelmiség ellen a tanulatlant. Nagyobb méretben manapság pedig a nemzetek ellen fordítják a globalizmust, ami a korábbi internacionalizmus folytatása kicsit más jelleggel. Lehet, a finanszírozók ugyanazok a bolsevik, sőt már a francia forradalom óta, de mivel rejtőzködők, nem mondhatjuk biztosra. 

Manapság erre a japánok azt mondják, hogy ez az 51 % diktatúrája a 49 % felett – ami tényszerűen igaz is.

 Náluk az a szemlélet, hogy

„én nem azért veszek részt egy döntési folyamatban, hogy a magam igazát érvényesítsem, hanem azért, hogy olyan megoldás születhessen, ami valamennyi résztvevő számára elfogadható – mert akkor örömmel hajtja végre”.

Mennyire hasonló ez a mi korábban említett gyakorlatunkhoz!

De nem úgy van tehát az 51% versus 49%. Különösen nem úgy, ahogy napjainkban folyik, amikor attól függ az 51%, hogy kinek van nagyobb tőkeereje a hírközlés megvásárlására – és az agymosás a polgárokat a ’megfelelő’ döntésre motiválja. Ami ugyanaz, mint amit Sztálinnak tulajdonítanak mondás, hogy nem az a fontos, hogyan szavaz a nép, hanem hogy ki számolja össze a szavazatokat. Nincs új nap alatt!

Ha visszatekintünk a demokrácia állítólagos eredetére, akkor ott egy-egy görög városban (amit városállamnak mondanak) az érdekek nagyrészt hasonlóak voltak. Ritka volt, hogy nagyobb csoportok érdekei mereven ütköztek másokéval.

A várost lakó polgárok társadalmi és gazdasági helyzete hasonló volt, ezért egy-egy ún. többségi döntésnek volt létalapja.

Valódi közösséget alkottak és az egyéni érdekek a közösségével harmonizáltak, nem ütköztek. Avagy az érdeksérelmet nem egymásnak, hanem az élet forgandóságának, a természet viszontagságainak, stb. tulajdonították. Sok ún. primitív népnek tulajdonított babonáról kiderült, hogy értelmes és hasznos célt szolgált, míg a véres kegyetlenségek az uralkodáshoz kapcsolódva későbbiek vagy hamisan rátestáltak.

Mi van most?

Mindenekelőtt nincsenek városállamok, a közösség egyrészt beszűkült, másrészt kitágult.

Nem egy-egy városról, településről van már szó, hanem nagy kiterjedésű területen több ilyenről, és ezen belül az érdekek egybeesése, hasonlósága már alapvetően kérdőjeles, sőt, gyakran ellentétes. Sőt, mi több,

az elmúlt évtizedek hatalmas népvándorlásainak eredményeként egy-egy településen belül is az egészen más, gyakran katasztrofálisan ellentétes kultúrák, szokások, igények még fel is darabolják annak érdekeit.

Az emberek a nagy közösséget érintő kérdések döntésében már éppen a tömegük miatt képtelenek részt venni, ezért a döntési szándékaikat képviselőkön keresztül befolyásolják, érvényesítik. Erre alapszik a pártpolitika és a népképviselet nem közvetlen, hanem pártokon keresztüli érvényesülése.

A többségi ’demokrácia’ ekkor már minden, csak nem az, amit eredetileg jelentett.

Ugye, érezhető, hogy itt már nem a ’nép hatalmáról’ van szó, hanem egész másról.

A döntéshozók kiterjedtebb méretének következményeként a társadalom politikai életében a közvetlen döntésre egyszerűen fizikai lehetőség sincs már, ezért a társadalmi egységek őket képviselőket választhatnak, és küldenek oda, ahol döntések születhetnek.

Tovább bonyolítja a gondokat, hogy a társadalom alsóbb egységeit képviselők sem önálló személyek, hanem az elmúlt évszázadok során politikai pártokba sorolódottak és nem feltétlenül a maguk véleményét, hanem leginkább a párt eszmeiségét képviselik – és ehhez kérnek társadalmi támogatást.

Döntéshozatalkor így egy-egy politikai csoport – párt – jelenik meg a maga ideológiájára telepített programmal és próbálja ahhoz igazíttatni a választó polgárok ’akaratát’ – meggyőzni őket arról, hogy az a program az ő érdekeiket (is) jelenti. Még akkor is, ha pont az ellenkezőjéről van szó, mert a program és a végrehajtás is már gyakran szögesen ellentétes.

Elvileg számon kérhető – de a gyakorlatban a következő szavazásig erről nincs szó és akkor jön megint valamiféle agymosás – és kerül be a megfelelő ideológiailag vezérelt csoport – mint a hatalom gyakorlója és őrzője – a csoport vezetésébe.

A dolog ott sántít leginkább, hogy a pártprogramokban nem érvényesülhet az, ami a képviselőt delegáló emberek érdekeiben a közös. A program ’felülről’ – pártvezetés, ideológusok által – érkezik és ennek forrása mára már a homályba tűnhet.

Gondoljunk itt a ’nem létező’ – mégis mindenünnen kibukkanó – ún. ’mély állam’ hatására. Onnan egyértelmű értékvédelem igénye érkezik és ez az érték a tőke profitérdeke.

Ezzel szemben van viszont egy – manapság egyre inkább kiiktatni szándékolt – társadalmi érdek, az erkölcs.

Az emberi társadalom nem egységes valami, az egész emberiségnek néhány alapvető érdeke van, ami gyakorlatilag mindenkit érint – ezek az élethez való jog, a társadalom fenntartásához való jog és hozzájárulás (család), és hasonlók.

Viszont számtalan csoportra bontható a társadalom, amelyek sajátos műveltségükkel különböznek egymástól, és ez a műveltség az, amely a csoporton belül közösnek tekinthető. Ezek az emberi kultúrák, amelyeknek eszmei alapja is lehet, és ezek az eszmék esetleg szögesen ellentétesek.

Ugyanakkor a társadalom gazdaság-politikai értelemben is csoportokra bomlik, amelyek gazdasági tevékenysége a csoport létfenntartásának központi érdekét fejezi ki. Az országok erre a legjellemzőbb példák. Országok, amelyek vezetésének az ország lakosai érdekeit kell képviselnie és azok szerint tevékenykednie. Ezeket tekinthetjük ma a demokratikus egységeknek.

Ezen gazdaság-politikai egységek kifejezhető érdekei sok szempontból közös nevezőre hozhatók, de számos olyan érdek van, amely egymással szögesen ellentétes, ütközik. Ilyen esetben mit jelent a többségi demokrácia elve és gyakorlata?

Alapvetően értelmezhetetlen.

Hogy egy példát hozzunk: az Európai Unió államait az EU vezetésében képviseleti alapon próbálják érvényesíteni. Az ukrán háborúval kapcsolatosan azonban ott vannak azok az államok, ahol az oroszokat zsigerileg gyűlölik, az ő érdekük Oroszország elpusztítása. Ugyanakkor ott vannak, akiknek gazdasági érdekük lenne az orosz gazdasággal együttműködni és ezek érdeke szögesen ellentétes a gyűlölködőkével, antagonisztikus. Lehet itt többségi elven döntést hozni? A józan ész szerint nem.

Az igazság ugyanis soha sem lehet többségi döntés kérdése. Hiába állítja 99 ember, hogy szerinte ez az igazság, amikor van egy, aki tudja, hogy mi az, és ezzel a 99-el szembe kerül.

A társadalom nem egységesen azonos személyekből épül fel. A vezetést tekintve – mert vezetésre alapvetően a közös tevékenység végrehajtásához, a közös érdekek biztosításához feltétlenül szükség van – lehetnek választottak és a csoport élére állítottak (kinevezés, vagy születés jogán).

Az autarch (önellátó, egyeduralmi) társadalmakban ezt a hierarchia (szent uralom, szent rend) valósítja meg, ahol vannak a született legfelsőbb vezetők – főnökök – majd hierarchikusan rétegesen jelennek meg a végrehajtó tömegeket velük összekötő vezetői rétegek. Erre egy egyszerű példa az intézet, vagy termelő egység, ahol már a részt vevő személyek száma megkívánja azok tevékenységét összehangoló vezetés létét.

Nagyobb egységekben a közvetlen vezetés is már több alegység összehangolását igényli és ilyenkor már legalább két vezetői szint létezik: vannak a csúcsvezetők, ahol szintén lehet hierarchikus legfőbb vezető, de itt még egy szakmai alapon létező többségi, demokratikus döntés kialakítható. Aztán ezt az alsóbb egységeknek kellene végrehajtani és ezt a döntést egy közbenső vezetés tolmácsolja a végrehajtók számára.

Nos, itt jön a kérdés: hogyan? A közbenső vezető lehet demokratikus – ekkor valódi vezető, mert a rá bízott közösség érdekeit, hangját képviseli a felsőbb vezetés előtt – míg lehet autarch, amikor valójában főnök, aki a felső vezetés utasításait tolmácsolja a rábízott csoport részére.

Mitől válik egy közbenső vezető demokratikussá, vagy autarchhá? Attól, hogy a rábízottak érdekeit, hangját tudja-e a felsőbb vezetés számára tolmácsolni? Ehhez pedig az kell, hogy meghallgassa a rábízottak szavát, amiben kifejezik véleményüket és érdekeiket, és ennek tudatában hozza meg a döntéseit. Természetesen, ha az a felsőbb vezetés általános irányvonalával nem ellentétes.

Ha igen, akkor a felsőbb vezetésben képviseli ezt, és a felsőbb vezetés is attól válik demokratikussá, hogy ezt meghallgatja és erre válaszolva dönt.

Ez vállalati, kisebb települési szinten még működik, de ahogy egyre feljebb lépünk a nagyobb szervezeti egységeken belül, egyre kevésbé átlátható és működőképes.

Ez látszik az Európai Unió döntési mechanizmusában is – ahol már a képviseleti elv sem érvényesül, hanem egy fajta főnökség a nem látható legfelsőbb döntési központban született határozatok végrehajtását folytatja és erőszakolja ki.

És itt jelenik meg egy rendkívül irritáló ellentmondás: azt az egységet tekintik antidemokratikusnak, ahol megpróbálják meghallgatni a végrehajtó legalsó réteg hangját, ahol népszavazással próbálják a követendő képviseleti politikát meghatározni – merthogy ezt a lekicsinylő ’populista’ jelzővel bélyegzik meg.

Mit is jelent ez a szó: populista? Értelemszerűen azt, hogy a népszerűség elnyerése érdekében olyan politikát folytat, aminek a nagyobb egység számára semmi pozitív hozománya nincs, csupán azt szolgálja, hogy a nép továbbra is őket válasza képviselőjüknek.

A groteszk a dologban az, hogy a ’populistákat’, mint a rendszer, a rezsim, a felsőbb politikai akarat ellenzőit büntetik és antidemokratikussá nyilvánítják. Épp azokat, akik a demokrácia alapelvei szerint tevékenykednének: képviselik a választóik érdekeit.

Végezetül térjünk ki a képviseleti ’demokrácia’ mai uralkodó módjára, a pártdemokráciára.

A pártok működési alapja általában valamiféle eszmeiség, ideológia. A szó értelme: idea: vélemény, logos: szó, logariazo: számot vet, megfontol. Az ideológia egyfajta eszmerendszert jelent, valamilyen alaptétel köré felépítve. A pártpolitika alapja ennek az eszmerendszernek a gyakorlati érvényesítése. Hogy ez mennyire felel meg a végrehajtás legalsóbb rétegei érdekeinek, esetleg a tudományos ismereteknek, az alapvetően kétséges. Akár meg is felelhet, ám az a tapasztalat, hogy jelen korunk uralkodó eszmerendszerei – mint pártpolitikai alapvetők – nem ilyenek. Lásd pl. a woke ideológiáját, vagy az LMBTQ lobbiét, vagy a migrációt erőltető ’emberi jogok’ eszmerendszerét, általában véve az ’izmusokét.

A pártok versenyét az jelenti, hogy a választó polgároknak kik tudják a leginkább ’ehető’ alakban eladni az eszmeiségére alapított pártpolitikát és emeltetni magukat a társadalom adott egységének (általában állam formájú) vezetésébe?

Itt jelenik meg a hírközlés maga, és szerepének a fontossága: ki tudja leginkább úgy kifejezni a programját, amellyel a választók támogatását elnyeri? A pénz szerepe aztán itt világlik ki a leginkább: ki tudja a médiumokon keresztül a választók agyát arra rávenni, hogy melléje álljanak?

Hol vannak itt már a demokráciát jelképező érdekek? Van a párt mögött állók érdeke, amibe befektetnek és várják az annak érvényesüléséből származó hasznot.

Ennek a célnak felel meg az, hogy pl. Európát elözönlik az afrikai eredetű, a jobb életre vágyó tömegek, akik érdekeit bizonyos eszmeiséget képviselő pártok képviselik és ezzel az alapvetően a helyhez tartozó lakosok érdekeit felülírhatják. Hatalmas félművelt, a helyi műveltséget nem ismerő, azt elvető – esetleg megvető – tömegekkel megszerezhető egy olyan ’demokratikus’ többségi támogatás, ami viszont a gazdaságot és a társadalmat fenntartók, működtetők érdekeivel szögesen ellenkezik.

Az eszme itt már a társadalmi alapérdekekkel ellentétes politikai gyakorlatot hoz létre. Erre mondtuk a szocializmus idején, hogy ’az eszme uralma az értelem fölött’.

Igen, arra alapszik, hogy hatalmas médiatúlsúllyal a választópolgárok értelme az eszme gyakorlatává silányítható legyen.

Demokrácia? Még a karikatúrájának is rossz. Arra viszont mindenképp alkalmas, hogy politikai, társadalomszervezeti ellenfeleket a demokrácia, a demokratikus gyakorlat hiánya miatt ütlegelhessenek az éppen hatalomban lévők, vagy oda törekvők. Jelentsen az bármit.

A képviseleti demokrácia valódi rendszerének van egy fontos eleme, hogy a megválasztott képviselő elszámoltatható, döntéseiért viseli a felelősséget. Ez a mai nyugati demokratikus rendszerekre egyáltalán nem jellemző. Olyannyira nem, hogy esetleg a kiket képviselnie illik, azokkal semmilyen kapcsolata nincs. Megkapta a döntéshez való szavazati jogát, azon túl,

hogy mit képvisel, azt nem a választók hangja dönti el, – mert az már ’populizmus’ lenne – hanem a pártvezetés.

Erre mondják azt, hogy igenis van felelőssége, mert a legközelebbi választáskor ezt számon kérhetik rajta – de hát ott van az a fránya pénz, amivel a média megvásárolható, és az ellentét a párt vélt érdekei szerint rendeződik el. Ez a tapasztalat.

Mi következik mindezekből? A demokrácia, mint gyakorlat halott lenne?

Igen, az eredeti görög értelmében véve az. Működött kisebb egységekben, – mint láttuk, nálunk is – akkor, amikor a társadalmi egységet alkotók érdekei hasonlóak voltak, csak annak különböző változatait kellett összhangba hozni. De már állami méretekben sem nagyon működik, még kevésbé államszövetségek, hatalmas földrajzi kiterjedésű egységek esetében. Erre a legutóbbi EP választás eredménye és az azt követő hatalmi, politikai döntések adják a legkirívóbb példát.

Mi hát a teendő? Mindenképp a japán (és régi magyar) elvet érdemes előnyben részesíteni – és ezt fejezi ki pl. az EU döntési elveiben az egyhangúság feltétele. Ez az, amit éppen az EU vezetése – illetve az őket vezérlők – meg szeretnének szüntetni.

Ez volt az EU alapítás egyik alapelve és a pénzprofit mindenek előttisége a feltételének ez alapvetőben az útjában áll.

A hazai közéletben az, hogy a ’demokratikusan’ megválasztott vezetés populista módon megkérdezi a választóit egy-egy húsba-vágó döntés előtt – ez követendőnek tartható.

Csakhogy megint az agymosás lehetősége az, ami kérdőjeleket állít ezzel szemben is:

van-e a társadalomnak annyi tudása, műveltsége, ismerete, hogy ezekre a kérdésekre valódi választ adjon?

Valódit, és nem pedig azt, amit a központilag finanszírozott – és ezért valamiféle felső akaratot kifejező – média sugall? Itt nem elsősorban a közmédiára kell gondolni, hanem a fősodratúra.

Éppen azért, hogy a választópolgár a képviseleti demokrácia keretein belül valódi érdekeinek megfelelő és társadalmi értékeit tükröző döntésekre legyen képes – illetve azokat megfontoló válaszokat adhasson –,

ismételten szükségesnek látszik a szellemi önkormányzatok elvének a fölvetése, amit korábban már javasoltunk.[8]

Létrehozni olyan alapvető egységeket, ahol a társadalom oktatása, tanítása folyhat. Nem eszmei, ideológiai kérdések továbbítása, hanem olyan képességek kialakítása végett, hogy felismerje a saját érdekeit, értékeit, hogy azok melletti kiállás szükségességét és lehetőségét megtanulja. Felismerje, hogy a rázúduló hazugságözönben mi a valódi, mi az igaz, mi a figyelemre méltó.

Tanítani, tanítani, tanítani! Egy ország erejét a kiművelt lakosság aránya határozza meg – az oktatásba befektetni és annak színvonalát, szintjét, a lehetőségekhez mért mértékben növelni. Az állam választó polgárai kellőképp átlátva a helyzetet legyenek képesek az érdekeiket kifejező terveket, programokat támogatni, azokat sértőket elvetni.

Naiv elképzelés? Lehet. Mégis – ahogy Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére (Over the Cockoos Nest) c. novellájában (és a belőle készült filmben) Mc. Murphy tette és mondta: én legalább megpróbáltam! –

mindenképp érdemes megpróbálni. Kell!

Összefügg ezzel, hogy a magyar mellérendelő nyelvről, gondolkodásról és társadalomról korábban már többször írtunk,[9] de most a demokrácia mai kérdésességével kapcsolatban is érdemes beszélni róla.

Azért említésre érdemes, sőt példaadó ez a mellérendelés, mert ha a heroizmus régóta való szerepét nézzük, az eddigi példa- vagy mintavétel hamissága igen kibukik.

A heroizmus ténykedése és utóélete ugyanis a görög demokráciát magát is megkérdőjelezi, jobban mondva hitelteleníti, és talán csak mint hivatkozási alap nélküli kitalált eszmény kapja a mai szerepét.

Népuralomra hivatkozva kormányoznak ma országokat, népeket, többségi támogatást elérve, azaz megcélozva, hogy részrehajlás szülessen, mindenki belássa, hogy mi jó nekik. Legalábbis úgy tesznek, mintha így történne, de valójában nem lehet mindenkire kedvező intézkedést hozni semmiben, alapos okkal, ami a szükséges erőforrások hiánya. Mindig több az igény, mint a lehetőség, határt szab a termelésnek is, nemcsak a fogyasztásnak, előbb jár az eszünk, mint mit a kezünk megvalósít, tud róla mindenki, de kevesebben élnek jól.

Világunk legnagyobb botránya, hogyha hitelből olyanok is előnyöket élveznek, akiknek nincs megfelelő ellenérték teljesítményük, és hogy ők kapjanak, másoktól el kell venni azt. Azoktól, akik nem értenek egyet a rendszer gyakorlatával, ami igen régóta dívik.

Különösen az egyszerű népnek kellett sokat áldozni a felettesekre, irányítókra. Amit úgy állítottak be, mintha végveszélybe került volna nemcsak az állam, hanem a nép is, ezért áldozathozatal mellé egyetértők seregét toborozták, s ezért kedvezményt kaptak. Mindezt népuralomnak beállítani szemen-szedett hazugság, amint az is, hogy nem lehet jobb, mert a működőképesség és az önrendelkezés forog kockán, de újragondolásról nincsen szó. A kabát újragombolásáról, ahol nem egy gomblyukat vétettek, hanem emeletnyit.

Már amikor kiderült számunkra, hogy erőszakosság a kurgán óta lett bevezetve a földön, – előbb csak kisebb területen, majd hódításként nagyon,[10] s mára az egész Földön, – már akkor látható volt, hogy ez a gyakorlat, „rendező elv”, meghamisít minden tisztességet, emberséget, hiszen a másik ember meggyilkolását nem menti fel, hogy háborúban történt. Ez még a győztesek lelkét is megerőszakolja, lásd a vietnámi amerikai katonák utóéletét. Időnként ma is hivatkoznak a 2. világháború győztesei, hogy nekünk kuss a nevünk, mert mi vesztesek voltunk.

Egyáltalán nem pénzügyi csupán az a bizonyos háttérhatalom, hanem a megszállóké és a kiszolgálóiké. Erre mennek ma is a geopolitikai irányok.

Ezért is kell itt és most a szokásosnál sokkal radikálisabban szólnunk a demokráciáról,

Jó lenne kideríteni, mikortól kezdték el ajnározni ilyen módon a görögöket. Akiktől állítólag a rómaiak is tanultak. De a trójai háborúról szóló első képi ábrázolást Fábián fentebb etruszk eredetűnek mondja. És aztán mintha feledésbe merült volna fél évezredre vagy tovább az az egész görög kultúra, és aztán egyszer csak felbukkant, mert elővették. Illetve műveit a nyugat-európai és amerikai múzeumokba vitték. A mai görögök pedig inkább szláv nyelvet beszélnek, és a mai Isztanbult mint Konstantinápolyt, a még régebbi Bizáncot sem tudták megtartani. És ekkor eltekintettünk egyéb sallangoktól, melyek az egészet szintén meg kellett volna hogy kérdőjelezzék (Közép-Ázsia görögnyelvűsége, nagy távolságokra hódító hadjáratok, stb).

Tehát a félelem jogos, hogy valami modern találmányról van szó, porhintésről, hogy összehasonlítva az antikkal, manapság már mennyivel jobb, fejlettebb a demokrácia. A királyság ilyen téren őszintébb leírása a helyzetnek, de itt meg tudjuk, a pénzügyekre igen régóta rátették a kezüket bizonyos kereskedelmi, majd pénzügyi körök.

Ugyanakkor világos, hogy lennie kellett valamiféle mintának, ami a görög világ kiemelt szerepbe emelését megalapozta.[11]

Erős a gyanú, hogy a mellérendelő társadalom volt ez, amely katonai demokráciát jelentett például, avagy a Szentkorona Eszme, amely egyenrangúként tekintett a népre és királyára.

Ketten alkották annak, azaz az eszmei országnak a testét, a nép a tagot, a király a fejet. Nemcsak mellérendelő, de egyenesen szerves elv ez, amely éppoly vörös posztó manapság a világuralomra törők szemében, mint a nemzeti szerveződési elv és életgyakorlat. Pedig utóbbiról kimutattuk, hogy a legmagasabb emberi közösség, mert valójában az emberiséget valósítja meg,[12] hiszen a hamis emberiségi gondolat nem veszi figyelembe a nyelv és a műveltség helyi népességhez és időjárási, földrajzi körülményekhez való igazodását, azzal való azonosságát. Az viszont nem teszi felvetésünket kevésbé elfogadhatóvá, hogy a mellérendelés mennyire népszerűtlen lett a „fejlett” világban, amely az alárendelésre épült, de éppen most van kifulladóban, Napja leáldozóban. És nálunk is hatott a megtévesztés, a hódítás velejárója, a másféle hatalom alá vonás következménye, és már az alárendeléses múltat keresik sokan.

Volt Liska Tibor közgazdásznak egy modellje, amivel mintegy harmadik útként akarta a szocialista rendszert felváltani. Hogy erkölcsi tőkével születik mindenki, amit aztán gyarapít, amikor tanul, dolgozik, és a megfelelő szint elérése nélkül nem vállalhat munkát, kerülhet vezető pozícióba, stb.[13]

Aztán amikor megtörtént a rendszerváltás nálunk, de többnyire mindenhol a szocialista táborban, az ügynökök és egyéb (elnyomó) hálózatba kötöttek kaptak főszerepet, de még kisebb szerepet is. Meg volt rendezve a lerendezés – paktummal, spontán privatizációval és a kárpótlási jegyekkel, stb. Az 1944-es német megszállás óta való közjogi rendezés folytonos hiánya szóba sem került. Nemrég lett új alaptörvény, de a Szent Korona jogfolytonosságát és a történelmi alkotmányt nem állították vissza. Emiatt főként az a sajátos világ nem jött vissza, ami a régiségben nálunk talán inkább tekinthető a demokrácia gyökerének, mint a görögök heroizmussal terhelt múltja.

Tehát ha a mai demokráciát kiterjesztjük történelmi mélységek felé, jobban felfedezhető, hogy a mai igazságtalanságok honnan táplálkoznak, a görög demokráciára hivatkozásokkal elhárítva mindenféle felelősséget, lázadást, az összesség megjavítását. Ugyanakkor az nagyon fontos, hogy a mai demokráciák nem tudják garantálni, amit a társadalom alapjának mondanak. Ráadásul nemzetek közti demokráciáról is beszélnek, amivel eltakarják a valódi szándékot, minthogy fából vaskarikát akarnak csinálni, kis méretben működőt birodalommá tenni. Azaz az emberek választásának mintáját kiterjeszteni nagyközösségek érvényére, mintha ilyen társadalmaknak lenne tudata.

Persze vállalkoznak rá, hogy helyettesítsék. Elárulva ezzel a gondolkodó embereknek, hogy igen szűken képesek csak elképzelésre a saját szerepüket illetően, s a hatalmi helyzetüket sosem adnák fel, s ezzel vége is. Mármint a hirdetett demokratikus elveknek, hazugságként ellenkezőjét támogatják, mint a legjobb keresése, semmit ne keressenek mások rajtuk kívül, ne legyen ellentmondásuk.

Pedig már a hírközlő eszközök oda-vissza lehetővé teszik a minden egyes embernek a részvételét a köztájékoztatásban, így a döntéshozatalba is bevonhatók lennének. Akárcsak a nemzetek és államok az egész emberiséget érintő kérdésekben, de hát előbb meg kellene állapodni az új szabályokban, mert a régieket még egyelőre a régi világ diktálja. Pedig már sokkal több újság tudható azóta, tudomány és technika igen előrelépett, közös tettek is átfogóan megszervezhetők.

A korona hát kerüljön át mindenki fejére, ne csak azokén legyen, akiket nem érdekel az igazság, mert erővel, amit pénzükön vesznek, lábbal tiporhatják. Amely pénz az többségtől származik, ezért ebből még nagy – demokratikus – küzdelem lesz, de el kell végezni a feladatot, ha meg akarjuk menteni világunkat.

A megmentést viszont kétszeresen is akadályozzák a mai háborúk, hiszen az értelmetlen hadi gazdaságot táplálják, és a világbékét kockáztatják, mindenkit elpusztító világháborút hagynak kialakulni féktelenségükben.

---

Lábjegyzetek

[1] V. ö. Darai Lajos: Hősök (héroszok) és népalkotó emberek.  Acta Historica Hungarica Turiciensia 35. évf. 1. sz. (2020.) https://epa.oszk.hu/01400/01445/00060/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2020_01_444-500.pdf.

[2] Moses I. Finley: Odüsszeusz világa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1985. Mogyoródi Emese: Szabadság és erkölcsiség a homéroszi világban. Ókor. Folyóirat az antik kultúráról 2007. VI. évfolyam 1-2. szám. https://okorportal.hu/wp-content/uploads/2013/03/2007_1_2_mogyorodi.pdf. Karsai György: Homérosz: Iliász. Talentum műelemzések, Akkord Kiadó, Budapest, 1998. Karsai György: Homérosz: Odüsszeia. Talentum műelemzések, Akkord Kiadó, Budapest, 1998.

[3] Friedrich Nietzsche: Ifjúkori görögtárgyú írások. Európa Könyvkiadó Budapest, 1988. pp. 31-32.

[4] Lásd Fábián Sándor: Történelmi “szürreál“, az Igazság kálváriája IV/2. fejezet. Acta Historica Hungarica Turiciensia 36/1. 2021. https://epa.oszk.hu/01400/01445/00061/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2021_1_123-226.pdf.

[5] https://digi.vatlib.it/view/MSS_Vat.lat.3225

[6] Fábián 2021.

[7] Ma élethalálharcot kell folytatni érte, mert a román állam ráteszi a kezét ezen erdőkre, nagyrészüket már ki sajátította. V. ö. Imreh István: A rendtartó székely falu. Kriterion, Bukarest, 2973. https://adatbank.ro/html/cim_pdf2400.pdf.

[8] Cser Ferenc, Darai Lajos: Szellemi önkormányzatok. Acta Historica Hungarica Turiciensia 23. évf. 2. sz. (2008.) https://epa.oszk.hu/01400/01445/00001/pdf/116-129.pdf.

[9] Cser Ferenc, Darai Lajos: A mellérendelő magyar társadalom kialakulása. Acta Historica Hungarica Turiciensia 31/5. (2016.) https://epa.oszk.hu/01400/01445/00019/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2016_5_0153-0297.pdf. Darai Lajos: A magyar állam jelleme: képviselet, nemzet. Acta Historica Hungarica Turiciensia 31/5. (2016.) https://epa.oszk.hu/01400/01445/00019/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2016_5_0320-0426.pdf.

[10] V. ö. Darai Lajos: A kurgánok hatalmi párhuzama: erődített élettér. Acta Historica Hungarica Turiciensia 30. évf. 2. sz. (2015.) https://epa.oszk.hu/01400/01445/00013/pdf/EPA01445_acta_hungarica_2015_2_156-204.pdf.

[11] Ez lehetett a dór és ion ’inváziót’ megelőző balkáni ősnépesség, a pelagézek felfogása. Lásd: Cser Ferenc: A magyar népművészet történelmi vonatkozásai. https://nemzeti.net/contents/library/01-AMAGYARN.pdf.

[12] Cser Ferenc, Darai Lajos: Ember — Társadalom — Emberiség, Eszme — Hit — Vallás, Atya — Anya — Élet. Queanbeyan – Kápolnásnyék, 2005-2006. https://mek.oszk.hu/18100/18165/18165.pdf.

[13] Liska Tibor: Ökonosztát. Felkészülés a mechanizmusreformra. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1988.