Csizma az asztalon ‒ kabala Vatikánban (Somogyi György Miklós jegyzete)

A legkülönbözőbb hírportálok (többek között a Magyar Kurír és a szaleziak.hu) kommentár nélkül számoltak be arról, hogy a Vatikánban sajtótájékoztatón mutatták be „a 2025-ös szentév Simone Legno által tervezett, Luce nevű kabalafiguráját”.

Pedig a hír és a hozzá tartozó kép felvetne néhány kérdést.

Először is: hogy kerül egy kabala a Római Katolikus Egyház asztalára? Valami, amitől (pédául a Magyar nyelv értelmező szótára szerint) „a babonás ember szerencsét remél”, amelynek használata a Magyar etimológiai szótár szerint „cselszövény, ármánykodás”, és amely többek között a Magyar katolikus lexikon szerint is olyan súlyos tévtanok fogalmával társul, mint a gnoszticizmus, a teozófia, az ezotéria, az okkultizmus, a mágia, a boszorkányság, az alkímia, az asztrológia, a jóslás, a spiritizmus, a sátánizmus, a szabadkőművesség, meg a New Age. Ez sem a Vatikánnak, sem az állítólag katolikus hírportáloknak nem tűnik fel?

Másodszor: ki az a Simone Legno? Gátlástalan divatdiktátor, aki (egy japán szóból fabrikált) saját védjegyéről azt állítja, hogy azzal „mindenkiben ott rejtőző energiákat szabadít fel”, továbbá „élteti azt a reményt”, hogy vele „valami mágikus dolog fog történni”, miáltal „a benne együtt élő ellentétek tökéletes elegyét” fogja megtapasztalni. Ezt a maga részéről többek között istenkáromló „pride” reklámok, valamint mesterséges szexuális élvezeteket nyújtó „vibrátorok” formatervezésévél igyekszik előmozdítani. Most már a Vatikán is az ő védjegyével ellátott divatot és ízlésficamot bálványozza, amivel ő (saját Instagram oldalán) nem is mulaszt el dicsekedni. Megrendelői és a „katolikus” hírszerkesztők azonban ezt is figyelmen kívül hagyták.

Harmadszor: ez a kék hajú Luce miért úgy néz ki, mint a több fejlődési rendellenességgel is diagnosztizált, svéd klímaaktivista, Greta Thumberg karikatúrája az ő elmaradhatatlan, sárga esőkabátjában?  Csak nem őt magát, vagy az általa képviselt téveszmét bálványozza? Ezt a gyanút a Vatikán Evangelizációs Dikasztériumának pro-prefektusa is megerősítette azzal, hogy szerinte a kabala „azzal a szándékkal készült, hogy a fiatalok által annyira kedvelt popkultúrához igazodjék”. Ettől a „popkultúrától” pedig elválaszthatatlan a természet istenítése, az az animista, ökológiai miszticizmus, amelyet olyan bálványok testesítenek meg, mint Földanya, Gaia vagy Pachamama, és Luce (mint Fény) remekül illeszkedik ebbe a társaságba. Ez a fajta „evangelizáció” tehát az evangéliumot igazítja a népszerűséghez ahelyett, hogy „a fiatalokat” igazítaná az igazi útirányba, amerre Jézus Krisztus minden nemzedéket igazított, és nem Ő kullogott „a fiatalok” után. A Vatikán – a kereszténység legszentebb alkotásainak, oltárainak és liturgiájának rombolása közben – állítólag a „szent év” kabalájával szeretné „előmozdítani a nemzedékek közötti párbeszédet”. Csakhogy a hagyomány eltörlésével éppen az ellenkezőjét teszi.

A pro-prefektus szerint Luce – de főleg a szeme – „a spiritualitás és az istenivel való kapcsolat iránti vágyat testesíti meg”. Más, jobb érzésű katolikusok szerint viszont inkább az érzelgősség netovábbja, amit, úgy látszik, már a Vatikánban is hajlamosak összetéveszteni a vallásossággal. Luce a szenvelgést reklámozza ahelyett, hogy önvizsgálatra ösztönözne. A vallást pedig ez a szenvelgés szállítja le a kertitörpék és a Walt Disney ihlette, plüss állatkák színvonalára, ahol Luce helyét elfoglalhatná akár egy aranyos kis kabala Luciferkó is.

Az én egyházam, amelyik évszázadokon át az emberiség legkáprázatosabb alkotásait hozta létre, hogy süllyedhetett ilyen mélyre?

Annak a téveszmének a következtében, amely az igaz, a szép és a jó – szükségképpen a vallás – fogalmát érzelmi alapokra helyezi, és egyéni megítélés tárgyává teszi. Ez a tévtanítás az egyház kebelében is már számos változatban megfordultt, de legsúlyosabb kártétele a modernizmus térhódítása.

A vallásos ember egykor a dolgok igazi – egy isteni, teremtő szándék szerinti – arcát kereste, és azt tőle független valóságként igyekezett értékelni: erkölcsi és szépérzéke egyaránt abból a nemzedékeken át öröklődő értékrendből táplálkozott. Ennek megfelelően még a tévelygő pogányok is több-kevesebb tiszteletet parancsoló – számos esetben bámulatos – bálványokat hoztak létre. A modern okoskodók, művészek vagy teológusok viszont az érzelmekre hivatkoznak. A dolgok értelmezése és értékelése szerintük „ízlés dolga”, vagyis érzelmeken alapszik. Az érzelmeknek pedig „szabadságjogokat” tulajdonítanak ugyanazok, akik azokat gátlástalanul igyekeznek befolyásolni.

A szavak így veszítik el értelmüket, így lesz értékmérő a „nézettség”, a vallás pedig az emberi lélekből önkéntelenül feltörő érzelmi túltengés vagy úgynevezett „istenélmény”. Miután láttam már Jákob lajtorjáját vízszintesen ábrázolva, és a feltámadt Krisztust kényszerítve a keresztfára, a Szentlelket pedig az absztrakt expresszionizmus nevében elmaszatolva, már nem lepett meg, hogy a katolikus Ifjúsági Világnap is csak egy „jó buli” volt egy csipetnyi vallással fűszerezve, de arra nem számítottam, hogy a „szent évnek” minden további nélkül lehet egy testi, lelki és szellemi visszamaradottság tüneteit mutató kabalája. Mintha a Vatikánban is a múltat szeretnék végképp eltörölni, jóllehet azzal már mások is sikertelenül próbálkoztak.

(2024)

---

A szerző római katolikus teológus, művelődéstörténész