CSÚCSKÍSÉRLETEK (Dienes Jenő Attila elbeszélésfüzére – II.)

A mi időnkben…

Anthony Robinson falfehéren görnyedt a fürdőszobában, amit megevett, minden kijött belőle. Már lassan egy éve küzdött a bélrenyheséggel. Ilyenkor rendszerint olvasgatott, átfutott néhány érdekes hírforrást, belefeledkezett egy-egy kulcsszóra előbukkanó cikkbe, időnként kíváncsian, sokszor önsanyargató felháborodással, máskor vigyorogva forgatta az internet eldugott krónikáit.

Micsoda naplemente! Negyvenöt éve, szinte minden áldott nap a falu focipályáján talált ránk. Nem bukhatott le úgy a hegyek alá, hogy ne ültünk volna föl a bicajra, és ne rúgtunk volna néhányat a labdába. Erről szólt az életük, ha elállt az eső, ha fölolvadt a hó, ha fölszállt a köd, mi indultunk, mentünk, rohantunk. Ha valaki nem ment, az lemaradt valamiről, azért aggódtak, mert az beteg, az nem normális.

A tavasz volt a legszebb, az április, a május, amikor a fácánkakasoktól és őzbakoktól hangos a patakpart, az erdő. Szinte harapni lehetett a tobzódó természet leheletét, a tehénszar és a kakukkfű illata az eső után minden csodát túlszárnyalt. Aki a mennydörgés után lehulló első néhány csepp esőt nem érezte, ezzel a sugárgombák életének teljes történetét nem szippantotta magába, az még nem élt teljes életet. Ezek a percek voltak a legértékesebbek.

A nyárikonyha ereszcsatornája alatt U-szöget hajtogattunk, gyufamérget kapirgáltunk, nyílhegyet drótoztunk százas szöggel, aztán, ha elállt, mentünk tovább robbantgatni, szárnyasokat riogatni, egymást lődözni, csak a tompa végével. A falu közepén álló hatalmas vadgesztenyefák voltak az erődeink, teleaggatva kötelekkel, televerve a gyors mászást segítő szögekkel, ácskapcsokkal. Itt szívtuk el az első cigarettáinkat, itt üvöltöztek ránk a vénasszonyok, hogy ismerem apátokat, majd adok én nektek, cigarettát színi!

A kisfalu egy diszkrét titok, a természet gyönyörű csodája, a meleg szív, a gyors döntés, a részeg hóbort, az örökké tervezett élet, és a szép gyermekkorok birodalma volt. Itt akármikor, akármerre, akármennyit tekerhettünk, gyalogolhattunk, csavaroghattunk. Egyetlen szabály, kerüld a gépeket, mert se a kombájnon, se a traktoron nincs fék! Ezt nem vette senki túl komolyan, akinek esetleg nem mondta az apja, az is megélte a felnőttkort. Imádtunk szekerekre kapaszkodni, húzattuk magunkat a lovakkal, a fogatosok, mintha nem látták volna, bajszuk alatt jókat mosolyogtak.

Örökké mozgásban voltunk, bandákban, magányos felderítő utakon hódítottuk a Hunok birodalmát, ha elcsigázottan lankadtunk a nyári hőségben, megálltunk egy faluszéli vén parasztháznál, jéghideg vizet húztunk a mohás favödörből. Máskor erdőszéli forrás fölé hajoltunk, a szúnyogokat, vizipókokat szétkergetve merítettünk az őzek csobogóiból. Nitrátos a víz, mondták apáink. Legalább jó hideg volt, és varázserőben is bővelkedett. Mire hazaértünk, besötétedett, jól esett a zsíroskenyér paprikával, hagymaszárral, fürdés, fekvés, másnap minden kezdődött elölről.

(folytatjuk)

A szerző festménye