Czigány Edit: A mulasztás fájdalma

Nem mindenki „golyóálló” személyiség.

Egy pszichológiai cikk arról a kutatásról szól, hogy a haláluk előtt lévő, haldoklók többsége a halálos ágyán arra jött rá, hogy nem a saját életét élte, hanem másoknak akart megfelelni.

Azt sajnálja a legjobban, amit elmulasztott, vagy nem a saját akarata szerint döntött.

A (tudatosan) kihagyott élethelyzetekre az én sorsomban is van példa. Nem fogom őket sajnálni utólag sem, csupán azt állítom, hogy okozott némi megállást, fejtörést a felmerülő lehetőség.

Angliában (az 1960-as években) egy régész professzor hívott volna Szíriába ásatásokhoz.

Mindig is érdekelt (a mai napig is) a történelemnek ez a segédtudománya – a napi politika pártharcai, hazug hierarchia-játszmái helyett.

Anglia elhagyásakor ugyancsak hívott valaki Párizsba, meghosszabbítván az utat egy festőiskolai kitérővel (eredetileg képzőművésznek készültem).

De én nem!

Ha az ember nincs felkészülve lelkileg vagy szellemileg, akkor megkínálhatják akár a „Burkus Királyság” trónjával is.

Mert nekem „saját ház, kert, falu, város, ország, HAZA kellett!”

Siettem haza, és ma sem bántam meg.

Kellett az ismerős rendőrségi zaklatás, a hazug kereskedők átverése, a hatalom packázása, a kellemetlenkedő szomszéd, a kátyúk az utcában, az egész magyar történelemmel, királysággal, hun lovasrohamokkal, nomád agyakkal, jó, egészségtelen ételekkel, iszákossággal, megtűzdelt igazi magyaros virtus, és a lehetetlen, de gyönyörű és szerethető ÉLET.