Czigány Edit: Eső-meditáció

Szakad az eső.

Egy ideig nem veszed komolyan. Majd eláll.

Nem áll el. Csak néha szünetel, hogy pihenjen, hogy lélegzetet vegyen és új erővel támadhasson.

Teszel-veszel, szöszmötölsz. Molyozással ütöd agyon az időt. A létidődet.

Az eső nem enged ki a kertbe.

Nem enged se gazolni, se ültetni.

Nem enged mosni, úgyse szárad meg a ruha.

Nem enged hajat mosni, úgyis kinyúlik a frizura.

Nincs értelme takarítani, úgyis behordod a sarat.

Végül – bárhogy küzdesz is –, leteper a depresszió.

Ahhoz sincs kedved, amit – konkrétan – nem akadályoz meg a víz.

Végül eléri célját.

Meditációra kényszerít. Ülsz és merengsz.

(A macskák is Taó-ba gömbölyödnek a karosszék párnái között.)

Ha így, hát így. Megadod magad.

Nehéz. Nem bújhatsz tevékenység mögé.

---

A víz a tudatosság szimbóluma. Az óceán az élet bölcsője. Milyen kevés ideig bírjuk víz nélkül. Milyen nagy úr a szomjúság. Milyen jó fürdeni, hőségben vízben hűsölni.

Milyen pusztító az árvíz. Milyen ijesztő a tenger. Milyen halálos a szökőár, a sártenger, az iszapfolyam, a fulladás.

(A macskák megébrednek és mosdatják egymást. Jó nézni őket. Szeretet és béke. Csak a csecsemővel és a szerelmével bánik így az ember – ideig-óráig.

---

Kezd jólesni, hogy csak esik. Kezded érezni magadat. A széket, a súlyodat. A poharat a kezedben. A sör csipkedő buborékait a nyelveden. A kellemesen keserű kortyot a torkodban.

Hallod az eső monoton zeneművét. Hallod a szomjazó fű zöldülését, nyeldeklését, öklendezését. A fölösleges, kihányt víz útkeresését.

El innen! Hol egy lefolyó, zúgó, patak, akármi?

Nem boldog. Leküldték a felhőből. Keresi az utat a sárban, vissza könnyű, égi hazájába.

Szabadulni szeretne a földi dimenzió nehéz iszapjából, páraként repülve nézné a lét drámáját.

A hegyek körben, misztikus, gyöngyházfényű párában ködlenek.

A vízfüggöny megszabadít, megfoszt a formák, színek, illúziók, hamis látszatok világától.

Már csak az van, amit belül tudsz.