Czigány Edit: Ujjgyakorlatok (Meditatív feljegyzések) 5.

Az irodalom nem más, mint a vallomás lehetősége

(Pilinszky)

Viszockij

Az orosz nyelvet tíz-tizenkét évig tanultuk az iskolákban.

Mindnyájan gyűlöltük.

Az arrogáns, gyilkos, elvetemült, képmutató, elnyomó, kommunista hatalom. A „Tanácsszövetség” kötelező, állami nyelve volt.

(A röhejes neve és az emléke is töröltessék el a föld színéről. Sóval hintem be virtuális szülőhelyét is.)

Egy pohár vizet nem tudok kérni ezen a nyelven.

---

Az ellenállás mégsem elég hatékony.

Döbbenten tapasztaltam – munkám során –, hogy az írott orosz szövegben észreveszem a hibát, például a lágyjel, a „jerü” hiányát.

Hogyan merészelt ilyen mélységbe, a tudatalattimba, a zsigereimbe hatolni ez az elutasított tudás?

Micsoda kondicionált-kísérleti-patkány-közérzet ez?

Felháborító!

---

Viszockij dalokat hallgatok oroszul.

Egy szál gitárral énekel ez a kis, alacsony, kozákos, színész-énekes energiabomba, ez a lázadó bika-pasi.

Méghogy énekel?!!

Rekedten hörög, dühöng, recseg, magyaráz, gúnyolódik.

Tornádó, villámlás, földrengés, vízesés.

Musztángok vágtatnak a szakadék felé.

Víva pericoloso!

Haragszom, nevetek, dühöngök, gúnyolódok.

Beleszeretek ércesen mély, sokszínű hang-személyiségébe, indulataiba, vágyaiba, fájdalmaiba.

Ellenállhatatlan.

Lenyűgöz.

A mitikus férfihős archetípusa.

Életemben először szépnek és kifejezőnek hallom az orosz nyelvet.

Mindent értek.

Hála ennek a nyughatatlan, tiszteletlen, izgága, összeférhetetlen, makacs, iszákos, önpusztító, magányos garabonciásnak, aki negyvenkét évesen – korán és fiatalon – elfüstölt ebből a dimenzióból.

De amíg élt, „úgy beszélt, mint akinek hatalma van”.

2006. június 21.