Czigány Edit: Kecskére a káposztát, emberre a megtisztulását

A bűnbak fogalma ószövetségi eredetű, az engesztelés szertartásából indul ki. Szimbolikus tettről van szó.

Mózes III. könyvében (Leviticus) olvashatjuk: „...tegye Áron mind a két kezét az élő baknak a fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, az után küldje el az arravaló emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre, és hogy bocsássa el a bakot a pusztába.”

(Vagyis hagyja elpusztulni, éhen halni!)

René Girard francia származású történész, irodalomkritikus, társadalomfilozófus (Stanford Egyetem), A bűnbak című könyvében leírja, hogy az ember rendkívüli szempontból versengő lény: nemcsak arra vágyik, ami a másé, hanem arra is, ami a másik vágyának a tárgya. Ezek a „mimetikus” vágyak állandó marakodásba torkollnak.

Ezt hivatott csillapítani a közösséget egyesítő bűnbak-képzés. Az üldözők meggyőzik magukat, hogy a bűnbak rendkívül káros a közösségre, kiiktatása egy időre megteremti a békét.

A csoportot összekovácsoló legnagyobb erő a közös cél, sőt a „közös célpont” !

A bűnbak-logika szerint elfogadhatatlan, hogy egyvalaki haljon meg, hogy mások élhessenek, de a gyakorlatban működik.

A gyilkosság helyett megteszi a karaktergyilkosság is. Az iskolai zaklatás akár öngyilkossági kísérletbe is torkollhat.

A rítusok bűnbakja tárgy, állat vagy ember is lehet. A görögöknél erre a célra a közösségtől elzártan tartottak testi vagy szellemi fogyatékkal született embereket. Alkalmasak voltak a szerepre, mert nem kellett tartani tőlük, következmény nélkül feláldozhatók voltak.

A múltban az emberek szó szerint a bőrükön érezhették az istenek haragját pestis, lepra, éhínségek formájában.

A pánikot kivédendő elkezdtek mágikusan gondolkodni, és a felső hatalmakkal „paktáltak”.

Szinte törvényszerű, hogy a törvényeket mindenki megszegje, de szabadulni akarnak a tettesek a vétkeiktől, és átadják a bűnt másnak, és másban pusztítják el azt.

A bűnbakrítusok naiv brutalitása már a múlté, de továbbra is léteznek bűnbakok, akiknek már nem átadják, hanem tulajdonítják a bűnöket.

Egy híres kísérlet tanulsága, hogy más bőrszínűekkel kevésbé empatikusak az emberek, pl. egy sötétbőrű kézbe szúrt tű kevésbé mutatja az együttérzés agyi reakcióit egy fehér embernél, mint amikor a megszúrt kéz fehér.

Az empátiát kioltó reakciót befolyásolja a távolság, pl. ha az áldozat a másik szobában van.

A végső empátia-gyilkos az undor: akár morális, akár fizikai. Hajléktalanokról, drogosokról készített képek láttán az emberek agyában azonnali negatív láncreakció indul be, a félelem és undor agyterületei (az amygdala és az insula) valósággal tüzelnek. Kikapcsol a középső homloklebeny, amely akkor aktív, amikor emberre gondolunk.

A lincselő tömeg magába olvasztja azokat is, akik egybként rendes, jóindulatú emberek. A kulcs az „érzelmi ragály”: Girard szerint, amikor az üldözői étvágy feltámad, a személyiség szinte eltűnik.

A tömeg egységesen lép fel a bűnbak ellen. Aki más, az lefelé vagy felfelé kilóg a közösségből. Az uralkodó osztály tagjai is válhatnak bűnbakká. Pl. Marie Antoinette, az „osztrák szajha”, aki pedig nem élt kicsapongóbb életet a kortársainál.

Idegen származásúak, lecsúszottak, felkapaszkodottak, fogyatékkal élők válhatnak célponttá.

Vagyis a közösség egy igen súlyos bűn révén próbál megszabadulni a – talán – jóval hétköznapibb bűneitől.

Mivel az ember egyetemesen hitte, hogy bűne balsors formájában üt vissza rá, és rettegett az istenek bosszújától, azt várnánk, hogy ez visszatartotta a vétkezéstől, de nem: inkább kitalált egy olyan rendszert, amelyben gyakorlatilag korlátlanul követhet el bűnt, feltéve, hogy aztán jelképesen – mint lelki szennytől – megtisztul: például a Gangesz vizébe merülve, vagy böjtölés, áldozás, úrvacsora révén.