Darai Lajos: Lábjegyzet Petőfi ismeretlen életrajzához*
Volt egy lánglelkű magyar költő, aki még mai is megbecsült helyet foglal el irodalmunkban, sőt lelkünkben, mert sorait idézzük, fordulatai gyakran eszünkbe jutnak, mert ugyanazt érezzük, mint ő, vagy néha az ellenkezőjét, de itt van velünk, része szellemi életünknek, viszont elég nagy baleset érte: Váteszként Világszabadságért életét áldozónak hirdette meg szándéka szerint magát, mert ezt követelménynek tartotta, ha annak győzelmét kívánta, de a valóságban az történt, hogy a magyar szabadságért vívott harc elbukott, és ő pedig életben maradt, mégpedig méltatlan körülmények közt, fogolyként.
De e költeménye saját életre kelt, és őt a halhatatlan hősök magasságába emelte, akinek a lábába kapaszkodott a nemzet sorvadásra ítélt több nemzedéke, majd pedig már mozgalmak lovagolták meg és mítosszá tették ez önfeláldozás részleteit, amin nem csodálkozhatunk, hisz istenítésre tényleg alkalmas. Mindeközben pedig halálra ítélt lett a sok próbálkozás fényt deríteni az igazságra, pedig az első világháborúban is kerültek ugyanoda hadifoglyaink, ahol a „nagy magyar költő” emlékét a helyiek ápolták, sőt még a sírján is láthatták a teljes nevét, s csontjait hazalopni akarók pedig szintén hősi halottak lettek.
De ha a Bajkál-tó kutatóhajó nevét nézegetik ma a kikötőbe tévedt magyarok, ugyancsak feltűnik nekik, hogy ott a távoli messzeségben a Petőfi név díszeleg a hajó oldalán, immár az 1954-es vízrebocsátása óta, de nem azért, mert ott ők e költőt nagyobbra tartják, mint Goethét vagy Dantét, hanem másért. Azért, mert ott élt még jópár évig, és ott sem hazudtolta meg magát, írt verseket, és azok hányatottan fennmaradt darabjai mutatják, hogy kiemelkedőket, s bár hazajutottak a magyarul írtak, az ellenérdekeltek örökre eltüntették őket, s mi végül fennmaradt, oroszul maradt fenn, s amire tüzet okád a jelen.
Mert „az orosz cár is megmondta, hogy ’49-ben nem szedtek hadifoglyot, amit mindig szoktak, és ha megengednénk, hogy a dekabrista száműzöttekkel kvaterkázott, meg nősember létére családot alapított, milyen dehonesztáló lenne, s egyébként is a tüdőbaj a hadifogságban gyorsan végzett volna vele már az odaúton”. Csontjain egyébként lyukacsok mutatják a gyulladás nyomát, azazhogy meggyógyult (s végül arcüreggyulladás vitte el), mert a Barguzini-medencébe még a cári család tagjai is gyógyulni jártak, s a természet rendje az, hogy párt vesztve, háború után párt válasszunk, inkább fel kellene karolni a távol leszármazói kapcsolatot, nem károgni: hogy „milyen magyar az, aki oroszul ír verseket, pedig előtte a legfelső szinten hirdette magát a nemzetéért rajongónak”, csakhogy e hangadók nem veszik figyelembe, hogy ő abban a környezetben tudta, hogy onnan sose szabadulhat, tehát ha másként nem is, népszerű orosz versekkel üzenhet haza.
És ez annyira beigazolódott, hogy versei oroszul be is járták ezt az utat, mint nálunk korábban, és szinte népdalok lettek, így aztán már a jelenkorban kárpátaljaiak vették észre, hogy szibériai újságokban közölték e népszerű sorokat, amelyek alá a közismert nem magyarosított és apai cirill betűs név került. Ekkor elindult a máig tartó folyamat, a küzdelem a „nagy magyar költő” igazságáért, és az emberségéért is, akit ama megalázó körülmények között is az élni akarás jellemzett, és a szellem napvilága ragyogta be elméjét, hogy nem tört meg, és mégiscsak eljutott hozzánk üzenete, túlélési mintát adva.
A sok jószándék e hírek körül aztán megbízta önmagát, hogy kutassák fel végre e fehér foltot a magyarság érdekében, és a történelmén esett csorbát kiköszörüljék, majd a szerencse és egy kazánkirály lelkesedése el is vezetett a sírhoz, mi helyét Moszkvából odajött pontosan megmutatta, nagyapjától tudva. A feltárás aztán milliárdos valószínűséggel bizonyította, hogy igazság a burját népi emlékezet, de a csontokat azóta is rejteni kell, nehogy megsemmisítse a pontosan nem ismert helyről jövő ellenállás, mely bár újratemetését nem tudta meggátolni, de agyonhallgatta, a teljes nyilvánosságra hozás várat magára.
S akkor még Petőfi számvetést adó Az álmaim és a Szomorú volt az életem című orosz nyelven írt verse[1], valamint egykori értelmezésem, amiben most a Kossuth- és Széchenyi-féle út egyesítését látom:
Az álmaim
Ifjú koromban fölöttem
Csapatban keringtek, rajzottak
Az álmok! őket szerettem,
Am’ért engem hősnek álmodtak.
Büszkén harcra kerekedtem
Gonoszak, fondorok vesztére.
A népemet én vezettem.
Valék prófétája s vezére.
Kitűztem a piros zászlót,
S kivont éles kardom késztetett,
Fölgyújtsam az ó világot,
Megszabadítsam a népeket.
Hadra paizsot s vértet vettem.
Lovamra merészen ültem fel.
Gyí! vágtass, száguldj érettem!
A szabadságért hadd essem el!
Gyöngén ülém meg ménemet.
Csatában lovamról leestem.
Fölöttem paizsom szétrepedt,
Fölkelnék, de ólom a testem.
A távol’ síkra meredtem.
Amott a hősök még küzdöttek,
S köztük már nem lehettem.
Ah! álmaim nem teljesültek...
Fordította: Nehéz Mihály
Szomorú volt az életem
Szomorú volt az életem,
Beléje nem is szüremlett fény.
Elhangzott hattyú énekem,
S a síromhoz is közelgek én.
Előjönnek a megélt évek,
S felsejlik már számos árnyalak.
Elbúsít, a képekre nézek,
A rámák üresen állanak!
Bennük tettem nincsen énnekem,
Csak álmok, vágyak s töprengések.
Keserűen tölt el szégyenem,
Meddők voltak a szenvedések.
Miért vert bennem úgy a szívem?
Szeretteimért m’ért lobogott?
Miért a sok ébren éjjelem?
Tán tettekre valék hivatott?
M’ért roskadok a kereszt alatt?
Miért kaptam dőrén azt föl én?
S mit leltem én? Csak a síromat
Zord puszta örök hó mezején.
Fordította: Nehéz Mihály
[1] Forrás Mihályi Molnár László: „És ő a lángban martalék...” (Petőfi orosz versei). „Hamvaidnak elhozása végett...” – Petőfi-konferencia. Magyarok IX. Világkongresszusa. Budapest, 2016. augusztus 15–20. https://docplayer.hu/41262322-Es-o-a-langban-martalek.html.
* Kapcsolódó írásunk:
Petőfi a mélyállam fogságában. Lehetséges-e fegyverletétel a 200. évfordulón? Varga Domokos György írása – szerzői levéllel kiegészítve
Comments