Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1137.

1137.

Hiába vagy az élet közepében és

élsz a sűrűjében, dolgozol és alkotsz

viszonylag maradandót, élvezed

minden perced, megszenveded néha időd,

nem fogadnak el hitelesnek leharcolt

eszmék magukat gladiátornak hívó

hívői, nem engednek egyetemesség

közelébe, példaképnek, porba fulladsz,

ha megcélzod, nem él nemzeti nemesség,

a mindenki számára hazát jelentő

áldozat szervezete, tiszteletteljes

szabadság, közös ügyben békét teremtő.

Kinyomnak erővel a világ szélére,

erős vár-istenüket szekértáborral

nem fogod megingatni, maradjon paraszt

a gyártósornál, locsolja torkát borral.

Gyártson utódokat, de csak olyanokat,

kik nem lázadnak ketrecbe zárás ellen,

mi határt szab határtalan képzeletnek,

visszapattanjon, hol ember tehetetlen.

Ez a világlátás lett tehát elavult,

mert világelsajátítás magas fokra

jutva több kérdést old meg, mint mi felmerül,

ha nem szaporítja rosszindulat bokra.

Felhőkakukkvárból parancsoló kakukk,

szüntelen szajkózva örökkön örökké

érvényesnek kijelentettet, megöli

vele a tettet, mert nem lesz az göröggé,

ki meghódítja fegyverrel vagy másképpen

lakóhelyét, eltiporva hagyományát,

aztán hanyatlik, mert él még a törvény, hogy

ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.

Mihez az ébrenlétet kell megbecsülni,

ébredettebbeknek szabad utat adni,

mi valódi kiemelkedőket táplál,

hogy összesség tudjon többet visszakapni.