Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1141.

1141.

Szóljak bár tudomány vagy művészet nyelvén,

ha szeretet nincs bennem, sosem érem el

a természet önmagyarázása szintjét,

sem teremtődése, sem a vége táján.

Anélkül csak tárgyként tekintek világra,

magamra is benne, hiszen anyag vagyok,

lerajzolhatom és újraalkothatom

legkisebb részletekig a működését,

viszont a tudatát sehol sem találom,

ezért azt szükségtelennek nyilvánítom

elemi szinten, vagy feltételezésként

társítom mellé, mintha az mozgathatná.

Szívtelenség előbbi, száraz tényverem

alján vakoskodás, s szellemi fénysugárt

imád utóbbi, mi eltakarja tőle

saját szerkezetét, tévelygés történik.

Mert csak odaadásunkkal gondolhatunk

nagyot, egyezőt a helyzetünkkel, benne

élvén teremtő társai vagyunk, élve

értelmünkkel, nemcsak hasznosan használva,

hanem megelégedéssel, szeretettel

létezésünk iránt, min belül a lényeg

éppen ennek értékét úgy felfoghatni,

hogy abban ne legyen kezdetre és végre

szükség, és hogy az örökkévalóságnak

nincs szüksége kívülről megerősítést

gondolnunk hozzá, mert csak mi vagyunk ilyen

árvák, mulandóságunk tudatában,

ezért a mi csúcsteljesítményünk lesz a

szeretet, mi olyan földi mennyországot

ígér számunkra, mely már szépségéről

is beszél mindannak, ami van és lesz is

mindig, mert csak jelen van állandóan.

Csüngjünk hát rajta örömteli lélekkel,

Istenünk szerelmetes gyermekeiként,

ki így szeretetnek is örök szülője.