Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1146.

1146.

Anyának lenni, mit tudnak erről férfiak,

látják az eredményt, örömük fokozott,

áldozat emberpárjuk utódainak,

ahogyan nejük kihordta a magzatot.

Felnövelte magában, parányi testből

életképes alakban világra hozni,

régen volt, mára az a gyermek már felnőtt,

a mi sorsunk lett az unokáért bomolni.

Szinte közömbösen – ez a világ rendje –

szólalnak meg az anyaságra utalva,

szapora vagy, nem az isten állatkertje,

évente mennyi születik, s megy el halva.

Pedig a mérleget máshol kell megvonni,

személyiségen belüli nagy változás

miatt, nem elég a sok hasznot sorolni,

hogy megszülessen az elhatározás

eljövendő új élet vállalására,

mert midőn isteni lélek teremtődik,

anya tényleg viszi bőrét vásárra,

mert miközben emberfennmaradást őriz,

ő maga oly nagy mértékben átalakul,

meg kell barátkoznia az új helyzettel,

felmérni, hogy mi az, mi soha nem avul,

mit kell tanítani fogékony gyerekkel.

De még ennél is nagyobb a felelősség,

érett mozdulatok lesznek majd a minta,

korai ízek, első illatok, bőség

érzéki benyomásokból, lélekhinta

lengetése, tiéd, mit szeretsz, ha teszed,

ami szükséges haladni emberlétrán

egyre feljebb, miközben nyílik az eszed,

s lész több, mint a szüléd, biztos emberlétvár.

Mindehhez mindketten adnak jó esetben

eleget magukból, de az anya többet,

és kapod őtőle ugyanazt is szebben,

hálánk nekik érte adósságot görget.