Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1150.

1150.

Régi és új összecsapásának látni,

beállítani és hirdetni ezentúl

az ember hitére vonatkozó szentség

megnyilvánulását elfogadó viszonyt,

oly rettenetesen veszélyes újdonság,

amit csak a teljes megsemmisítésre

építő hatalom gyakorolt korábban,

úgy kívánta eltörölni ellenségét,

hogy írmagja se maradjon, se emléke,

az okot kikiáltva nemlétezőnek,

ami felkeltett emberi ellenállást,

ami csak a kikiáltónak volt hasznos,

és alávetett magának mindenki mást,

megölt idő méhében fogant emberit,

a csillagok közül érkezettnek mondva

a felhatalmozót és felhatalmazást,

visszaszorítva természetmegismerés

eredményeit virágzó köztudatból,

eszközei még kezdetlegesek voltak,

mi mára kifinomultabban működik,

olyan azonosságot őriz a múltból,

mintha fényűzés szolgálata lenne

a történelem feltárult tanulsága,

lenézetteti és gúny tárgyává teszi

évezredek óta a békés létezést,

a magvetőket és lélekemelőket,

mintha a gonoszság is miattuk volna

elterjedt a földön, fegyelmezés céllal

csupán, de használandó ellenük fegyver,

különösen saját szellemiség terén,

mert tévedést hordoz saját gondolkodás,

mégha csak befogadja is a szentséget,

mit az egész emberiség érdekében

és hosszú évmilliók tapasztalatát

tükrözve ragad meg igaz erkölcsösség,

javunkat és üdvösségünket szolgálva.