Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1160.

1160.

Ha csak idő múlna, nem okozna gondot,

errefelé élvezetes évszakváltás,

de az életünk is vele múlik folyton,

ha más nem, mutatja vágyott gyermekáldás.

Mi is hanyatlunk, kopunk, bár nő feszültség

bennünk, felhalmozott tapasztalat, tudás,

nem mennyiség, minőségi felkészültség,

ami nem veszhet el, ha jön az elmúlás.

Mert egyébként úgy teszünk, mintha sohasem

halnánk meg, úgy űzünk munkát, hogy gyorsítás

látszódjon rajta, állóvízre kutya sem

figyel oda, nem lételem az ásítás.

Ebből kellene lejjebb adni, sőt mindet

átadni a ránk következőknek, józan

belátás is erre serkentene minket,

az élet rendje erre biztat valóban.

Kapaszkodó lehet, hogy vannak olyanok,

kiknek hivatása épp ez az átadás,

tanítók, tanárok híve tudatlanok

serege, nekik nem csalás, nem ámítás,

amit kapnak tőlük, felépíti bennük,

mit elmúlt századok már összehordottak,

de azért viszont nagyon észnél kell lennük,

ne azt folytassák, miben már elbotlottak.

Ugyancsak az anyák és még az apák is

közvetlenül nevelik, ki kedves nekik,

mire felnő a gyerek, ügyes lesz máris,

el tudja magát látni, ha épp úgy esik.

De azt a többletet, amit mi elértünk

a többiekhez képest, azt nehéz szívvel

adnánk oda másnak, hiába meséltünk

önzetlenségről, s azt hittük, igaz hittel.

A megoldás csakis észbelien mehet,

belátjuk, hogy nemcsak mi vagyunk kiválók,

időmúlás hozzá megfelelő keret,

hogy mindig legyenek köztünk élenjárók.