Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 1161.

1161.

Ne törődjünk bele, hogy Istent keresztre

lehet feszíteni bennünk, ismételten,

újra és újra emberség kirekesztve,

ha szenved az igazság bilincsbe verve.

Mintha velejáró adottságunk lenne

az élettel szükség nagyúr mivolta,

és a kiváltság nem kiválóság kedve,

túlélés nem lenne mindannyiunk dolga.

Hanem erre kiválasztottakat kért fel

világon túli felfoghatatlan erő,

velük kifürkészhetetlen tervet ért el,

minek alanyai vagyunk, bár meglepő,

hogy velünk nem közölt akaratot hajtunk

végre, nem tudják, de teszik, szól a verdikt,

csak azt vesszük észre, hogy taposnak rajtunk,

miközben hallhatunk szólni vigasz-verklit.

Annak értelméről, ami értelmetlen,

hogy szívet-lelket gyengít, aláz rombolás,

mert az új már sokaknak elérhetetlen,

szem nem látta világról hallani csodás.

De a parancsok a csupasz földön járnak,

feláldozzák bátran a tömegeinket,

úgy kell megfelelnünk e gyilkos világnak,

nemlétre cserélünk rajtunk lévő inget.

Nemcsak meghalunk csatatéren, felrobbant

házban, de haldokló módján élünk tovább,

miközben szép életünk semmibe lobbant,

visszasírjuk viszonylagos béke korát.

Olyan ez, mintha az ördög uralkodna,

megvetve, kigúnyolva mindent, ami jó,

félelemtől ember bénán szomorkodna,

mikor még félt Istent, az volt a dáridó.

Csakhogy akik ölik Istent most is bennünk,

sokkal lejjebb állnak nálunk erkölcs fokán,

valóságot alkot a mi történelmünk,

szenvedve jelenben múlt és jövő jogán.